A Vész hercege

Csavardi Samu tollából

Hogy is kezdjem el? Nem vagyok egy író típus. Azért csak vágjunk bele, aztán lesz, ami lesz…

Ki tudja, mennyi év telt el azóta, hogy Frodo úr megsemmisítette azt a bizonyos Egy gyűrűt, amit maga a sötét úr, Szauron kovácsolt évezredekkel ezelőtt. Az viszont biztos, hogy három éve ő és nagybátyja, Bilbó elhajózott a tündékkel, és rám hagyták otthonukat, a Zsáklakot. Azóta itt élek a feleségemmel, Rozival és két gyermekemmel.

Egyik délután, amikor szokásomhoz híven igazítottam a sövényt – mivel azelőtt Frodo kertésze voltam, továbbra is magam szorgoskodtam a kertben –, az úton megjelent két köpenyes alak. Nem hobbitok voltak, azok nem nőnek meg ekkorára. Csuklyájuk eltakarta az arcukat, mintha valami menekültek lettek volna. Már a szokatlan külsejük miatt is furcsának találtam a dolgot, főleg amikor befordultak a Zsáklak bejáratához. Az egyikük – szürke köpenyben és egy hosszú, fehér bottal a kezében – bekopogott az ajtón. A botról azonnal felismertem tulajdonosát. Gandalf volt az, régi jó barátunk, aki egyébként is gyakran látogat el Hobbitfalvára, bár mintha három éve ő is elutazott volna a tündék egyik hajóján. A másikat még mindig nem ismertem meg fekete köpenyében.

Eléjük siettem, hogy köszöntsem őket.

– Örülök, hogy látlak, Gandalf.

– Én is örülök, hogy látlak – válaszolt a mágus, bár hangja aggodalmat hordozott. Ekkor ránéztem a másik emberre, akit ilyen közelről már megismertem.

– Aragorn! – kiáltottam örömömben. – Hogyhogy téged is errefelé látni?

– Ez hosszú történet, de egy csésze forró tea mellett talán elmesélhetem. Remélem, nem zavarunk…

– Attól tartok, most egyáltalán nincs jelentősége, hogy zavarunk-e vagy sem – vágott közbe Gandalf. – Hosszú utat tettünk meg, hogy beszélhessünk veled.

– Persze, persze, gyertek csak be! – mondtam, és már nyúltam is a kilincsért. Illetve nyúltam volna, ha az ajtó nem lett volna nyitva. Rozi meghallotta Gandalf kopogását, most pedig ott állt az ajtóban.

– Édesem, hadd mutassam be Aragornt, Gondor királyát! – mutattam Aragornra. – Régi jó barát, sokat meséltem a kalandjainkról, emlékszel? Gandalfot meg már jól ismered…

– Szép napot, Csavardiné! – Gandalf alázatos meghajlással köszönt neki. – Ugye nem bánja, ha bejövünk? Fontos megbeszélnivalónk lenne Samuval.

– Nem bánom, jöjjenek – mondta Rozi, és elállt az ajtóból, így vendégeink, bár kicsit le kellett hajolniuk, beléphettek a Zsáklakba.

Első utunk a konyhába vezetett, ahol Gandalf és Aragorn leült az étkezőasztal mellé, miután megszabadultak köpenyeiktől. Ekkor látszott igazán Aragorn csapzott haja, valamint vértől és portól mocskos arca.

– Mi történt az arcával? – tette fel az engem is foglalkoztató kérdést Rozi.

– Csak az út pora – válaszolt Aragorn, de látszott rajta, hogy ez nem fedi a teljes valóságot.

– Igen? Mindegy, de azért jöjjön utánam! Megmutatom, hol a fürdőszoba, mossa meg az arcát! Nem akarom, hogy amikor a gyerekek felébrednek, így lássák.

Rozi, nyomában Aragornnal kisietett a konyhából, így ketten maradtunk Gandalffal.

– Látom, végül mégis beköltöztél… – kezdte Gandalf.

– Hát igen. Itt több a hely, ez pedig két gyerekkel tényleg fontos. Ráadásul itt dolgoztam, szóval ismerem is a házat. De úgy tudtam, hogy te elmentél a tündékkel.

– Így is volt, de vissza kellett jönnöm. Egy új ellenség tűnt fel Mordor földjén, és ezt a fenyegetést még ott is érezni lehet, ahova mentünk…

– Hogy?! Ugye nem azt akarod mondani, hogy Szauron még mindig él?

– Eszemben sincs. A gyűrűvel tényleg elpusztítottuk a sötét urat. Ez az új ellenség más, aki csak átvette Szauron szerepét – mondta, majd suttogva hozzátette: – És úgy tűnik, a Boszorkányúrét is.

– Miről beszélsz?

– Mordor új ura, akit már szinte mindenhol a Vész hercegeként emlegetnek, Szauronnal ellentétben nem csak a háttérből irányítja a szolgáit. Saját maga vezeti seregeit a háborúba, és akárcsak a Boszorkányúr, ezt egy szárnyas szörnyeteg hátán teszi.

Elállt a lélegzetem. Ha nem hallottam százszor Trufa és Pippin meséit arról a csatáról, amit Gondor fővárosa, Minas Tirith alatt vívtak, akkor egyszer sem. Sosem hagyták ki az alkalmat, hogy dicsőítsék Eowynt, Theoden király lányát, aki legyőzte minden élő legrettegettebb ellenségét.

– Ekkora hatalma lenne? – kérdeztem végül.

– Még ennél is nagyobb. Azt beszélik, egy mozdulattal töri ki a lázadó orkok nyakát, és puszta kézzel végez a szembeszegülő trollokkal.

– Na és a szárnyas szörnyek? Azt hittem, azok elpusztultak, amikor a gyűrű megsemmisült.

– Ne kösd össze a szárnyas szörnyeket a lidércekkel! Bár már nincs sok, de élnek még vad példányok Mordorban. Befogásuk és beidomításuk azonban a legnehezebb feladatok közé tartozik. Ezek a bestiák nem fogadják el az alárendeltséget.

– De ha Mordor ennyire megerősödött, Aragornnak nem a Fehér Várost kéne védenie?

– Minas Tirith elesett – szólt közbe Aragorn, aki most lépett be a konyhába. Látszott rajta, hogy a könnyeivel küszködött. – A város immár romokban hever, védői mind halottak.

– Hogy történt?

– Nagyjából két hónapja kezdődött az egész. Akkor vettük észre, hogy Mordor egét újra kitölti a sűrű, gomolygó füst. Mivel a legrosszabbra számítottunk, azonnal meggyújtottuk a jelzőtüzeket, és segítséget kértünk Rohantól, de hiába. Vagy elkéstek, vagy el se jöttek. Ez utóbbi esetben jártak volna jobban. Az ostrom nem csata volt, hanem mészárlás. Esélyünk sem volt.

– Mennyi idő az út Rohanból Gondorba?

– Vágtában három nap – válaszolt Gandalf. – Egyébként öt.

– Akkor hogy tudtak elkésni?

– Még aznap éjjel, hogy meggyújtottuk a tüzeket, – mesélt tovább Aragorn. – az orkok lerohanták és elfoglalták Osgiliath városát. Másnap reggel úgy ért minket a hír a maréknyi életben maradt katonától, mint a villámcsapás. Az orkok olyan gyorsan haladtak, mintha korbáccsal hajtották volna őket. Fél nappal az után, hogy átkeltek a folyón, már Minas Tirith falai alatt sorakoztak. Először katapultokkal kezdték el lőni a falakat, közben megindultak az ostromtornyokkal. A Vész hercege saját maga szedte le az embereket a falakról, és semmisítette meg a kőhajító gépeinket. A lidércekhez hasonló könnyedséggel irányította a szárnyas szörnyet, pedig a két szememmel láttam, hogy egy ember.

– Hogy?! – kérdeztük egyszerre Gandalffal.

– Rajtam kívül talán nem tudja senki, de a Vész hercege egy ember. Egy hús-vér férfi.

– Egy egyszerű ember ekkora hatalommal? – csodálkoztam. – Lehetséges ez?

– Csak, ha valamilyen mágikus tárgy áll a háttérben – mondta Gandalf. – De ilyen erejű tárgyról nem tudok. De folytasd, kérlek! – fordult végül Aragornhoz. – Hogy menekültél meg?

– Az embereimnek sikerült kilovagolniuk a várból, és biztosítottak nekem egy szabad ösvényt dél felé. Akaratom ellenére menekülnöm kellett, és a Fehér hegyek déli lankáin visszajutottam Rohan kapujáig. Megkerültem a lovasok hazáját, így fogalmam sincs, megpróbáltak-e segíteni. Itt egyelőre biztonságban vagyunk, de ez nem tart sokáig.

– Egyetértek – mondta Gandalf. – A Vész hercege ismeri Szauron történetét, ráadásul tanult is az esetből. Gondort már térdre kényszerítette, tehát nem fogja hagyni, hogy Rohan az útjába álljon. A legnagyobb baj pedig az, hogy ha már Rohant is leigázta, még mindig nem fog megállni. Eljön a Megyébe, és végez a hobbitokkal, akik előde bukását előidézték.

– Ezt meg kell akadályoznunk – jelentettem ki.

– Mégis hogyan? – kérdezte Aragorn.

– Keressük fel a hajdani szövetség még itt lévő tagjait! Talán közösen ki tudunk találni valamit.

– Ugyan, ahhoz csoda kéne, hogy legyőzzük a Vész hercegét.

– Csoda – ismételte meg Gandalf töprengve. – Vagy furfangosság. Elmegyek Vasudvardba. Szarumán talán ismer olyan mágikus tárgyat, amely képes ekkora hatalmat adni egy embernek. Ti pedig addig gyűjtsétek össze a többieket, ha tudjátok, de Pippint és Trufát mindenképp! Tíz nap múlva itt találkozunk – és felpattant az asztaltól.

– Várj egy kicsit! – szólt utána Aragorn. – Azt hiszed, Szarumán még életben van? Hány éve van bezárva? Négy? Öt?

– Biztos vagyok benne, hogy él – mondta Gandalf, aki már a köpenyét húzta magára. – A fogságban töltött idő alatt pedig talán még a feje lágya is benőtt. Viszlát tíz nap múlva!

Már nem volt időnk rá, hogy újra hozzászóljunk, ugyanis amint elköszönt, már az úton sétált.

– Na jó, vegyük sorra, kiket ismerünk, akik segíthetnek – mondtam. – Először is ugyebár Trufa és Pippin. Aztán ott van még Gimli…

– Fogalmunk sincs róla, merre kószál – vágott közbe Aragorn.

– Akkor… Boromir ugyebár elesett, de mi van a testvérével, Faramirral?

– Ő vezette a kitörést, amíg elmenekültem. Biztosan halott.

– Frodo és Legolas elhajózott… Mi van azzal a rohani királlyal, Eomerrel?

– Eomer a saját hazáját akarja majd védeni, nem fog segíteni nekünk.

– És a húga?

– Talán vállalná, de félő, hogy a bátyja nem engedné el. Ráadásul úgy sem érünk el Rohanba és vissza tíz napon belül.

– Kifogytam az ötletekből – morgolódtam. – Neked van még tipped?

– Csak egy, de az sem biztos.

– Ki az?

– Az ent, aki Szarumánt őrzi. De ha Szarumánról kiderül, hogy még mindig az ellenséggel szövetkezik, ez nem megoldható.

– Rendben. Mivel senki mást nem találtunk eddig, maradjunk annyiban, hogy nem sokkal azelőtt, hogy Gandalf visszatér, átrángatjuk Trufát és Pippint. A többit meg majd akkor meglátjuk. Addig itt aludhatsz, ha akarsz.

– Kösz, de azt hiszem, nem férnék el ebben a házban. Inkább elmegyek Bríbe, és ott töltöm ezt a tíz napot.

– Ahogy gondolod.

Azzal elbúcsúztunk, és nem sokkal később Aragorn is távozott. Még nem tudtuk, hogy hamarosan sokkal több veszéllyel kell szembenéznünk, mint azelőtt bármikor.