Minas Tirith. Gondor fővárosa, amely a Fehér hegyek keleti végének támaszkodik, romokban hevert. Falait Mordor erői porig rombolták, az épületek maradványainak lángjai már rég kialudtak. Foszladozó holttestek mindenütt, várvédő katonák, támadó orkok, néhol pedig szintén támadó trollok földi maradványai. A város sem volt sokkal jobb állapotban, alig lehetett közlekedni a rengeteg törmeléktől.

A környék erősen védett terület. Talán száznál is több orkot rendeltek ki, hogy járőrözzön a város körül. Nehezen ugyan, de sikerült eljutni a városig, majd a belsejében lévő irattárba vezető lépcsőig. Mikor végre leértünk, döbbenten láttuk, hogy a helyiség teljesen sértetlen, mintha ide nem ért volna el az ellenség okozta pusztítás. Az összes dokumentumot épségben találtuk. Mindannyian kutatni kezdtünk a papírok között, de így is eltartott legalább tíz percig, mire találtunk valamit.

– Megvan! – kiáltott fel Gandalf a több tucatnyi papírtorony között, amit már átnézett.

– Mit találtál? – kérdezte Aragorn, miközben odasiettünk a mágushoz.

– Itt van néhány feljegyzés a Vész hercegéről. Nem sokkal az után készültek, hogy legyőztük Szauront, még mielőtt elhajóztunk volna. A Fangorn erdőben élő tündék figyelmesek lettek egy férfira, aki nagyhatalmú mágusokat gyűjtött össze a Köd-hegységtől nem messze.

– Nagyhatalmú mágusokat? Mire használhatná őket?

– Arra, hogy mágikus erőt adjanak a szobornak – jelentette ki Gandalf, amit mind sejtettünk. – Megemlít néhány nevet is… Ez nem lehet igaz!

– Mi az? – kérdeztem. Gandalf csak némi hallgatás után válaszolt.

– Szarumán is közreműködött a szobor megalkotásában.

Mind megdöbbentünk. Az irattárra kísérteties csend borult.

– Akkor miért árulta el olyan készségesen a herceg erejének forrásának mivoltát? – kérdezte egy kis nyugalmat erőltetve a hangjába Aragorn, de tisztán látszott, hogy majd felrobban a dühtől.

– Nem vagyok biztos – töprengett Gandalf. – De lehet, hogy Szarumán, miután segített a Vész hercegének, megbánta tettét, és azért mesélt a szoborról, hogy ezt jóvátegye.

– Miért nem mondta meg, hol van a szobor?

– A feljegyzések szerint a szobrocska az erdőben készült, majd miután valamennyi varázsló távozott, a herceg elvitte azt a hegyek felé…

– Móriába – fejezte be a mondatot Gimli. – A bányák most már teljesen üresek, ráadásul senki nem mer arra menni. Tökéletes rejtekhelyet biztosít egy ilyen fontos tárgynak. Hogy ez nem jutott eszembe!

– Nem teljesen üresek, még mindig lehet orkokkal és barlangi trollokkal találkozni. Ilyen akadályokat a hercegnek nem lehetett nehéz, főleg, ha nála volt a szobor.

– Hogy juthatott be az erdő felől? – kérdeztem. – Ahhoz nem kellett volna átkelnie
Khazad-dum hídján?

– Ha a bányák mélyébe igyekezett volna, valóban át kellett volna kelnie a hídon, de a hegy gyomrában máshol is elrejthette a szobrát – mondta Gimli. – De legalább a belső részeket nem kell átkutatnunk, tekintve, hogy a Megye felől beszakadt a tárna, és Khazad-dum hídja is beomlott az alatt a bestia alatt…

– Ez a legnagyobb gond – vágott közbe Gandalf. – Egy démont nem könnyű legyőzni. Kétlem, hogy Mória balrogja végleg elpusztult legutóbbi találkozásunk alkalmával.

– Azt akarod mondani, hogy még él az a szörnyeteg? – kérdezte Aragorn.

– Attól tartok, lehetséges. A küzdelem után minden bizonnyal visszatért Móriába, és egy ideig a sebeit nyalogatta, az viszont kizárt, hogy még mindig tartson ez az állapot – mondta Gandalf, és visszafordult az iratok fölé. – Miután a herceg elrejtette a szobrot, elindult vissza Mordorba, és eddig terjednek a tündék beszámolói. Ezek után gondori kémek vették át a szerepüket…

– Igen, kiküldtem néhányat. Olyan híreket hoztak, hogy Barad-dur tornya helyén egy várat emeltek, ahova Szauron utódja szükség esetén visszavonulhat. Jelentéktelennek találtam őket.

– Csak ennyiről tudtál?

– Miért? Van még valami?

– Itt az áll, hogy a herceg azonnal megkezdte Mordor katonai erejének kiépítését. Erről sem tudtál?

– Nem, ilyen hírt nem említettek.

Gandalf átnyújtott egy lapot Aragornnak.

– Pedig itt van, feketén-fehéren – mondta.

– Ez nem igaz! – csattant fel a király, miután elolvasta az írást. – A legbizalmasabb kémem eltitkolja előlem a fenyegető veszélyt?!

– Nagyon úgy tűnik. Ezt viszont árulásnak hívják mifelénk…

– Várjunk csak! Nagyjából két és fél éven át gyűjtötte a sereget anélkül, hogy észrevettük volna? Komolyan mondom, vakok vagyunk…

– Ezen már késő bánkódni.

– De amit Minas Tirith ostromára hozott, az csak a töredéke lehetett a teljes hadnak. Az nyilvánvaló, hogy a csata után visszatért Mordorba utánpótlásért. Éppen ezért felmerül a kérdés: hogyhogy csak nemrég találkoztunk vele, amint megindult Rohan ellen?

– Minden bizonnyal még meg kellett tisztítania Gondort azoktól, akik képesek lennének fellázadni ellene. Ez a legésszerűbb döntés, és a kémeid jelentései szerint nagyon jó stratégiákat képes kidolgozni, tehát van esze.

– Pontosan milyen stratégiája van?

– A Fehér város ellen nem volt sok választási lehetősége, a meglepetésszerű támadás volt a legjobb döntés. Nem hagyhatott időt Rohannak, hogy segítséget nyújtson, különben elbukik. A lovasok hazája ellen már jóval bonyolultabb támadást akar megvalósítani. Kétfelé osztja a seregét, és szó szerint bekeríti Edoras városát. Eomer nem tud majd elmenekülni, mint te.

– Tehát jól sejtem, hogy következő úticélunk Mória? – kérdeztem.

– Jól sejted, Samu – mondta Gandalf. – Az idő pedig ellenünk dolgozik, ugyanis Eomer nem bírja sokáig visszatartani a két oldalról támadó ellenséget.

– És merre megyünk? – kérdezte Pippin.

– Északon, a Fangorn erdőn keresztül vezet majd az utunk. Arrafelé kisebb rá az esély, hogy járőrökbe botlanánk, és ha mégis, az entek tudnak nekünk segíteni.

Hirtelen mozgolódást hallottunk a lépcsők felől.

– Gyorsan! Elbújni! – utasított minket suttogva Gandalf, és elfújta a gyertyákat, amiket meggyújtott az olvasáshoz. Mind elbújtunk elrejtőztünk a rengeteg papír között, és abban a pillanatba, hogy valamennyien elhelyezkedtünk búvóhelyeinken, két ork jelent meg a lépcsőnél.

– Biztos vagy benne, hogy innen jött a zaj? – kérdezte az egyik a másikat. – Én nem látok senkit.

– Mondom, hogy hallottam valamit innen lentről – mondta a másik. – Inkább kezdd el keresni a forrását.

Mindketten körbejárták a helyiséget, tekintetükkel az iratok végtelen sokaságát fürkészve. Úgy tűnik, sikerült elég jó búvóhelyeket találnunk, ugyanis kevesebb, mint tíz perc alatt megunták a céltalan keresgélést, és elhagyták az irattárat.

– Ez meleg volt – sóhajtott Aragorn, miután előjöttünk az iratok közül.

– Az – hagyta rá Gandalf. – De nem adhatjuk fel, hiszen már nagyon közel vagyunk a célunkhoz. Móriába kell jutnunk amilyen gyorsan csak lehet.

Aragorn bólintott.

– Akkor indulás! – mondta, és elindult a lépcső felé, hogy elkezdjük utunk újabb – és remélhetőleg utolsó – szakaszát.