3. rész – A múlt szörnyűségei

A hír futótűzként terjedt a színpad falai között: Bart Shephard visszatért. A fiú ismét megkapta a Sora melletti szobát, aminek a lány leginkább azért örült, mert Bart eddig egyszer sem húzódott el, amikor a tanácsát kérte, vagy csak beszélgetni akart vele. A fiú mindig szívesen meghallgatta, és gyakran okos tanácsokkal látta el Sorát, ráadásul nem ragadt le egy-két témánál, mint mások általában, hanem tulajdonképp bármiről hajlandó volt beszélgetni.

Sora éppen a fiú nyitottságát tartotta fő erénynek, mivel Barttal akár azokat a dolgokat is képes lett volna megbeszélni, amit egy lány általában csak a legjobb barátnőivel oszt meg. Ezzel és a figyelmességgel tovább nőtt azoknak a tulajdonságoknak a száma, amelyek miatt egyre inkább megkedvelte a fiút. Abban viszont már nem volt biztos, az is ilyen jó érzéssel tölti-e el, hogy Bart mindenkivel ugyanúgy viselkedik.

Még a Páratlan páros rögtönzött bemutatója napjának délutánján Mia egy ritkán használt, ablaktalan szobába hívta be Sorát. Bart a főnöknél volt, hogy új szerződést kössenek, amivel a fiú újra a színpadnál dolgozhatott.

– Miért vagyunk itt, Mia? – kérdezte Sora, ugyanis fogalma sem volt róla, mi okból hurcolta barátnője ebbe a félreeső helyiségbe.

– Mutatni akarok valamit – mondta a lány, és egy kis kockát húzott elő a zsebéből.

– Mi ez? – kérdezte Sora, miután kivette a különös tárgyat Mia kezéből, és alaposan megvizsgálta. Az nem volt nagyobb egy egyszerű dobókockánál, pöttyök helyett viszont csak az egyik oldalán látott egy kör alakú lyukat, amit egy átlátszó műanyag lappal fedtek le.

– Nem tudom. Marion adta ide a mutatványotok után. Elvileg Jonathan vette észre, hogy kiesett Bart zsebéből a bemutató közben…

– Tessék?! – kérdezte ijedten Sora. Lehet, hogy Bartot nagyon megértőnek ismerték, de el sem merte képzelni, hogyan reagálna erre. – Miért nem adtad vissza neki?

– Mert a főnöknél van.

– És nekem miért mutatod meg?

– Kíváncsi vagyok, mi lehet ez. Te pedig legutóbb állandóan vele voltál, így reméltem, hogy meg tudod mondani.

– Csakhogy még én sem láttam – mondta Sora, és újra a szeméhez emelte a rejtélyes kockát. Közelről kezdte el vizsgálni a belevágott lyukat, de semmi különlegeset nem látott rajta.

– Van valami? – kérdezte Mia.

Sora megrázta a fejét, de közben akaratlanul is benyomta a lyukkal szemközti oldalt. A műanyag lap mögül vörös fény szelte át a szoba sötétjét, és a következő pillanatban Sora érezte, hogy a kocka beszippantja őt.

Egy teljesen ismeretlen helyen találta magát. Egy parkban volt. Gyönyörűen sütött a nap, a kizöldült fák tanúsága szerint nyár lehetett. Egy pompás szökőkút mellett padok sorakoztak, de egyiken sem ült senki. A park lélegzetelállító, de kihalt volt. Sora oldalra nézett, és hatalmasat sóhajtott a megkönnyebbüléstől – Mia állt mellette, tátott szája pedig elárulta, hogy barátnőjéhez hasonlóan fogalma sincs, mi történt és hol vannak.

– Ugye, milyen csendes? Azért szeretem ezt a helyet, mert ilyen nyugodt – csendült egy ismerős hang Sora háta mögött. A lány megfordult, és elállt a lélegzete: meglátta Bartot, aki egy tizenhat év körüli lánnyal kézen fogva sétált a fák között.

A fiú majdnem teljesen úgy nézett ki, ahogy Sora megismerte. Ugyanaz a látszólag nyeszlett testalkat, ugyanaz a kedvesség, sőt, a japán lány még ugyanazt a fekete pólót és sötét nadrágot is felismerni vélte, amit eddig is látott barátján, igaz, lényegesen jobb állapotban. Egy dolog mégis furcsa volt ebben a Bartban, és Sora tudta is, hogy mi: a fiú mosolygott. Ez pedig nem az a megjátszott mosoly volt, ami eddig jellemezte – ez a mosoly szívből jött.

A lány ezzel szemben teljesen ismeretlen volt számára. Ő is vékony volt, és alacsonyabb, mint Bart, de ezen kívül külsőre egyáltalán nem hasonlított Sorára. Hosszú, barna haját copfba kötve hordta, ami így a válláig ért. Ragyogó, kék szeme volt, rózsaszín felsőt, térdig érő farmernadrágot és papucsot viselt.

A pár úgy haladt el Sora és Mia mellett, mintha észre sem vették volna a két lányt.

– Mi folyik itt? – kérdezte kétségbeesve Mia, amikor Barték leültek az egyik padra, és beszélgetni kezdtek.

– Nem tudom – töprengett Sora, akit az dühített leginkább, hogy barátja észre sem vette. – De mindjárt kiderítem.

Azzal a párhoz sétált, de azok még mindig levegőnek nézték őt. Megköszörülte a torkát. Semmi reakció. Bart továbbra is vígan beszélgetett az ismeretlen lánnyal.

– Figyelj, Sora! – suttogta Mia. – Lehet, hogy azért nem vesz észre, mert… nem is vagyunk itt. Mintha csak egy filmet néznénk…

– Gondolod? – kérdezte Sora. Mia bólintott.

– Szerintem csak figyeljük a műsort, jobbat nem tehetünk…

Ebben a pillanatban öt vadász ugrott le öt különböző fáról, és bekerítették a kis párt. Sora riadtan hőkölt hátra, és magában reménykedett, hogy barátnőjének igaza legyen.

– Hogyha ez csak egy film, akkor ezek a szörnyek nem vesznek észre minket, ugye? – kérdezte halálra rémülve.

– Remélem, nem – felelte Mia, aki legalább annyira félt, mint Sora.

A japán lány végignézett a vadászokon. Első pillantásra mindegyik úgy nézett ki, mint az, amelyikkel egy hónapja találkoztak. Mindegyikük maszkjának homlokából két-két szarv meredt előre, de ezek legfeljebb ötcentisek lehettek – kivéve azok, amelyek a párral szemben álló vadász maszkjából meredtek ki.

– Nézd! – mutatott a hosszúszarvú szörny felé. – Nem ismerős az neked?

Mia is végignézett a kérdéses vadászon, majd tágra nyílt szemekkel visszakérdezett:

– Nem ez támadta meg Bartot egy hónappal ezelőtt?

– Szerintem ez volt az. De mit keres itt?

– Fogalmam sincs.

Amíg beszélgettek, a vadászok rátámadtak a párra. Bart puszta kézzel vetette bele magát a harcba, elkeseredetten próbálta megvédeni magát és a lányt egyaránt. Csakhogy túlságosan is elragadtatta magát, így két lénynek sikerült elmenni mellette, és elkapták védtelenül maradt párját. Mivel a fiú láthatólag nem akarta a lány épségét kockáztatni, azonnal megállt, amint észrevette a dolgok rosszra fordulását.

– Rendben – szólt, és felemelte a kezét. Bár hangja nyugodt volt, látszott rajta, hogy mindjárt felrobban a dühtől. – Elkaptatok. Megadom magam.

A hosszúszarvú vadász, aki látszólag a csapat vezetője volt, tett egy lépést Bart felé, miközben érthetetlen nyelven morgott valamit.

– Engedjétek el a lányt! – mondta a fiú, aki Soráékkal ellentétben megértette a lény szavait. – Utána azt csináltok velem, amit akartok.

Nevetés, majd újabb morgás hallatszott, végül a két megmaradt vadász, akiknek még semmi sem volt a kezükben, megragadták Bart két karját, és hosszúszarvú vezetőjük nyomában elhurcolták a barnahajú lánnyal együtt.

Sora és Mia körül elmosódott a park képe, egy pillanat múlva pedig egy hátborzongató teremben álltak. Az acélszürke, körkörös fal mentén ijesztő láncok lógtak, középen pedig egy dísztelen asztal állt, aminek az oldalán mindenféle formájú és méretű kések sorakoztak. A helyiség leginkább egy kínzókamrára hasonlított.

Sora körülnézett, és meglátta Bartot, akit egy különösen erősnek tűnő lánc szegezett a falhoz. A fiú letörtnek látszott, mintha már tett volna néhány sikertelen kísérletet a szabadulásra.

Hirtelen az öt vadász lépett a terembe. Az utolsó kettő két karjánál fogva rángatta be azt a lányt, akit Soráék a parkban Barttal láttak. Egyenesen a helyiség közepén álló asztal felé tartottak.

– Engedjétek el! – kiáltotta a vadászoknak Bart. Hangjában ezúttal nyoma sem volt nyugalomnak, tele volt gyűlölettel és elkeseredett dühvel. – Semmit se ártott nektek, ráadásul gyönge is! Mit akartok tőle?

Morgás volt a válasz, ami csak még jobban felidegesítette a fiút.

– Elég ebből a titkolózásból! Gyávák vagytok! Fajtátok szégyenei, akik nem mernek megküzdeni senkivel!

A vadászok vezetője Barthoz lépett, és hatalmas csattanással arcon ütötte. Sorának olyan érzése támadt, hogy egy átlagos ember belehalna egy ekkora pofonba, de a fiú még csak fel se szisszent a fájdalomtól. Ez után vészjóslóan morgott valamit, majd intett társainak, akik az asztalra fektették a lányt, és lefogták a karjait és a lábait. Sora szörnyülködve nézte, ahogy a hosszúszarvú vadász a kezébe veszi az egyik kést, majd áldozata fölé hajol vele, közben pedig magában azt kívánta, bárcsak vége lenne ennek az egésznek.

Kívánsága látszólag teljesült. Még hallotta, ahogy a lány ijedten felsikít, és látta, ahogy Bart a segítségére akar sietni, de a láncok megakadályozzák ebben. Hirtelen ismét elmosódott körülötte a világ, és a következő pillanatban újra abban a szobában volt, ahova Mia néhány perce behurcolta.

Barátnője mellette állt, és tágra nyílt szemekkel nézett maga elé. Mélyeket lélegzett, ezzel is a látvány okozta sokkot igyekezett kiheverni. Sora sem volt sokkal jobb állapotban: szédült, és hányingere volt Pár percig egyikük sem szólalt meg.

– Te hoztál ki minket abból a borzalomból? – törte meg a csendet nagy sokára Mia.

– Nem vagyok biztos benne – válaszolta Sora. Remegett a hangja, de nem nagyon törődött vele, ugyanis pillanatnyilag Mia sem tudott folyékonyan beszélni. – Meglehet.

– Mégis mi volt ez?

– Lehet, hogy… Bart múltjából egy részlet? – vetette fel Sora, és érezte is, hogy jó úton jár.

Tudta, hogy egy ideig mindenki képes szívből mosolyogni, és ez csak később, valami borzalmas esemény következtében változhat meg. Bart boldog volt azzal a lánnyal, látta is a saját szemével. A látottak viszont sokkal több kérdést vetettek fel, mint amennyit megválaszoltak. Ki lehetett az a lány? Mi történhetett vele?

Sora fejében csak úgy kergették egymást a kérdések, de közülük egy megválaszolása semmilyen halasztást nem tűrt:

– Most mi legyen? – kérdezte végül.

– Nem beszélünk róla senkinek – mondta habozás nélkül Mia. Most, hogy nem a látottakra gondolt, a határozottság is visszatért a hangjába. – Úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi…

Sora tudta, hogy jobbat nem tehetnek, mégis bűntudata támadt. Nem hitte, hogy ezek után képes lenne újra Bart szemébe nézni.

– …csak azt nem tudom, mihez kezdjünk a kockával – folytatta Mia. – Talán el kéne tűntetni, és akkor nem gyanakodna ránk…

– Vissza kell adnunk neki – szögezte le Sora. – Biztos keresni fogja…

– Te megőrültél?! Odaállsz elé, és a kezébe nyomod? Vagy hogy gondoltad?

– Letesszük valahol a szobájában, ahol megtalálja.

– Rendben – mondta végül Mia, és sokatmondóan nézett barátnőjére, amiből az rögtön megértette: ez a feladat egyedül rá vár.

Sora a zsebébe rejtette a kockát, és kilépett a szobából. A folyosón egy lelket sem látott, aminek most kifejezetten örült. Nem úgy, mint Mia, akit nyugtalanított ez a kihalt csend.

– Hová lett mindenki? – kérdezte, miután becsukta maga mögött az ajtót.

– Talán ebédelnek. Most gyorsan visszamehetnénk a szállásokhoz…

– Rám ne számíts! Ha megtalálom Bartot, megpróbálom itt tartani, nehogy rajtakapjon.

– Jó ötlet. Jövök vissza, amint tudok.

– Rendben.

Sora sietve elindult a kijárat felé. Magában reménykedett benne, hogy senkivel se fusson össze a kifelé vezető úton, csakhogy ezúttal reménykedése süket fülekre talált, ugyanis az előtérben találkozott az éppen arra lézengő Kennel.

– Á, Sora! – köszönt a fiú. – Már bent vagy?

– Igen, de most sietnem kell – igyekezett elkerülni egy hosszú beszélgetést a lány. – A szobámban felejtettem valamit. Szia!

Sora elfutott Ken mellett, és néhány perc múlva már a szállásokként szolgáló épület lépcsőjén szaladt felfelé. Bart szobájához érve megállt, kifújta magát, kivette a kockát a zsebéből, majd vett egy nagy levegőt, végül benyitott – és szembetalálta magát barátjával.