Hetek? Hónapok? Már nem is számoltam, mennyi ideje voltunk már úton, de talán nem is ez a lényeg. Az egyetlen említésre méltó esemény egész idő alatt csak annyi volt, hogy megérkezett Eomer válaszlevele. Ebből értesültünk arról, hogy Eomer megerősítette Edoras városát. A levélben az állt, hogy Rohan királya más véleményen volt, mint Gandalf, ugyanis feltett szándéka volt vészhelyzet esetén a Helm-szurdok erődítményébe visszavonulni, ráadásul már el is kezdte feltölteni azt a szükséges készletekkel.

– Ostoba – háborgott Gandalf. – Makacs, akár a nagybátyja. Nem értem. Ez családi vonás náluk?

– Ott vagyunk már? – kérdezte Pippin, az elmúlt néhány percben már vagy századszor.

– Nem – válaszolta Aragorn. Bár hangja nyugodt volt, látni lehetett rajta, hogy hamarosan végleg elveszti a türelmét. – Ez még Belfalas.

Belfalas Gondor egyik tartománya, a Fehér hegyek vonulatának középső részétől délre fekvő félsziget. Határozottan haladtunk kelet felé, egyre inkább a szomszédos tartomány, Anfalas felé. Már kitaposott ösvényen gyalogoltunk, tőlünk balra nem messze törtek az ég felé a Fehér hegyek hatalmas ormai, tövükben örökzöld erdők húzódtak. Jobb kéz felé ugyanakkor messze el lehetett látni, semmi sem zavarta a kilátást, végtelennek tűnő mezők, ameddig a szem ellát.

Már nagyon közel voltunk Anfalas határához, amikor Gandalf hirtelen megtorpant, mi pedig sorban nekimentünk.

– Mi lehet az? – kérdezte, és egy mozgó, sötét foltra mutatott az égen.

– Ugyan, csak egy sötétebb felhő – vélekedett Gimli.

– Kizárt, ahhoz túl gyors… – Gandalf hirtelen elhallgatott, és hamarosan mi is megtudtuk, miért: rengett a föld. Ez viszont nem természetes földrengés volt. A közelben valami hatalmas tömeg mozgott.

– Fedezékbe! – kiáltotta Gandalf. – Be az erdőbe!

Nem kellett megismételnie az utasítást, ugyanis már abban a pillanatban, hogy elkiáltotta magát, hanyatt-homlok rohantunk le az ösvényről, és bevettük magunkat az erdő sűrű aljnövényzetébe, onnan figyeltük az utat az egyre erősödő dobogás forrása után.

– Ettől féltem – mondta halkan Gandalf. – Nézzetek oda!

A sötét folt növekedni kezdett az égen, és lassan alakot öltött. Meghűlt bennem a vér, de szerintem mind így voltunk ezzel: egy szárnyas szörny közeledett felénk az erdő fölött repülve. Nem sokkal felettünk leszállt egy kiálló sziklára, és semmi mással össze nem téveszthető hangot hallatott. Ismerős volt a helyzet, nem először bújtam meg egy ilyen bestia alatt, bár legutóbb sokkal magasabb hangot hallottam felőle, de mint utólag kiderült, azt a Boszorkányúr adta ki. Ez a hang sokkal elviselhetőbb volt, mint az, így továbbra is képes voltam rejtekhelyünkről bámulni az ellenséget. Ahogy a szörnyeteg elfordította a fejét kelet felé, láthatóvá vált a hátán ülő alak is, ami szintén egy sokkoló látvány volt.

Első pillantásra úgy tűnt, egy lidérc ül a hátán. Még arról is képes voltam megfeledkezni, hogy a Kilenc Szauronnal és a gyűrűjével együtt pusztult el. Ugyanolyan szakadt, fekete köpeny volt rajta, mint a sötét úr szolgáin, és az arca sem látszott a csuklya takarásában. Az egyetlen dolog, amiben különbözött a lidércektől az volt, hogy a keze – egy pár hús-vér emberi kéz – kilátszott a köpeny takarásából. Azonnal világossá vált, hogy ez az ember az ellenségünk, Mordor új ura, Szauron utódja – a Vész hercege.

Ki tudja, meddig lettem volna képes meredten bámulni a Vész hercegét, ha nem hallom meg hirtelen Gimli elfojtott hangját:

– Ó, hogy a…

A törp félbehagyott mondatának következtében komoly erőfeszítések árán ugyan, de levettem a szemem a hercegről, az ösvényre függesztettem a tekintetemet – és elakadt a lélegzetem: orkok egész hada haladt hihetetlen gyorsasággal nyugat felé az úton, ráadásul a tömegből gyakran kimagasodott néhány troll hatalmas alakja.

Hosszú percekig lapultunk a bokrok között, amíg Mordor serege elhaladt mellettünk, majd nyomukban a vezérük is odébbállt.

Lassan, félve merészkedtünk vissza az útra, tekintetünkkel az egyre távolodó hadsereget kísérve.

– Kevesebb időnk maradt, mint gondoltam – mondta Gandalf. – Sietnünk kell, különben már késő lesz, mire megtaláljuk a szobrot.

– Ha ezek megkerülik a Fehér hegyeket, Eomer nem tud visszavonulni a Helm-szurdok erődjébe – mondtam.

– Az biztos, pedig lehet, hogy most kivételesen az lenne a bölcsebb megoldás. Ezért is kell minél előbb megfosztani a herceget a hatalmától, mielőtt még elérne Edorasba.

– Akkor igyekezzünk! – mondta Aragorn. – Estig nincs megállás.

– És ha még többen jönnek? – kérdezte Pippin.

– Akkor talán. De nem hiszem, hogy még jönnének. Legfeljebb portyázó vagy járőröző orkoktól kell tartanunk.

– Hogy gyűjtött össze ekkora sereget ennyi idő alatt? – kérdezte Trufa, alaposan kihangsúlyozva a névmásokat.

– Nem tudom, Trufa. Gandalf?

– Nekem sincs ötletem – mondta a megszólított. – De nem hagyhatjuk, hogy ilyen kérdések eltereljenek minket a célunktól.

– Egyetértek. Indulás! – utasította Aragorn a csapatot, és továbbindultunk kelet felé.