ELLENTÉTEK

1. rész – Drámai belépő

Álmodni valamit, majd megvalósítani azt. Egyáltalán nem hangzik bonyolultnak. Az első része tényleg nem nehéz, amit semmi sem bizonyít jobban, mint hogy mindenkinek vannak álmai, bár ezek személyenként változnak. Van, aki a munkájában akar minél több sikert elérni, van, aki családja körében érzi magát a legboldogabban. Vannak, akik csak kisebb célokat tűznek ki maguk elé, amelyek teljesítéséhez alig, vagy szinte egyáltalán nem kell megerőltetniük magukat. Ugyanakkor mások pedig olyan magasra teszik a lécet, hogy akkor sem sikerül álmaikat megvalósítaniuk, ha belerokkannak. Mindkettő határeset, és a szakemberek szerint egyik sem túl egészséges. Meg kell találni a kettő közti átmenetet, ami viszont talán még nehezebb, mint az így született vágyakat beteljesíteni.

Azt mondják, tévedni emberi dolog. Nos, egyvalaki éppen ezért nem engedheti meg magának, hogy hibázzon. Ugyanis ez a valaki nem teljesen ember. Valaki, aki egyetlen rossz döntéssel az események egy olyan láncreakcióját indította el, aminek hatására DNS-e hatalmas mértékben megváltozott, és ma már egészen máshogy él, mint a többi ember.

Az emberiség az évezredek során rengeteg mindenre rájött. Hatalmas városokat képesek építeni, és a helyzetüknek megfelelően egyre inkább javítják életük színvonalát. Csakhogy még a legokosabb ember sem tud mindent, hiszen mindennek két oldala van. Még a legtapasztaltabbak is tanulhatnak új dolgokat valakitől, még akkor is, ha a másik egyáltalán nem tud annyi mindent, mint ők. Az emberek így is segíthetik egymást – például egy színpadtól egész életében távol maradó ember segíthet a másiknak, hogy jobb artista legyen, míg az úgyszintén megmutathatja, hogy igenis érdemes küzdeni az álmokért.

Sora a játszótéri hintán üldögélt. Töprengve nézett maga elé a füves parkra, ahol itt-ott megcsillant egy-egy harmatcsepp a langyos szellő által meghajlított fűszálakon. Kora reggel volt, még nem lehetett hat óra. Az egész tér nyugodt volt, még az azt szegélyező tízemeletes házakban lakó gyerekek sem jöttek még le, hogy focizzanak vagy asztaliteniszt játsszanak a hinta mögött egy-másfél méterre elterülő betonpályán. Bár a focipálya el volt kerítve, hogy a gyerekeknek ne kelljen minduntalan a labdáért rohangálniuk, előtte még széles betontalapzaton állt négy pingpongasztal, amit napközben szintén sokat használtak.

Sora viszont nem volt nyugodt. Megvolt rá az oka, hogy ilyen korán kijöjjön a térre. Nem tudott aludni az éjszaka, egész idő alatt csak forgolódott az ágyában – méghozzá Fantom miatt. A szellem előző este megint jósolt a kártyáiból. Sora már nem emlékezett rá, milyen kártyát húzott, az ilyenek nem nagyon érdekelték, a jelentése viszont annál inkább. Fantom azt mondta, a lány élete hamarosan hatalmas fordulatot tesz, de még befolyásolhatja, hogy „csak” nagyon vagy gyökeresen változik meg az élete. A lány a jóslat jelentésén gondolkodott egész éjszaka, sőt, még most is.

Töprengéséből egy kiáltás zökkentette ki, amely eleinte elhalt volt, mintha nagy távolságból fújná arra a szellő, majd egyre hangosabb lett. Sora felkapta a fejét a szokatlan zajra, és azonnal észre is vette annak forrását: egy embert látott, akit mintha a szemben lévő ház tetejéről löktek volna le, most pedig háttal zuhant a füves, harmatos, de még így is kemény talaj felé. A lány megijedt. Érezte, hogy tennie kellene valamit, de nem tudta, mit csinálhatna. Még oda tudna futni alá, de az ember olyan sebesen zuhant, hogy elkapnia már semmiképp sem sikerülne.

Miközben érzései egymással viaskodtak, a zuhanó ember a levegőben, két-három méterre a föld fölött hirtelen megfordította testét, így már lefelé nézett, és előrenyújtotta két kezét. Ahogy leérkezett a földre, karjait behajlította, hogy az esés energiáját a lehetőségei szerint csökkentse, majd ugyanazzal a mozdulattal kinyújtotta a jobbat, aminek a hatására kevesebb, mint fél méterre a föld felszínétől tökéletesen vízszintes testtel eszeveszett tempóban kezdett el pörögni, közben pedig egyenesen Sora felé tartott. Csodálatos mutatvány lett volna egy színpadon, csakhogy most nem ott voltak. Ez most élesben ment, az ember mintha az életéért küzdött volna. Hirtelen kinyújtotta a bal lábát, ami a földdel érintkezve azonnal megállította. Sorában meghűlt a vér – az ember egy nála legfeljebb egy évvel idősebb fiú volt, aki elnyűtt fekete pólót és szebb időket is látott sötét nadrágot hordott. Szeme ugyanolyan barna volt, mint Soráé, egy hirtelen jött kicsit erősebb szélfuvallat pedig megborzolta rövidre vágott barna haját. A fiú csodával határos módon – vagy egy elképesztő egyensúlyérzéknek köszönhetően – még csak meg se rezzent a hirtelen megállástól, egyenesen Sora felé rohant.

Ebben a pillanatban egy kékesfehér sugárnyaláb indult el a hintával szemben lévő ház tetejéről, és gyorsan közeledett célpontja, a fiú felé. Sora felállt a hintából, de nem mozdult. Amikor a fiú már csak másfél méterre volt a hintától, előre vetette magát, felkiáltott, és ellökte a lányt.

– Vigyázz!

Ekkor a sugárnyaláb becsapódott a park zöld füvébe, és hatalmasat robbant. Helyén jókora kráter maradt, jelentősen rontva a tér képét.

Sora egyszer csak arra eszmélt rá, hogy a betonon fekszik. Gyorsan felült, és végignézett magán. Örömmel tapasztalta, hogy szinte semmi baja nem esett, megúszta pár felszíni horzsolással, amikből még csak nem is szivárgott a vér. Már majdnem felsóhajtott megkönnyebbülésében, amikor eszébe jutott a fiú, aki nagyjából egy méterre feküdt előtte. Ő már nem úszta meg az incidenst olyan könnyen, mint a lány. Eszméletlen állapotban volt, mindkét kezén mélyebb horzsolások éktelenkedtek, amikből szivárgott vörös vére.

Sora a fiúhoz sietett, és megpróbált beszélni hozzá, hátha felébred, de fáradozása hiábavalónak bizonyult. A lány a szeme sarkából látta, hogy a szivárgó vér lassan egy szabályos cseppet alkot a fiú jobb kezén, végigfolyik az ujján – és sisteregve elkezd lyukat égetni a betonba. Ezt látva Sora minden segítőkészsége ellenére, amilyen gyorsan csak tudott, igyekezett elmászni a fiú közeléből, és kétségbeesve próbált segítséget hívni. Elvégre kiről lehet elmondani, hogy a vére lyukat éget a betonba?

Szirénaszó. Hirtelen egy rendőrautó tűnt fel a tér melletti úton. Jerry volt az. Sora amint meglátta elsőszámú rajongóját, boldogsággal vegyes izgalommal futott oda hozzá.

– Rendőr bácsi!

– Sora? Te meg hogy kerülsz ide ilyen korán?

– Én… Ez most nem fontos, tessék jönni, egy fiú eszméletlenül fekszik az asztaloknál!

– Mi? – a rendőr bolha módjára pattant ki a kocsiból, és követte Sorát, aki visszavezette őt a különös fiúhoz.

– Te jó ég! – kiáltotta Jerry, amikor szemügyre vette a fiút. – Él még egyáltalán?

– Nem tudom – mondta Sora. – Megfordítom, akkor talán jobban meg lehet vizsgálni…

– Inkább ne! Az is lehet, hogy ezzel csak ártanál neki – mondta a rendőr, és megmarkolta a fiú bal csuklóját.

– Tessék vigyázni, valami nagyon nincs rendben ezzel a fiúval…

– Arra célzol, hogy alig van pulzusa?

– Hogy?!

– És nem is lélegzik – állapította meg Jerry, és a hátára fordította a fiút, majd elővette a rádióját. – Rohammentőt kérek a déli parkba. Eszméletlen fiú, nem lélegzik, pulzus gyenge.

Amíg a mentősök kiértek, a rendőr próbálta szívmasszázzsal újraéleszteni a fiút, nem sok sikerrel. Sora a háttérből figyelte Jerry elkeseredett próbálkozását, és magában reménykedett, hogy a fiú egyszer csak felkeljen, de az meg sem mozdult. A két fiatalt végül a mentősök vitték el a közeli kórházba, mivel a nagyobb baj megelőzése érdekében az orvosok jobbnak látták Sora sebeit fertőtleníteni.