2. rész – A kórházban

A lány sebeivel az orvosok nagyon gyorsan végeztek, a fiút azonban bevitték az intenzív osztályra. Miután Sorát elengedték, ő még ott maradt. Felelősnek érezte magát amiatt, ami a fiúval történt. Talán ha nincs ott, a fiúnak nem kell kilöknie a robbanás hatósugarából. Akkor biztos megúszta volna. Ugyanakkor megtehette volna azt is, hogy rá nem gondolva elugrik mellette, és akkor most ő feküdne az intenzíven. Hálás volt neki, de sajnálta is.

Ahogy ezen gondolkodott, a mobilja elkezdett rezegni a zsebében.

– Halló?

– Sora, hol a fenében mászkálsz? – szólt egy ideges férfihang, amiben a lány Kalos hangját vélte felfedezni. – A többiek már égen-földön kerestek!

Sora nem tudta, mit feleljen. Kalos minden bizonnyal őrültségnek tartaná a téren történteket.

– A… a kórházban vagyok.

– Kórházban?! Csak nem vagy beteg?

– De igen – vágta rá Sora, és köhögést imitált. – Azt hiszem, egy kicsit megfáztam az éjjel.

– Rendben. Azért remélem, gyorsan felépülsz. Fontos dolgoknak nézünk elébe.

Kalos letette a telefont. Sora csak nézett maga elé. Fontos dolgok? Mik lehetnek azok? Lehet valami közük Fantom jóslatához?

Kinyílt az intenzív osztály ajtaja, és az egyik orvos jött ki rajta. Körülnézett, majd amikor meglátta Sorát, megszólította.

– A bent fekvő fiúra vársz?

Sora bólintott.

– Elég érdekes a helyzet. A fiú nem lélegzik, mégis ver a szíve, él…

Hatalmas örömujjongás hallatszott ki a teremből. Az orvos benézett az ajtón, és fülig érő mosollyal nézett vissza a lányra.

– Minden rendben. Felébredt.

– Bemehetek hozzá?

– Nem hiszem, de megkérdezem.

Bement a terembe, de egy perc múlva visszajött, és közölte Sorával, hogy a fiúnak pihenésre lenne szüksége, ezért átviszik a lábadozóba, ahova nyugodtan bemehet. Nyomában másik három orvos tolt ki a teremből egy kerekeken guruló ágyat.

A lábadozó teljesen üres volt, Sora egy beteget sem látott a szobában. A négy orvos lefektette a fiút az ajtó mellé, majd kimentek a teremből, így a két fiatal egyedül maradt. Sora figyelmesebben végignézett a fiún, és döbbenten vette tudomásul, hogy az kívülről nézve elég nyeszlett. Egyáltalán nem látszott izmosnak, ez pedig megfogalmazott pár kérdést Sora fejében. Hogy volt képes túlélni azt a hatalmas zuhanást? Hogy lökte el magát olyan tökéletesen a földtől?

– Hát ez remek – kezdett el hirtelen motyogni a fiú az orra alatt, miután az orvosok magukra hagyták őket. – Még meg sem érkeztem, de már meg is támadtak. Ráadásul le is győztek… Valami nem stimmel ezzel a várossal…

– Ki támadott meg? – kérdezte Sora, mire a fiú oldalra kapta a fejét, és ránézett, mintha eddig nem is tudta volna, hogy van még valaki a szobában. Ez talán azzal volt magyarázható, hogy a lány az orvosok mögött egészen az ágy fejéig eloldalazott.

– Te vagy az? – szólalt meg néhány másodperc után a fiú, és elmosolyodott. – A lány a téren… Emlékszem rád. Ugye nem esett bajod?

– Jól vagyok, kisebb horzsolásokkal megúsztam…

– Ennek örülök. Nem tudtál aludni az éjszaka, hogy olyan korán kint voltál? Meglepődtem, hogy van ott valaki. Egy pillanatig le is néztem, aztán meg kaptam egyet mellkasomba…

– …és lezuhantál – fejezte be helyette a lány.

– Pontosan.

– De mégis ki támadott meg?

– Valaki, aki már nagyon régóta üldöz, de most ha lehet, inkább nem beszélnék róla.

– Hogy csináltad azt a pörgő mutatványt? Tökéletes volt a kivitelezés, igazi tehetség vagy.

– Ugyan, jó néhányszor megcsináltam már… bár akkor nem tízemeletes házakról ugráltam lefelé, hanem álló helyzetből ütöttek le. Éreztem is, hogy ez most húzós volt…

– Nekem nagyon tetszett… de ami előtte meg utána volt, az egyáltalán nem. Amikor megláttam, hogy zuhansz, aztán amikor ott feküdtél eszméletlenül… halálra aggódtam magam.

Mivel a fiú nem szólt semmit, ismét Sora törte meg a csendet.

– Mégis hova tartottál?

– A Kaleido színpadhoz. Valami Kalos hívott, hogy beszélni akar velem.

A lánynak elakadt a lélegzete. Biztos rosszul hallott valamit.

– Tessék? Mit mondtál, hova tartottál?

– A Kaleido színpadhoz. Miért?

Sorának ez már sok volt. Miért akarna Kalos ezzel a fiúval találkozni?

– Nem mondta, miért akar beszélni veled?

– Nem mondta. De miért vagy erre ennyire kíváncsi?

– Mert én is a Kaleido színpadnál dolgozom artistaként. Sora vagyok. Sora Naegino – mondta a lány, és kezet nyújtott a fiúnak.

– Örvendek. A nevem Bart Shephard – mutatkozott be a fiú, és kezet fogott Sorával. A lánynak hirtelen eszébe jutott, mit is látott a parkban, és elrántotta a kezét.

– Valami baj van? – kérdezte döbbenten a fiú.

– A téren láttam, amint a véred lyukat égetett a betonba.

Bart lassan leeresztette a kezét.

– Értem – mondta szomorúan. – Tényleg nem mindennapi adottság, de már megtanultam együtt élni vele. Egyébként meg nem mindig képes erre. Ráadásul már be is gyógyult.

Sora ránézett a fiú kezére, amin már nyoma sem volt sérülésnek.

– Ilyen gyorsan begyógyult?

– Csak olyan gyorsan, mint szokott…

Egy orvos lépett be a szobába. Meglepetten nézett a két fiatalra.

– Maga még itt van, kisasszony? – kérdezte. – Késő van már. Nem kéne hazamennie?

Sora kinézett az ablakon. Az orvosnak igaza volt: már világítottak az utcai lámpák, apró fénypontokként ragyogva a koromfekete éjszakában.

– De, igaza van! – kiáltott fel a lány. – Bocs, mennem kell. Mikor engednek ki?

– Ha minden rendben lesz, holnap délután elmehet – válaszolt a fiú helyett az orvos.

– Akkor holnap délelőtt meglátogatlak, és elkísérlek a színpadhoz, rendben?

– Rendben.

Amint kilépett a kórház ajtaján, Sora azonnal érezte, hogy az idő a reggelihez képest sokkal rosszabbra fordult. Erős, hideg szél fújt, a lány viszont nem ehhez volt felöltözve. Bár a szállásuk csak néhány háztömbnyire volt, Sora biztosra vette, hogy holnapra tényleg megfázik.

Egész testében remegve ballagott fel a szobájába. Igyekezett minél kevesebb zajt csapni, hogy fel ne ébressze a többieket, akik reményei szerint már mind aludtak. Csakhogy reményei egy csapásra szertefoszlottak, amikor kiderült, hogy barátai közül nem mindenki alszik. Mivel még villanyt sem gyújtott, túl későn vette észre, hogy közvetlenül a szobája előtt valaki az útjában áll – és beleütközött Annába.