6. rész – A vallomás

A buli után mindenki visszament a saját szobájába lefeküdni. Sora is így tett, de elaludni már nem tudott. Annak ellenére, hogy Bart igen jól leplezte, Sora látta, hogy a fiút bántja valami. Miával folytatott beszélgetése során érződött a hangján, hogy kételkedett saját szavaiban, pedig teljes mértékben igaza volt: egy ember bármikor megbetegedhet vagy le is sérülhet.

Ezek a gondolatok nem hagyták nyugodni, így végül elhatározta, hogy beszél a fiúval. Végtére is baj nem származhat belőle, és biztos nyugodtabban tud majd aludni, ha megtudja az igazat. Nem is tudta, mekkorát téved, hogy az igazság inkább sokkoló lesz, mint megnyugtató.

Bart szobája éppen Soráé mellett volt. Mivel éjszakára némileg lehűlt a levegő, a lány a biztonság kedvéért felvett egy melegítőt a pizsama fölé, és úgy hagyta el a szobáját. Bekopogott Barthoz, ami után szinte azonnal hangzott a felelet:

– Bújj be nyugodtan!

A fiú még nem öltözött át. A szobához tartozó kis erkélyen állt ugyanabban a ruhában, ami a téren is rajta volt, és a tiszta, csillagokkal pöttyözött eget nézte. Sora érkezésére levette tekintetét a csillagokról, és visszalépett a helyiségbe.

– Mit tehetek érted? – kérdezte.

– Beszélni szeretnék veled – mondta kicsit feszengve a lány. Most, hogy itt volt, hirtelen elszállt az önbizalma.

– Rendben – mondta a fiú, és az ágy felé intett a fejével. – Ülj le nyugodtan, hátha nem fogsz annyira izgulni…

Sora nem akart hinni a fülének. Meg volt bizonyosodva róla, hogy semmi jelét nem adta önbizalomhiányának.

– Te… – kezdte elakadó lélegzettel. – Honnan tudod, hogy…

– Mit? – kérdezte a fiú, nekidőlt a falnak, és bátorítóan mosolygott Sorára. – Hogy most hirtelen megijedtél, és nem tudod, hogyan tedd fel a kérdéseidet, mert esetleg vérig sértenél vele?

– Hát… úgy valahogy…

– Van módszerem arra, hogy megtudjam mások érzéseit. Egyébként teljesen felesleges félned tőlem. Sosem emelnék kezet egy lányra.

Sora valamelyest megnyugodott, elindult az ágy felé, és leült a kényelmes bútordarabra.

– Tehát mit szerettél volna kérdezni? – szólalt meg Bart, miután Sora kényelembe helyezte magát.

– Amikor Miával beszéltél, éreztem a hangodon, hogy kételkedsz abban, amit mondtál. Pedig minden szavad igaz volt…

– Éppen, hogy nem volt teljesen igaz – vágott a szavába a fiú, és arcán megjelent az a szomorú kifejezés, amit Sora már látott rajta, amikor Bart úgy gondolta, nem látja senki. – Akkor azt mondtam volna, hogy emberek vagytok. Én nem vagyok az.

– Ezt hogy érted?

– Úgy, hogy én… egy korcs vagyok. Egy ember és két szörnyeteg keveréke.

A lány először nem tudta, mit reagáljon erre a kijelentésre. Végül eszébe jutott, hogy a fiú minden bizonnyal csak tréfálkozik.

– Ne viccelj már! Ez képtelenség…

– Úgy gondolod? – szólt halálos nyugalommal Bart. – Magad is észrevetted, hogy furcsa vagyok. Hogy éltem volna túl azt a zuhanást? Hogy égethetett volna a vérem lyukat a betonba? Hogy épülhettem volna fel olyan gyorsan? Hogy lettem volna képes megkapaszkodni a trapézban pusztán a lábujjaimmal? És most hogy lettem volna képes kitalálni, hogy nem volt önbizalmad?

Sora nem tudta, mit gondoljon. Az egész képtelenségnek tűnt, de Bart kérdéseire tényleg nem talált más választ. Már épp kezdte megkedvelni a fiút, legalább olyan jó barátjának tartotta, mint Kent. Erre most Bart azt mondja, hogy nem is ember?

– Mióta… – kezdte Sora, de nem tudta folytatni a kérdést.

– Mióta vagyok ilyen? – fejezte be helyette a fiú. – Tulajdonképpen azóta, amióta az eszemet tudom. Néhány képességem egészen születésem óta velem van. Hidd el, nem akartam titkolózni előtted. Tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis meg kell mondanom neked az igazat, de nem tudtam, hogyan reagálnál rá…

– Ezért támadtak meg tegnap?

– Igen – Bart habozott a válasz előtt, de minden bizonnyal nem akart még tovább titkolózni. – Egy vadász támadott rám, akinek jelenleg én vagyok a legnagyobb prédája, ugyanis a két szörnyeteg egyike az ő fajtájából való. A másik pedig egy másik faj képviselője, akiket letaszítottam erről a helyről.

Sora már tényleg össze volt zavarodva. Bartra szörnyetegek vadásznak? Milyen támadásokat kellett túlélnie ennek a szerencsétlennek? Vajon mikor kapcsolódott ki utoljára rendesen? Most értette meg igazán, mire gondolt a fiú, amikor azt mondta, egyetlen vágya, hogy átlagos életet élhessen. Sora megsajnálta Bartot, felkelt az ágyról, és szorosan magához ölelte a fiút. Szeméből patakokban folytak a könnyek. Hogy lehet egy ilyen kedves embernek ilyen szörnyű múltja?

Érezte, ahogy Bart vigasztalóan viszonozza az ölelést. Gyengéden megveregette Sora hátát, aminek hatására a lány zokogása némiképp csillapodott.

– Bocsánat… – mentegetőzött Sora néhány perc után, amikor elengedte a fiút. – Nem tudtam uralkodni magamon…

– Semmi baj – mondta Bart, és egy zsebkendőt nyújtott a lánynak. – Mindenkivel megesik.

– Hogy vagy képes mindezt kibírni?

– Elég régóta tart már ez az állapot ahhoz, hogy megszokjam. Bár még így is szívesen megszabadulnék ezektől a képességektől, ha biztos lehetnék benne, hogy ezzel a vadászok is békén fognak hagyni, az erőm pedig nem kerül más birtokába. Nem hiszem, hogy létezne még valaki, aki nem roppanna össze a velejáró felelősség alatt.

Sora nem szólt semmit. Még mindig nem értette, hogy képes a fiú ilyen szörnyűségek után így viselkedni. Meg volt győződve róla, ha valaki hasonló dolgokon megy keresztül, annak a kedvesség és a gyengédség már teljesen idegen fogalommá válik. Bart viszont mindezek ellenére is odafigyelt a többiekre, törődött velük, legalábbis erről tanúskodtak Miához intézett szavai is: nem kockáztatná meg, hogy valaki betegen vagy sérülten álljon színpadra, és valami komolyabb baja essen.

– Fáradtnak tűnsz – törte meg a csendet néhány perc után a fiú. – Ki kéne pihenned magad.

– Igazad van – mondta Sora, és elindult az ajtó felé, ahonnan még visszafordult. – És sajnálom, hogy ilyen szörnyűségeken kellett keresztülmenned…

– Felesleges. Nem te tehetsz róla. Ezért én vagyok az egyetlen felelős. Ha belegondolok, hogy tulajdonképpen egyetlen rossz döntés okozta mindezt…

– Egy rossz döntés? – kérdezte Sora, és felrémlett benne, mit mondott a fiú a szavazáson.

– Az. Tapasztalatból mondtam, hogy a legrosszabb döntések akkor születnek, ha sürgetjük a meghozatalukat. Akkor helyben kellett döntenem, nem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége… Na mindegy. Jó éjszakát! És ne aggódj miattam, meg tudom védeni magamat. És azt sem fogom hagyni, hogy neked valami bajod essen.

Sora nem tudta mire vélni a fiú utolsó mondatát, mégis valamelyest nyugodtabban ment vissza a saját szobájába. Bebújt az ágyába, és hamarosan már mélyen aludt.