3. rész – Akinek nincs álma…

– Úgy! Szóval így állunk! Eltűnsz egész napra, azt mondod, megfáztál, most meg így mentél ki a viharba?

– Nem, Anna, teljesen félreérted…

– Mit értek félre?

– Egész nap a kórházban voltam, csak most…

– Jaj, Sora, ne gyere ezzel a mesével! Kizárt, hogy eddig tart felírni valamit megfázás ellen.

– Anna, ezt inkább beszéljük meg valahol máshol, rendben? – fogta könyörgőre a dolgot Sora, ugyanis Anna elég hangosan beszélt ahhoz, hogy azok, akik még nem tudtak rendesen elaludni, meghallják, és kijöjjenek megnézni a lárma forrását.

– Rendben, rajtam ne múljon – mondta Anna, azzal elkapta barátnője csuklóját, bement annak a szobájába, végül becsukta maguk mögött az ajtót.

– Most pedig halljam, hol csavarogtál egész… – kezdte számonkérően, miután felkapcsolta a lámpát, de egy pillanatra elhallgatott, amikor a fényes szobában meglátta a sebeket Sora karjain és lábain. – Veled meg mi történt?

– Tudod, ez egy nagyon hosszú történet… Ööö… Elestem.

– De hogy? Fellöktek? Vagy magadtól?

Anna faggatózására Sora végül elmesélte barátnőjének, mi történt vele aznap, bár néhány részt kihagyott beszámolójából. Nem mondta el, hogy Fantom jóslata miatt nem tudott aludni előző éjjel, nem beszélt a különös sugárnyalábról, valamint kihagyta azt a részt, amikor Bart vére lyukat égetett a betonba. Anna mindezek ellenére is szájtátva hallgatta a történetet, amikor pedig Sora ott tartott, hogy meg akarta várni a fiút, elkezdett gonoszul vigyorogni.

– Csak nem szerelmesek vagyunk? – kérdezte, miután türelmesen végighallgatta a beszámolót.

– Hogy? Nem, dehogyis, csak meg akartam köszönni neki, hogy az életét is kockára tette, hogy az enyémet megmentse.

– Ahhoz képest nagyon sokat beszélgethettetek…

– Mondom, hogy nincs köztünk semmi!

– Jól van, megértettem. Már kérdezni sem szabad?

– Az viszont érdekelne, miért akar a főnök beszélni vele… Te tudod?

– Én ugyan nem. Említett olyasmit, hogy valakivel találkozni fog a napokban, de többet nem mondott. Na és te miért hazudtál a főnöknek?

– Gondolod, hogy elhitte volna? Mert szerintem őrültnek tartana, ha ilyesmivel állnék elő.

– Végül is van benne valami… Tényleg eléggé hihetetlen, de nekem tetszett.

– De fáradt vagyok – mondta Sora, és hogy szavainak nyomatékot adjon, hatalmasat ásított.

– Rendben van, feküdj le! – mondta Anna, és kiment a szobából. Az ajtóban még megfordult, jó éjszakát kívánt, végül becsukta.

Sora gyorsan átöltözött, és bebújt az ágyba. Éppen lehunyta a szemét, és megpróbált elaludni, amikor egy ismerős hang ütötte meg a fülét.

– Végre hazaértél, Sora.

– Nagyon fáradt vagyok, Fantom. Majd holnap elmondod…

– Csak megnyugtatlak. A mérlegek nagyon kiegyensúlyozottak.

– Mérlegek? – Sora felült az ágyban. – Nem tudok olyanról a társulatban, aki a mérleg jegye alatt született volna…

– Még nem…

– Még nem? Mit akarsz mondani ezzel?

– Majd megtudod, ha eljön az ideje. Vagyis hamarosan…

Sorának a fáradságtól már nem maradt türelme a szellem rejtélyeskedésére, inkább visszafeküdt.

– Komolyan mondom, néha nagyon kibírhatatlan vagy – morogta oda Fantomnak. – Miért nem tudsz egyszer rendesen válaszolni a kérdéseimre?

– Bocs, kislány, én már csak ilyen vagyok.

– Nyugodtan változtathatnál rajta… – zárta le a beszélgetést Sora, és elaludt.

A másnap első pillantásra gyönyörű idővel kecsegtetett. Szerencsére semmi sem utalt arra, hogy Sora balsejtelme beigazolódna. Amikor reggel felkelt, a várthoz képest kitűnően érezte magát. Frissen, kipihenten indult vissza a kórházba, hogy meglátogassa Bartot. Kifelé menet elszaladt May mellett, aki minden kétséget kizáróan félreértette a lány igyekezetét.

– Teljesen felesleges annyira sietned, ma reggel én gyakorlok! – kiáltott Sora után legnagyobb riválisa, de ő eleresztette a megjegyzést a füle mellett.

Amikor Sora megérkezett a kórházba, Bart már ébren volt. Mivel elmondása szerint teljesen felépült, felkelt az ágyból, és az ablakból élvezte a kilátást.

– Jó reggelt! – köszönt a lánynak, amikor az benyitott a lábadozóba. – Remélem, jól aludtál.

– Remekül. Igaz, lehet, hogy egy kicsit kevés volt az előtte tartott virrasztás miatt, de nem panaszkodom. És te? Hogy vagy?

– Az örökös problémáimat leszámítva semmi bajom. Kicsattanok az egészségtől…

– Örökös problémák? Mik?

– Naphosszat sorolhatnám, ezért inkább nem kezdek bele. Egy példát láttál közülük tegnap. Szóba is hoztad.

Sora elgondolkozott. Bart valószínűleg a véréről beszélt. Azt mondta, naphosszat tudná sorolni a hasonló problémáit? Egyszer talán jó lenne meghallgatnia. Ahogy töprengett, eszébe jutott, mit mondott Fantom, amikor le akart feküdni.

– Mondd csak, mikor van a születésnapod?

– Október közepe táján – mondta kicsit elgondolkodva a fiú. – De nem muszáj megtartani.

– Hogyhogy? Nem akarsz bulit szervezni és ajándékokat kapni?

– A bulizás mindig is távol állt tőlem, az ajándékokról meg már leszoktam.

– Miért?

– Két éve egyedül élek. Senki sincs, aki felköszöntene bármilyen jeles eseménykor, még ünnepeken sem. Én pedig beletörődtem, hogy ez így is fog maradni.

– A szüleid sem ajándékoznak meg?

– Két éve meghaltak, én pedig idejöttem Amerikába, ahol az esetleg még életben maradt rokonaimtól is távol vagyok.

– Ez nagyon szomorú… Sajnálom. Nem akartalak ilyesmire emlékeztetni.

– Nem kell bocsánatot kérned, nem tudhattad, mit válaszolok.

Sora nem válaszolt, így fél perc után megint a fiú törte meg a csendet.

– Szóval artista vagy a Kaleido színpadnál. Biztos nagyon ügyes vagy, ha felvettek…

– Igen, de ez elég hosszú történet – mondta a lány, de láthatóan zavarban volt. – Az az álmom, hogy egyszer igazi Kaleido sztár legyek.

– Elég merész vállalkozásnak hangzik. Sokat szoktál gyakorolni?

– A barátaim szerint néha túlságosan is sokat, de megbirkózom vele. És neked mi az álmod?

Most a fiún volt a sor, hogy zavarban legyen. Beletelt néhány másodpercbe, mire megszólalt.

– Az a helyzet, hogy annyi álmom ment füstbe a múltban, hogy már nem nagyon merek egy újat szőni…

Sorának megint sikerült olyan kérdést feltennie, aminek válaszából kiderült: Bart élete egyszerűen borzalmas lehetett.

– …de még mindig reménykedem abban, hogy valamikor képes leszek normális életet élni. Amikor nem kell minduntalan harcolnom az életemért.

A lány tudta, mire gondol a fiú. Amikor először találkoztak, Bartnak akkor is harcolnia kellett, bár ellenfelének kilétére azóta sem derült fény. A fiú ezeket a küzdelmeket akarta végleg maga mögött hagyni.

– Szerintem nyugodtan álmodozhatnál. Valamelyik csak valóra válik…

– Egy ideig biztos nem. Nem hiszem, hogy nekem való lenne…

Egy orvos lépett be a lábadozóba, kezében néhány lappal.

– Megvizsgáltuk a ma reggeli leleteidet – mondta a fiúnak címezve szavait. – Tényleg teljesen felépültél. Erre mi sem találtunk magyarázatot, de ezek a tesztek nem hazudnak. Hazamehetsz.

Sora félbehagyta Bart múltjával kapcsolatos gondolatmenetét, és őszinte örömmel fordult a fiúhoz.

– Ez nagyszerű! Akkor elkísérlek a színpadig, rendben?

– Megköszönném – mondta a fiú, és visszamosolygott.

Mivel Bartnak látszólag semmilyen egyéb dolga nem volt, kiléptek a kórházból, és elindultak a szikrázó napsütésben fürdő tengerparton a Kaleido színpad felé.