A Köd-hegység szolgáltatja Vasudvard északi határát. Még mindig emlékszem, mennyi fejfájást okozott nekünk annak idején, amikor a gyűrűt vittük Mordorba. Először meg akartuk kerülni a hegyeket, majd az egyik hágón szándékoztunk átvágni, de Szarumán mindkét próbálkozásunkat meghiúsította. Így nem volt más megoldás, a hegyek alatt, Mória bányáinak mélyén kellett magunk mögött hagynunk a hegységet.

Most viszont a másik oldalról szándékoztunk lemenni a hegyek gyomrába, és szerencsére nem is kell Mória mélységeit átkutatnunk, ahol legutóbb sikerült felébresztenünk egy ősöreg démont. Ez alkalommal mindenképp el akartunk kerülni egy hasonló szituációt, ezért megállapodtunk, hogy igyekszünk olyan kevés időt a hegyben tölteni, amennyi csak lehetséges.

– Ha megtaláltuk a szobrot, meg kell próbálnunk azonnal elpusztítani – mondta Gandalf. – A herceg tényleg megérzi, ha megkíséreljük kihozni a bányákból.

– Ezt honnan tudod? – kérdeztem.

– Még sikerült elolvasnom egy-két dokumentumot az irattárban. Köztük volt ez is.

Az út majdnem teljesen eseménytelennek bizonyult. Bár Minas Tiritht elhagyni beletelt egy kevés időbe az őrjáratok miatt, de utána a Fangorn erdőn keresztülhaladni már gyerek-játék volt, aránylag hamar eljutottunk Mória barlangszerű kapujához.

– Hát, innentől már nincs visszaút – jelentette ki Gandalf a bejárat előtt. – Odabent legyetek éberek, és tartsátok nyitva a szemeteket a szobor után! Minél gyorsabban túl leszünk ezen, annál jobb. Gyerünk!

Azzal már be is sétált a barlangba, mi pedig alig lemaradva követtük. Egy kiugró sziklán találtuk magunkat, amelyet minden oldalról feneketlennek tűnő szakadék vett körül. Magunk előtt láthattuk Khazad-dum leomlott hídját, mint az egyetlen ismert továbbvezető utat.

– És most merre tovább? – kérdeztem Gandalftól. – Csak a hídon tudott volna tovább-menni, de az leszakadt.

– Tényleg komoly kérdés – töprengett a mágus. – Én sem tudok más útról…

– Hé! – hallottuk Gimli hangját. – Gyertek ide!

A törp a szabadba vezető járat mellett állt, és vadul mutogatott a szikla széle felé. A fal mentén egy keskeny lépcsőszerű képződmény húzódott, ami a sziklától indult, és egy rövid szakasz után eltűnt az alattunk tátongó sötétségben.

– Érdekes – mondta Aragorn a lépcsőt fürkészve. – Nem emlékszem, hogy ez itt lett volna legutóbb.

– Lehet, hogy nem néztél szét elég alaposan – vetette fel Gandalf.

– Meglehet – mondta a király, majd a lépcső felé nyújtotta a kezét. – Csak utánad, barátom.

Gandalf elindult a lépcsőn. Őt Aragorn követte, majd mi, hobbitok következtünk. Én beékelődtem Pippin mögé és Trufa elé. A sort Gimli zárta, aki hátát a falnak vetve szinte oldalazva jött utánunk.

– Sosem tudhatjuk, mikor akar valaki hátulról nekünk rontani – mondta.

A lépcső rendkívül hosszú, ráadásul igenis meredek volt. Már lassan egy órája ereszkedtünk egyre mélyebbre, és már csorgott rólunk a verejték a hatalmas hőségtől, amikor Gandalf felkiáltott:

– Már látom a végét! Mindjárt ott vagyunk!

Mindannyian meresztgettük előre a szemeinket, és egy utolsó lépcsőforduló után végre mi is megláttunk egy, a fenti bejáratnál lévőhöz hasonló, bár valamivel kisebb kiugró szikladarabot, annak közepén pedig egy dísztelen kőemelvényen állt egy színpompás, smaragdokból, rubinokból, gyémántokból és még ezernyi színes drágakőből készült gyönyörű szobor, mely mintha Vasudvard tornyát formálta volna meg. Csak néhány centi magas volt ugyan, meg kell vallani, hihetetlenül élethű másolat.

Gandalf az emelvényhez lépett, és figyelmesen megvizsgálta a szobrot, miközben nyilván azon töprengett, milyen módszerrel lehetne elpusztítani azt. Gimli viszont egyre türelmetlenebb volt, talán a hőség miatt. Néhány másodperc elteltével átfurakodott közöttünk, és a szoborhoz lépett.

– Mit csinálsz, Gimli? – nézett rá a mágus.

– Azt mondom, elég időt töltöttünk már idelent – felelte a törp. – Törjük már össze!

Gimlit már nem lehetett megállítani. Feje fölé emelte fejszéjét, és lesújtott – iszonyú erővel. Ami pedig ezután történt, talán még a csapás erejénél is iszonyúbb volt.

A szobor nem semmisült meg, csak felborult a hatalmas ütés erejétől. Gimli fejszéje ezzel ellentétben viszont ezer darabra tört, amelyek minden irányba szétrepültek. Néhány közülük minket is megsebesített, de a szilánkoknak legalább a fele a törp testébe csapódott, akkora erővel lökve őt hátra, hogy a sziklán átbucskázva lezuhant a mélybe.

– Gimli! – ordítottuk mind. Egy csapásra megfeledkeztünk a saját sebeink okozta fájdalmakról, de megmozdulni egyikünk sem tudott. Megdermedve álltunk, és arra a pontra bámultunk, ahol barátunk eltűnt a szemünk elől. Azt viszont még egyikünk sem sejtette, hogy Gimli meggondolatlan cselekedete következtében az ellenség hátra hagyta seregét, és már úton volt Mória, és ezzel együtt mifelénk. Pár perc dermedt csend után hallottam, ahogy Aragorn térdre esett mögöttem.

– Nem… – hallatszott az elfojtott sírástól reszkető hangja. – Mikor lesz ennek végre vége?

– Gandalf! – Pippin hangja már az emelvény felől jött. Neki sikerült először feldolgoznia társunk halálát, és ő is elkezdte a szobor vizsgálgatását. Mivel a mágus, aki egy sebtében megidézett pajzsnak köszönhetően sértetlenül megúszta a balesetet, nem reagált az általános sokktól, Pippin megrángatta köpenye ujját. – Gandalf! Itt van valami írás.

Közelebb mentem, hogy én is lássak valamit. Pippinnek igaza volt: a szobor alján tényleg volt valami írás. Egy négysoros vers volt a szobor aljába karcolva:

Ha déli fényből sújt le büszke, vad sötétre
Múlt koroknak sebzett kardja,
Majd messzi sikoly marja bűnös Vésznek izzó kebleit,
Míg az hatalmát halálnak adja.*

Többször egymás után elolvastam a verset, de nem sikerült sokat megértenem belőle. Egyedül az vált számomra világossá, hogy a szobor elpusztításával csak a herceg hatalma lesz a halálé, maga Mordor ura nem halna meg. A vers többi részének értelme rejtély maradt.

– Ti mennyit értetek belőle? – kérdeztem a többiektől. – Mert nekem csak az utolsó sort sikerült megfejtenem.

– Úgy tűnik, a szobrot itt nem lehet megsemmisíteni – mondta Gandalf, aki időközben szintén átolvasta a szöveget. – Ki kell vinnünk a bányából.

– De azt a herceg megérzi! Te magad mondtad. Nem vihetjük ki innen…

– Nincs más választásunk. A szobrot csak napfénynél tudjuk elpusztítani. Már csak ez a sebzett kard nem teljesen tiszta…

Egy hihetetlenül mély felmordulás a mágusba fojtotta a szót. Ez volt az a pillanat, amikor szembesültünk a ténnyel, hogy jelenlétünk egy ideje már nem volt észrevétlen. Gimli lezuhanása a mélybe és az ordítozásunk felébresztették Mória talán legöregebb lakóját – a balrogot. Aragorn, aki eddig a törpöt siratta alig hallhatóan, felpattant a helyéről.

– Hozd a szobrot, Samu! – mondta Gandalf, és a kezembe nyomta a drágakőtömböt. – Futás! Fel a lépcsőn!

Kettesével szedtük a fokokat, úgy rohantunk felfelé, ahogy tudtunk, de persze ügyelve arra, nehogy félrelépjünk, és Gimli után zuhanjunk a mélybe. Valamivel tényleg gyorsabban értünk fel, mint le, de ahogy kiértünk a hegyből, láttuk, hogy ez nem volt elég. A barlang előtt találtuk Szauron utódját – a Vész hercege ránk várt.

Megtorpantunk Mória bejárata előtt, amint megláttuk Mordor urát. Szerencsére Gandalf és Aragorn mögött a második sorban voltam, így gyorsan el tudtam rejteni a szobrot a gazdája elől, de a herceg már tudta, hogy nálunk van.

– A lehető legrosszabbkor köptetek a levesembe. Seregem végre elfoglalta a neki kirendelt helyet, és készen állt a támadásra, amit miattatok kell elhalasztani – mondta a herceg, hangját azonban csak rejtélyes susogásként érzékeltük. Váratlanul előre nyújtotta jobb kezét. – Most pedig kérem vissza a szobromat.

Gandalf és Aragorn egyszerre rántottak kardot.

– Ha kell az az átkozott szobor, gyere, és vedd el! – mondta Aragorn leplezetlen gyűlölettel a hangjában.

– Reméltem, hogy ezt fogod mondani – szólt a Vész hercege, és bár az arcát nem láthattuk, meg mertem volna esküdni, hogy elmosolyodott. Szinte a semmiből ő is előhúzott két kardot, és felkészült a küzdelemre.

– Maradjatok mögöttünk, hobbitok! – suttogta hátra Gandalf. – Megpróbálunk megfordulni, hogy távolabb kerüljünk Mória bejáratától.

Egy hirtelen sikítást hallottunk. Mellettünk nem messze a sziklákról figyelt minket a szárnyas szörny, aminek hátán a herceg utazott. Semmi jelét nem adta annak, hogy ránk akarna támadni, de szinte számonkérően figyelt minket, mintha azt kérdezné: miben mesterkedtek?

Gandalfék nem támadtak rá az ellenfelükre, inkább megpróbáltak egy köríven elindulni, hogy helyet cserélhessünk vele. A csel bevált: nem sokkal később már a Vész hercege állt a barlang bejárata előtt, amikor Aragorn végül nekirohant nyomában a mágussal – minden eredmény nélkül. Gondolván, hogy eléggé lefoglalják a herceget, elővettem a szobrot, és újra olvasni kezdtem az alján lévő szöveget.

– Samu, ez most nem jó alkalom az olvasásra – szólt rám Pippin. – Inkább segítenünk kéne nekik.

– Azt próbálom – válaszoltam. – Sebzett kard… mi a fenét jelent ez? Nem tudjátok?

– Talán egy olyan kard aminek kicsorbult a pengéje – felelte Trufa. – Vagy eltörött…

– Eltörött… hát persze! A kettétört kard! Trufa, te zseni vagy! – csaptam a fejemhez, majd a csatázók felé kiáltottam: – Aragorn! Kéne a kardod!

– Hogy? – kérdezte a király, és meggondolatlanul hátat fordított ellenfelének. Az kihasználta az alkalmat, és Gandalfot félrelökve félelmetes sebességgel megindult Aragorn felé.

– Vigyázz! – kiáltottam, de már késő volt. Mire Aragorn visszafordult, a herceg már odaért hozzá, és egyik kezével megragadta Gondor királyának torkát, akinek a meglepetéstől kiesett a kard a kezéből. Pippin rögtön cselekedett: miközben a herceg egyik kezével Aragorn nyakát szorongatta, a másikkal pedig sorra védte ki Gandalf támadásait, ő lapos kúszásban megközelítette a földre hullott fegyvert, és hasonló módon hozta ki a harcmezőről.

– Kösz, Pippin – mondtam, miközben átvettem barátomtól a kardot. – Vessünk véget ennek…

– Ööö… srácok! – hallottam Trufa hangját. – Azt hiszem, hatalmas bajban vagyunk.

Felkaptam a fejem, és azonnal láttam, mire céloz: a herceg ellökte magától Aragornt, egy hatalmas csapással félrelökte Gandalfot, és megindult felénk. Ráadásul, ha ez még nem lett volna elég, a háta mögött Mória bejárata barátságtalanul gomolygó füstöt eregetett.

– Gyerünk, Samu! Pusztítsd el! – szólt Pippin, és Trufával a nyomában rávetették magukat Szauron utódjára. Az minden nehézség nélkül félrelökte a barátaimat, és már csak pár lépésnyi távolságra volt tőlem. Minden erőmet és bátorságomat összeszedve magasba emeltem Aragorn kardját, és teljes erőmből lesújtottam a szoborra.

A Vész hercege már karnyújtásnyira volt, de megtorpant, visszahőkölt, és összerezzent amikor a kard hosszában végighatolt a drágakövek között. A lidércekéhez hasonló sikoly hallatszott, és a következő pillanatban az előbb még békésen figyelő szárnyas szörny hirtelen megvadult. Megragadta gazdáját, és a herceggel a szájában elkezdte jobbra-balra rángatni a fejét, fogait mélyen Mordor urának testébe vájva. Már azt hittük, ezzel vége, de a java még csak ezután jött.

A Mória bejárataként szerepet játszó barlangból teljesen váratlanul egy parázsló, már-már lángoló ostor csattant ki, és rátekeredett a szörnyeteg nyakára, mire az felüvöltött, elengedve gazdáját. A herceg hangos puffanással esett a sziklára. Sebeiből, amiket megvadult hátasa okozott, ömlött a vér – de legnagyobb meglepetésünkre a Vész hercege még életben volt!

Gandalf és Aragorn, akik szintén számos sebből véreztek visszasiettek hozzánk.

– Szép volt, Samu – bólogatott elismerően Gandalf. – Igazi hős vagy…

Egy hatalmas dörrenés és a szárnyas szörny újabb üvöltése beléfojtotta a szót. Az ostor megfeszült, és szó szerint a sziklafalhoz csapta áldozatát. Ugyanakkor a barlangban megjelent az ostor tulajdonosa – a balrog.

A herceg megpróbált feltápászkodni, de mivel ezt súlyos sérülései nem engedték, kúszva próbált menekülni a démon elől – de nem sikerült neki. A balrog tüzet okádott, és a keletkező lángtenger elborította Szauron utódját. Kizárt, hogy túlélte volna.

– Futás! – ordította Gandalf, és meglódult az erdő felé. Aragorn felkapta a kardját, és követte. Mi is loholtunk a nyomukban, ahogy tudtunk, bár kétségeink voltak a mágus ötletével kapcsolatban.

– Sokkal… gyorsabb! – lihegte Trufa. – Utol fog… érni minket!

– Nem fog utánunk jönni! – szólt vissza Gandalf. – Csak egy bizonyos ideig jöhet ki a fényre, és ezt ő is jól tudja!

Nem hittünk benne, de később kiderült, hogy a mágusnak igaza volt: Mória balrogja nem vett minket üldözőbe. Eomer több kisebb támadással legyőzte a hercegre váró mordori sereget, mi pedig visszatérhettünk a Megyébe. Rozi soha nem fogja elhinni, min mentünk keresztül, de nem is fontos. A lényeg az, hogy újra megmentettük Középföldét. Aragorn visszatért Gondorba, hogy országát újjáépítse. Sok szerencsét kívánok neki.

Teljesítettem Frodo kérését: befejeztem a könyvét, bár a történetem olyan hosszúra sikeredett, hogy plusz lapokat kellett beragasztanom a végére. Ebbe a kötetbe már nem fér több hihetetlen kaland, de remélem, valamelyik gyermekem elkezd egy újat.

VÉGE