A HIBRID

1. rész: Egy meghiúsult álom

  A Föld. Az emberiség által ez az egyetlen ismert bolygó, amin gondolkodni képes élőlények élnek. Bár mindenki tudja, hogy számtalan bolygó létezik, de rajtuk még az élet is kérdéses. A tudósokat még ma is foglalkoztatja a kérdés: egyedül vagyunk-e a világegyetemben vagy vannak még értelmes lények valahol kint az űrben?

  Szinte az összes embert foglalkoztatja ez a kérdés, de engem nem. Én már tudom, hogy vannak, nem eggyel borzalmas körülmények között találkoztam. Sajnos ma már sokkal kevesebb földönkívüli faj létezik, sőt, talán kettőn kívül el is tűntek − örökre. Régen a világegyetem tele volt élettel, ritkán lehetett találkozni lakatlan csillagrendszerrel, sőt, a ma élő ember szakasztott másai is megtalálhatóak voltak, majdnem mai fejlettségű technológiával felszerelve. Én is közéjük tartozom. Rémes dolgokon mentem keresztül hosszú életem során, de szinte semmit sem bántam meg.

  Hibrid. A görög és latin eredetű szót olyan állatokra és növényekre mondják, amelyek két külön faj kereszteződéséből jöttek létre. Bár mindig is voltak különleges képességeim, azok a képességek, amelyek segítségével méltó lettem arra, hogy felvegyem a Hibrid becenevet, csak jóval később alakultak ki. De ne siessünk túlságosan előre, kezdjük az elején!

  Sok-sok évvel ezelőtt egy Aurora nevű bolygón születtem. Hogy lehetséges ez? Regeneráló és reinkarnáló erő birtokában jöttem a világra. Szüleim jómódúak voltak, vidám gyerekkorom volt. Hat évesen kezdtem el iskolába járni, ahol szintén jól éreztem magam, rengeteg barátot szereztem. Nekem a tanulás sokkal könnyebb volt, mint bárki másnak, ugyanis agyam egy magnószalaghoz hasonlóan működött, első hallásra megjegyeztem mindent. Ezen kívül gyorsabb, erősebb és ügyesebb voltam diáktársaimnál, így a testnevelés óra sem jelentett megerőltető munkát. Hétéves koromig mégis egy átlagos gyerek életét éltem, kitűnően elvégeztem az első osztályt.

  A nyári szünet alatt viszont egy férfi látogatta meg a szüleimet. Egy barátommal fociztunk a házunk kertjében, amikor megjelent. Idősebbnek tűnt a szüleimnél, csokoládébarna bőre és tar koponyája mindenki számára feltűnővé tette a bolygón. A szüleimet kereste, de nem voltak otthon.

  − Semmi baj, megvárom őket − mondta, miután közöltük vele a hírt.

  Amíg a szüleim távol voltak, figyelte, hogy játszunk a barátommal. Először a barátom beállt két, kapunak kinevezett fa közé és megpróbálta kivédeni a lövéseimet. Az első néhány simán betalált, de ahogy belemelegedett, elkezdte sikeresen hárítani őket. Néhány perc után cseréltünk. Sokkal jobb kapusnak bizonyultam, mint ő, kivétel nélkül minden lövését kivédtem, hála kiváló reflexeimnek. Egy idő után megérkeztek a szüleim, a férfi pedig beszélgetést kezdeményezett. Szüleim beinvitálták a házba, ő ezt el is fogadta. Néhány perc múlva édesanyám behívott engem is. Elbúcsúztam a barátomtól, és megígértem neki, hogy másnap folytatjuk a játékot.

  Amikor bementem, a férfi az egyik ablaknál állt, a szobának háttal. Apukám az egyik fotelben ült. Arca vegyes érzelmeket tükrözött, nem tudtam kivenni, milyeneket.

  − A sötét erők gyülekeznek − mondta az idegen férfi, hozzám intézve szavait. − Te kivételes tehetség vagy, nagyon örülnénk egy ilyen segítségnek.

  − Miről beszél? − kérdeztem vissza.

  − Egy lehetőségről, ami csak keveseknek adatik meg. Én nagy tiszteletben álló jedi vagyok, és el tudom intézni, hogy te is kitanulhasd, milyen élete van egy jedinek. Ez hatalmas megtiszteltetés, de most figyelmeztetlek, ahhoz, hogy jedi legyél, egy nagyon hosszú és kemény edzést kell végigcsinálnod. Ha viszont végeztél, teljes jogú jedi leszel, a béke védelmezője, akinek kötelessége szembeszállni a sötét erőkkel. A döntés: élsz-e a lehetőséggel, vagy nem, a tiéd, de most kell meghoznod.

  Felmértem a helyzetet. Az ajánlat nagyon jól hangzott, de ha elfogadom, itt kell hagynom a szüleimet. Bár, ha végeztem az edzéssel, akár vissza is jöhetnék. Végül is beleegyeztem.

  − Remek − mondta a férfi. − Akkor csomagolj, amint lehet, indulunk. Minél előbb elkezdem a kiképzésedet, annál előrébb leszünk.

  Engedelmesen felmentem a szobámba, és összecsomagoltam a legszükségesebb dolgokat. Még hatodik születésnapomra kaptam ajándékba egy naplót, ezt is el akartam vinni, hogy majd ha visszajövök, szüleim akár el is olvashassák. Miután végeztem, lementem és elbúcsúztam a szüleimtől. Ha tudtam volna, hogy ez lesz a végső búcsú... minden bizonnyal maradtam volna.

  A férfival átvágtunk a városon és két jegyet vettünk egy Coruscant nevű bolygóra, ahol a jedi tanácsot akartuk felkeresni. Út közben beszélgetést kezdeményeztem.

  − Mégis hogy szólíthatom? − kérdeztem tőle.

  − A nevem Mace Windu, de mivel tanítani foglak, neked csak Windu mester vagyok. A kiképzésed ideje alatt minden utasításomat követned kell, különben kénytelenek leszünk megválni tőled. Ezen kívül lelkedbe nem férkőzhet se düh, se gyűlölet. Megértetted?

  − Teljes mértékben.

  Az út rendkívül hosszúnak tűnt, mikor megérkeztünk úti célunkhoz, nagyon fáradt voltam. Ennek ellenére első utunk a jedi tanácshoz vezetett, ugyanis Windu mester továbbra is azon a véleményen volt, minél előbb elkezdődik a kiképzésem, annál jobban jár mindenki. Nem győztem csodálkozni a tanácshoz vezető úton. Olyan épületek mellett haladtunk el, amikhez még hasonlóakat sem lehetett látni az Aurorán. A könyvtár legalább ötször akkora volt, mint otthon, itt biztos mindenről találhattam volna információt.

  Windu mester végül egy hatalmas épületbe vezetett, ahol végigmentünk egy hosszú folyosón és egy ormótlan nagy ajtónál álltunk meg. Windu mester bekopogott, majd egy-két percnyi várakozás után behívtak minket.

  A terem, amelybe beléptünk, hatalmas volt, akár az egész házunk elfért volna benne. Üvegből készült fala mentén egy csapatnyian ültek, feltehetőleg mindenféle fajból jelen volt legalább egy személy, férfiak és nők egyaránt.

  − Üdvözöllek, Windu mester − szólított meg minket az egyikük, egy alacsony, zöldbőrű alak. Sétálóbotja és termetéhez képest hatalmas fülei miatt viccesnek tűnt, mégis inkább visszafojtottam a nevetést. Az alacsony teremtmény rám nézett és összehúzta a szemöldökét. − Ő lenne az a kivételes tehetség, akiről beszéltél?

  − Igen, Yoda mester − válaszolt Windu − Az Aurorán találtam rá és biztos vagyok benne, ha a tanítványom lesz, mindent meg fog tenni, hogy megfeleljen a követelményeknek. A kiképzés végén szerintem a legjobb jedik egyike lehet.

  − És te mit gondolsz erről? − fordult hozzám Yoda.

  − Végig akarom csinálni − feleltem határozottan. Ha Windu mester ennyire bízott bennem, nem akartam csalódást okozni neki.

  Még nagyjából egy fél óráig sorakoztatták a jelenlévők érveiket és ellenérveiket azzal kapcsolatban, hogy Windu mester taníthasson-e, végül Yoda mester jelentette ki, hogy a jedi tanács beleegyezik a kiképzésembe, ami másnap reggel kezdődött.

  Két évig tanultam Windu mestertől, miközben lépten-nyomon hangoztatta, milyen gyorsan tanulok, és kitűnően végzem el a feladatokat, amiket tanulás céljából adott nekem. A legtöbb jedi kiképzése több, mint tíz évig eltart, én ugyanazt a kiképzést végigcsináltam ötödannyi idő alatt. A két évből másfelet töltöttünk el azzal, hogy mesteri szinten elsajátítsam a fénykard forgatását. Sajátos egykezes stílusom teljesen új volt a jedik között, ennek is köszönhettem, hogy jobban forgattam a kardot, mint bárki más, és akár hátrakötött bal kézzel is le tudtam győzni bármelyik hozzám hasonló tanoncot. Az Erő viszont a gyengém volt. Bár megtanultam ellenállni az Erő tudatmódosító hatásának, de minden más próbálkozásom az Erő használatára kudarcba fulladt. Két év után viszont olyan dolog történt, aminek hatására hatalmas meggondolatlanságot cselekedtem.

  Épp a jedi tanács elé igyekeztünk, hogy egy utolsó vizsgán részt vegyek mielőtt teljesen jedi lehetnék. Út közben azonban megütötte a fülem egy mondatfoszlány, ami azonnal feledtette velem az előttem álló vizsgát. Egy oldalszoba ajtaja előtt sétáltunk el, amikor egy férfihangot hallottam. A nagy zsibongásban nehezen lehetett érteni, de annyit sikerült kivennem belőle, hogy az Aurorával valamilyen módon megszakadt a rádiókapcsolat. A szüleim jutottak eszembe, akiket hátrahagytam és nagyon rossz érzés kerített hatalmába. Azonnal megfordultam és elindultam a felszállópályák felé, hátha akad egy hajó, amivel gyorsan eljuthatok az Aurorára. Mesterem vissza akart tartani, azt mondta, ezzel csak a vesztembe rohanok, de nem törődtem vele − pedig nagyon közel járt az igazsághoz.

  Találtam egy hajót az egyik hangárban, amivel azonnal el tudtam indulni. A visszafelé vezető út sokkal gyorsabb volt, mint amikor még Windu mesterrel jöttünk a Coruscantra, mivel egy kicsi és fürge hajót találtam. Mikor megérkeztem a szülőbolygómra, első dolgom volt, hogy megkeressem a házunkat. A városon áthaladva borzalmas látvány tárult a szemem elé: néptelen utcák, dőlöngélő házak romjai, ameddig a szem ellát. Sehol senki. Lehet, hogy mindenkit megöltek? De még vérfoltokat se lehetett látni sehol, az pedig az öldöklés velejárója lett volna.

  A házunk lakhatatlan állapotban volt. Körbejártam az egész házat a szüleim után kutatva, de nem találtam meg őket. Végül nagy sokára feladtam a kereséssel, lemondtam róla, hogy esetleg megtalálhatom őket. Csalódottan elindultam kifelé, de amikor megfordultam, a világegyetem egyik legrondább lénye csüngött előttem a mennyezetről. Teljesen fekete volt, a teste leginkább egy csontvázra emlékeztetett. Hosszú, csontosan szegmentált farkat lóbált maga mögött, karmokban végződő ujjaival kapaszkodott a mennyezetbe. Koponyája hátrafelé megnyúlt, se orra, se szemei nem voltak, mégis éreztem, hogy rám mered. Szájából szüntelenül folyt a nyál, ami hatalmas tócsában gyűlt össze a padlón.

  Földbe gyökerezett lábbal bámultam a pofájába. Néhány másodperc múlva felpöndörítette vékony ajkait és megvillantak fémesen csillogó, tűhegyes fogai. Kinyitotta száját, ahol egy újabb állkapcsot pillantottam meg, újabb fémesen csillogó, tűhegyes fogakkal. Amikor a második állkapcsa is kinyílt, erős késztetést éreztem, hogy az arcom elé kapjam a karom. Ami ezután történt, az pillanatok alatt zajlott le: a második állkapocs hirtelen kivágódott a lény szájából, én pedig egy villámgyors reflexnek köszönhettem az életemet. A homlokom elé kaptam a jobb karomat, így a lény második állkapcsa, ami valamilyen nyelvszerűség végződése volt, az alkaromba fúródott, olyan erővel, hogy a végtagba nyilalló fájdalomtól felüvöltöttem és elkaptam oldalra a karomat, ezzel együtt pedig a lény nyelvét is kitéptem. A lény leesett a mennyezetről és én is lerogytam a földre. Egy ideig vergődtünk, végül az alkaromban nagyon halványan enyhült a fájdalom. Kiszedtem a lény letépődött nyelvét a karomból, majd nem törődve a sajgó fájdalommal elindultam a közeli kórház felé, hátha találok ott valakit.

  Szerencsére a kórház üzemelt, oda még nem értek el ezek a szörnyetegek. Az ott dolgozók már a kórházban éjszakáztak, nem mertek kimenni, féltek a fekete lényektől. Az idegen nyelve hatalmas sebet hagyott a karomon, ráadásul a véréről kiderült, hogy erősen maró sav, amiből szintén belekerült egy kevés a sebbe, és tovább rontott az állapotán. A főorvos ideiglenesen bekötözte a sebet, de nem sok esélyt látott arra, hogy felépüljek.

  − Attól tartok, le kell vágni − mondta, miután alaposan megvizsgálta.

  Én nem akartam, hogy levágják a kardforgató karomat, ezért a mellékhatásokkal is számolva egyre csak húztam az időt. Találkozásom az idegen lénnyel teljesen felforgatott, ezt még tetézte az információ, amit a főorvostól hallottam ezekről a lényekről. Tőle tudtam meg, hogy ezek a lények felelősek az Aurora pusztulásáért. Pár napja érkezett egyetlen példány, de nem sokkal később már több tucatnyian voltak. Iszonyatos sebességgel szaporodnak, és roppant agresszívak. A holttesteket, sőt, az élőket is elhurcolják, nem kímélik se az öregeket, se a csecsemőket. Ekkor olyan érzés furakodott az agyamba, amit sosem hittem, hogy érezni fogok: gyűlöltem ezeket a lényeket.

  Fél hónapot töltöttem a kórházban, ráadásul magam és az orvosok legnagyobb meglepetésére meggyógyult a karom, bár egy heg örökre emlékeztetni fog erre a találkozásra. Megköszöntem a kezelést és az információt, amit adni tudtak a lényekről, de amikor mondtam az orvosoknak, hogy visszamegyek a Coruscantra, nem akartak velem jönni. Az egyetlen lehetőséget, ami talán megmenthetné őket, elutasították túl erős félelmük miatt.

  Nem vesztegettem az időt, amint tudtam, visszamentem a Coruscantra. Elhatároztam, hogy hasznát veszem a főváros hatalmas könyvtárának és megtudok mindent ezekről a lényekről, de nem jártam sok sikerrel. A lényt megtaláltam egy kép segítségével, de ezen kívül már csak egy szókapcsolat volt az adatbázisban. A tudósok Internecivus Raptusnak nevezték el, de a faj rendkívüli agresszivitására hivatkozva nem végeztek semmiféle kutatást.

  Visszatérésem a jediket is meglepte. Nem kérdezték, mi történt az Aurorán, de minden bizonnyal érezték a bennem lévő gyűlöletet a fekete lények iránt. Egy hónappal később mégis megkaptam a végső küldetésem, amit ha jól elvégzek, jedi lehet belőlem. Egy Andromeda nevű erdővel borított bolygóra küldtek, ahol a sötét erők szándékoztak erődítményt építeni maguknak. Egyedül kellett mennem, a mesterem nem segíthetett. Még aznap útnak indultam, nem éltem azzal a lehetőséggel, hogy egy napig készüljek rá. Az út eseménytelen volt, rendben megérkeztem.

  Érkezésem után azonnal elindultam az erődítmény feltételezett pozíciója felé. Nem volt rövid séta, több napig gyalogoltam a sűrű aljnövényzetben. Amikor végre megtaláltam, örömmel töltött el a tudat, hogy építkezésről egyelőre szó sem volt. Több tucatnyi ember dolgozott azon, hogy a hatalmas erdőrengetegben megfelelő helyet készítsen az építkezéshez, további néhány pedig felügyelte a munkát. Mivel csak a felügyelőknek volt fénykardjuk, könnyű volt elvégezni a tanács által adott feladatot. Miután mindenkivel végeztem, otthagytam az építkezési területet, de valamiért úgy éreztem, a feladat túl könnyű volt, hogy itt vége legyen. Visszaúton viszont valamit láttam mozogni kicsit mélyebben az erdő fái között, ami megzavarta gondolkodásomat.

  Amikor közelebb mentem, hogy megnézzem, mi mozog, két lényt láttam küzdeni. Az egyikük nagyon ismerős volt. Egy Internecivus Raptus küzdött egy másik, számomra ismeretlen lénnyel és a helyzet kinézete szerint győzött volna, ha nem lépek közbe. Bennem viszont újra fellángolt a gyűlölet, ahogy felismertem. Azonnal rávetettem magam és mivel most nem volt meg az a helyzeti előnye, mint az Aurorán, kardom egyetlen suhintásával végeztem vele. Csak akkor néztem rá a másik lényre, amikor a fekete lényt már megöltem, és eltettem a kardomat.

  A másik lény szemlátomásra két és fél méter magas volt, fakósárga bőrén élénkzöld horzsolások tömkelege volt látható. Ruházata szegény volt, egy ágyékkötőn kívül nem viselt semmi említésre méltót. Arcát bronzszínű maszk fedte, azon keresztül alaposan végigmért. Egyáltalán nem tűnt boldognak, de miután meggyőződött róla, hogy a fekete lény tényleg elpusztult, intett, hogy kövessem. Egy hatalmas ugrással bevette magát a lombok közé és elindult az építkezés helye felé. A lombok közt haladt, ágról ágra ugrált, egyáltalán nem volt könnyű követni.

  Egy, az erdő egy teljesen más részén álló településre vezetett. "Egy egész falu a fajtájából! Ez igen!" − gondoltam. Végigmentünk egy széles ösvényen, amit a falu főutcájának is lehetett volna nevezni, végül megálltunk egy palotaszerű építmény előtt. A kapu előtt egy egyszerű, fából készült trón állt, ezen egy újabb lény ült. Viselete csak egy palásttal volt több, mint a többieké. Nyilván ő lehetett itt a főnök.

  Az általam megmentett lény és a falu főnöke beszélgetni kezdtek egy általam ismeretlen nyelven, végül a főnök szólt hozzám emberi hangon.

  − Hallom, megmentetted klánunk tagját egy bogár általi haláltól. Igaz ez?

  − Igaz − feleltem magabiztosan. Bár nem úgy beszélt velem, mint aki köszönetet akar mondani tettemért, ha esetleg rám támad, meg tudom védeni magam.

  − Akkor felteszem az is igaz, hogy megölted a bogarat − mondta, bár hangja szinte minden szónál megváltozott.

  − Igen, megöltem − válaszoltam, de kezdtem elveszteni a türelmemet. − Talán baj?

  − Attól függ, kinek a szemszögéből nézzük. A mi fajtánk mindegyike bolygóközi vadász, ráadásul mind a legnagyobbak akarunk lenni. Ennek pedig velejárója, hogy a legnagyobb prédákat ejtjük el. Számunkra a legnagyobb préda viszont nem más, mint a bogár, amit megöltél. Egész életünkben gyűjtjük a különböző trófeákat és még akkor is, ha már gyengék vagyunk, hogy a csatamezőn, becsületesen vesszünk oda. Te megfosztottad alattvalómat ettől a becsületes, tiszta haláltól, ami számunkra legalább annyira fontos, mint a legnagyobb vadászoknak lenni. Másrészt megöltél egyet a legnagyobb prédánkból, amiért viszont kiérdemelted tiszteletemet. Ha akarsz, itt maradhatsz és meglátod, milyen az élet köztünk és idővel kiérdemelheted azt a szintű tiszteletet, hogy fegyvereinkkel szállj szembe a prédáiddal, sőt, kovácsaink egy különleges maszkot is képesek készíteni neked, amivel elrejtheted igazi arcodat prédáid elől.

  − Ezt hogy érti? − kérdeztem vissza.

  − Ha felveszed a neked készült különleges maszkot, a külsőd olyan lesz, mint most a mienk. Ha viszont leveszed, visszaváltozol.

  Elgondolkodtam. Végre az ölembe hullt a lehetőség, hogy bosszút álljak a Raptusokon szüleim haláláért. Ugyanakkor, lehet, hogy ezzel lehetetlenné válik, hogy jedi legyek. Végül úgy döntöttem, megpróbálom, mivel a jedi tanács nem szabott ki határidőt. Azért még a biztonság kedvéért feltettem pár kérdést.

  − Ugye megtanítanak, hogyan használjam azokat a fegyvereket?

  − Természetesen. Amíg kész nem lesz a maszkod, valakivel átveheted a vadászélet elméleti részét.

  − Sokat tudtok ezekről a bogarakról?

  − Persze, hogy sokat tudunk róluk. A jó vadász többet is tud a kelleténél arról, amire vadászik. Ezt ne felejtsd el!

  − Nem fogom.

  A maszkom elkészítésére nagyjából egy hónapot kellett várnom, addig az egyik idősebb vadásztól tanultam meg az elméletet. Szigorú tanár volt, minden nap visszakérdezte az azelőtti nap anyagát. Tőle mindent megtanultam a vadászok fegyvereiről, felszereléséről és életmódjukról. Megtudtam, hogy csak szükség esetén veszik le a maszkjukat, mivel természetes környezetükben metánt lélegeztek be, az Andromedán lévő oxigéndús levegő számukra méreg. A maszkba rengeteg fajta technológiát építenek, hogy nagyban megkönnyítsék a vadászatot. Bármely prédájukból inkább az életerős, felnőtt egyedeket ejtik el, a kölyköket csak akkor bántják, ha erre rákényszerülnek. Tény, hogy erejük messze meghaladja az emberekét, azért ők sem élhetnek túl bármekkora zuhanást, bármennyi sérülést, ugyanúgy elpusztíthatóak. Tanárom elmondta, hogy a bolygón van a Raptusoknak egy fészkük, de nem tudják, hol. Ez viszont számukra nem is olyan hatalmas probléma, hiszen amíg a fészek létezik, akár naponta elejthetnek néhányat a legnagyobb prédájukból. Náluk íratlan szabály, hogy egy fészek közelébe senki sem mehet egyedül, sőt, néha még csapatban is elkerülik.

  Végül elkészült a maszkom, amit azonnal kipróbáltam. Amikor felhúztam, érdekes érzés volt, de szinte észrevétlenül változtam át. Hirtelen úrrá lett rajtam az addig ismeretlen vadászösztön. Nem bírtam parancsolni neki, azon nyomban kimentem az erdőbe vadászni. Nem is egy bogarat láttam túrám során és sikerült mindegyiket elejtenem. Mikor este visszatértem a faluba, az egész népesség csodálkozott gazdag zsákmányomon. A falu vezetője még meg is dicsért, szerinte jobban vadászok, mint bárki a faluban, sőt, még más klánokban sem látott ilyen jó vadászt.

  Elhatároztam, hogy maradok még néhány napot. Ez idő alatt egyedül és a falubeliekkel együtt egyaránt vadásztúrákat tettem. Végül az egyik utolsó napon felfigyeltem egy természetellenesen nagy barlangra túrám során. Mint később kiderült, a barlangba fészkelték be magukat a Raptusok. A vadászok törvényét figyelmen kívül hagyva nem szóltam senkinek, hanem egyedül mentem be.

  A fészekben hemzsegtek a fekete lények, nem volt könnyű megölni az összeset. Nagy nehezen végre eljutottam a fészek szívébe, ahol viszont egy hatalmas bogarat láttam. Legalább kétszer akkora volt, mint azok, akikkel idáig végeztem, a fején lévő, hátrafelé ívelt, taréjszerű képződmény csak tetézte óriási termetét. A fészek királynője azonnal rám támadt, amint észrevett. Testfelépítése csak néhány apróságban tért el alattvalóiétól, így gyorsan átláttam, hova támadjak, ha le akarom győzni. Így is nagyjából órákig tartott a küzdelem, sokáig nem tudtam komolyabb sebet ejteni rajta, szívóssága engem is meglepett és lenyűgözött. Fáradtságnak a legapróbb jelét se láttam rajta az egész csata folyamán, a végére mindketten számos sebből véreztünk, de vele ellentétben én talpon maradtam. A harc rendkívüli módon megviselt, nem is tudom, honnan volt erőm levágni és hazavinni a királynő fejét trófeának.

  A faluban döbbent csend kísért végig, ahogy átvágtam a főutcán, hogy a vezető lába elé dobjam a szörnykirálynő fejét. A legtöbb vadász még sokáig csak meredten nézte nehezen megszerzett trófeámat, de a falu vezére néhány perc után elismerő szavakat intézett hozzám bámulatos teljesítményemért. Ugyanakkor tudtam, hogy legbelül meggyűlölt, hiszen egy ősi szabályt hagytam figyelmen kívül, hogy ezt megtegyem. Tartva a vadászok haragjától, ez volt az a pillanat, amikor végleg eldöntöttem, visszatérek a Coruscantra.

  A Coruscantra vezető úton levettem a maszkomat és a fénykardom mellé fűztem az övemre és olyan ruhát vettem fel, ami eltakarja mindkettőt. Tisztában voltam vele, hogy emberek között nem használhatom a maszkomat, ugyanis nem tudtam felülkerekedni a vele kapott vadászösztönön. Tudtam, hogy ezt nagyon gyorsan meg kell tanulnom, különben hatalmas probléma lehet belőle.

  A jedi tanács nem volt túl lelkes, amikor Windu mester oldalán újra eléjük álltam mondván, elvégeztem feladatomat. Nem kérdezték, miért voltam távol olyan sokáig. Végül Yoda mester volt az, aki döntött.

  − Nem kétséges, hogy sokkal jobb lettél, mint a legtöbb jedi − mondta. − Jól jönne nekünk a segítséged. Viszont nem tekinthetünk el a ténytől, hogy hatalmas kockázat lenne. A lelkedben fékezhetetlen gyűlöletet táplálsz egy faj iránt, ez pedig sokkal könnyebb célponttá tehet a sötét oldal számára, hiába próbáltunk meg mindent annak érdekében, hogy ezt az érzelmet legyőzd. Én is sajnálom, hogy kiképzésed hiábavaló volt, de azt kell mondanom, hogy a lelkedben táplált gyűlölet miatt nem lehetsz jedi.

  A döntés nem lepett meg. Számítottam rá, hogy a bogarak és a vadászok között eltöltött idő káromra lesz, mégis rosszul esett. Ha szüleim még éltek volna, ez biztos hatalmas csalódás lett volna számukra. A véleményüket viszont már soha nem tudom meg. Rezzenéstelen arccal adtam vissza a tanácsnak a kardomat, majd elhagytam a tanácstermet. Egy dolog − Yoda egyik mondata − azonban teljesen váratlanul ért. Hogyhogy megtettek mindent, hogy legyőzzem a gyűlöletemet?

  A tanácsteremből kifelé vezető úton is ezen töprengtem, végül a szállásomon jöttem rá: tudták. Mindvégig tudták, mit gyűlölök. Nem az volt a végső próba, hogy számoljam fel a sötét erőket, hanem, hogy felülkerekedjek gyűlöletemen és visszautasítsam a vadászok ajánlatát. Én pedig megbuktam a vizsgámon.

  Még aznap elkezdtem gondolkodni, mihez kezdhetnék az életben. A jedi tanács elutasított, az Andromedára pedig nem akartam visszamenni, valahogy azonban el kellett tartanom magam. Hosszas, több napos töprengés után végül elkezdtem alkalmi munkák után nézni, leginkább olyanokat kerestem, ahol harcosokra van szükség. Sajnos ilyet nem találtam, így végső megoldásként mégis rávettem magam, hogy visszamenjek az Andromedára.

FOLYT. KÖV.