4. rész – Kérdésekkel tele

Sora mozdulatlanná dermedt félelmében, szíve ugyanakkor majd kiugrott a helyéről. Ebből a helyzetből hogy fogja magát kimagyarázni? Sőt, abban sem volt biztos, hogy egyáltalán ki akarja-e magyarázni magát. Bűntudata volt amiatt, amit tett, és valahol mélyen némiképp örült is neki, hogy lebukott. Így Bart legfeljebb az arcába ordítja, hogy barátságuknak végleg vége, ami számára elviselhetőbb lett volna, mint tovább dolgozni vele annak tudatában, hogy becsapta.

Bart viszont nem szólt semmit. Ugyanazzal a faarccal nézett Sorára, amit a lány legutóbb akkor látott, amikor egy hónapja neki kellett döntenie a fiú színpadnál betöltött szerepéről. Bart egy ideig Sora arcát fürkészte, amiről ezzel ellentétben sugárzott az ijedtség és a félelem. Tekintete hirtelen a kockára vándorolt, amit a lány még mindig a kezében tartott, majd újra Sora szemébe nézett. A lány nem bírta barátja pillantását állni, ezért lehorgasztotta a fejét, és előrenyújtotta a különös tárgyat.

– Tessék – mondta sírástól elhaló hangon. – A tiéd… Visszaadom…

Bart elvette a kockát, majd visszasétált a szobába, és letette egy asztalra. Sora nem mert elmozdulni az ajtóból. Biztos volt benne, hogy ennyivel nem fogja megúszni. Éppen ezért nagyon meglepődött, amikor barátja, aki most a tűzhelynél kezdett el szorgoskodni, kicsit viccesen, kedvesen, de semmiképp sem dühösen szólalt meg:

– Szerintem gyere be, mielőtt még valaki meglát!

– Hogy? – kérdezte a lány, aki nem akart hinni a fülének.

– Csak azt akartam mondani, hogy kerülj beljebb!

Sora még mindig remegett, amikor belépett az ismerős helyiségbe. Minden ott volt, ahol egy hónapja látta, mivel Bart akkor nem nagyon rendezkedett be. A tűzhelyen viszont egy teáskannát vett észre, ami minden bizonnyal csak nemrég került oda. Barátja becsukta mögötte az ajtót, aminek következtében a lányt hatalmába kerítette egy erősebb félelemhullám.

– Kérlek, bocsáss meg! Én tényleg vissza akartam adni… – kezdett el könyörögni, miközben újabb könnyek szöktek a szemébe, de Bart feltartott jobb kezét látva inkább félbehagyta mondandóját.

Most vett csak észre egy nagyon csúnya heget Bart jobb alkarjának belső felén, ami két kicsit lapított, recés felükkel egymás felé néző félkört ábrázolt. El sem tudta képzelni, miért nem vette észre eddig, de nem is volt rá kíváncsi, mi okozhat ilyen formájú sérülést.

– Használtad? – kérdezte kedvesen a fiú a kockára mutatva.

– Nem… Vagyis… nem akartam – javította ki magát Sora, miután Bart felvonta a szemöldökét, egyértelműen jelezve, hogy nem győzte meg a válasz. – Véletlen volt.

– Értem. Tud még erről valaki?

Sora nem válaszolt. Nem akarta bajba sodorni Miát, de Bartnak sem tudott hazudni, mivel úgy tűnt, a fiú minden nehézség nélkül képes megállapítani szavai igazságtartalmát. Mivel nem szólt semmit, végül barátja törte meg a csendet.

– Szóval tud…

– De csak Mia – bukott ki Sorából a válasz. – És legszívesebben ő is elfejtené, amit láttunk… Nem adja tovább senkinek.

– Szóval csak belenéztetek?

– Még Marionnál volt a kocka, de ő azonnal odaadta Miának.

Ezúttal Bart nem válaszolt. A lány igyekezett összeszedni minden bátorságát, mégis remegett a hangja, amikor újra megszólalt:

– Tudom… hogy most dühös vagy… Én megértem, úgyhogy… itt vagyok. Nem kell visszafognod magad. Töltsd ki rajtam minden dühödet!

Abban reménykedett, hogy a fiú üvöltözni fog vele, úgy érezte, megérdemelné. Összeszorult a gyomra, amikor Bart ehelyett higgadt, csalódott hangon szólalt meg:

– Egyedül magamra vagyok dühös. Nem repdesek az örömtől, de… nekem kellett volna biztonságosabb helyre tennem.

Sorának sokkal rosszabbul esett a fiú hangjában csengő csalódottság, mintha barátja ordítozott volna vele, de Bart szavait nem tudta mire vélni.

– Nem… nem fogsz kiabálni velem?

– Eszemben sincs – mondta elmosolyodva Bart.

Sora annyira megkönnyebbült, hogy sírva barátja nyakába borult. Arcát a fiú vállába fúrva zokogott. Alig merte elhinni, hogy Bart nem haragszik rá. A fiú kedvessége újból meglepte, mint azelőtt jó néhányszor.

Bart viszonozta Sora ölelését, és gyengéden megveregette a lány hátát.

– Semmi baj – mondta halkan.

– Tényleg sajnálom… – passzírozta ki magából a szavakat Sora.

– Tudom.

– Tényleg nem haragszol?

– Kellene?

– Azok után, ami történt… Félek, nem érdemlek meg egy ilyen barátot…

– Butaság. Egyáltalán nem haragszom.

Miután Sora némiképp megnyugodott, Bart leültette őt egy karosszékbe, és zsebkendővel kínálta, majd visszament a tűzhelyhez, hogy ellenőrizze a teát.

– Pont jó – állapította meg, miután beleszagolt a kannából áradó gőzbe, majd elzárta a gázt, és megtöltött két csészét, melyek közül az egyiket a lánynak adta. – Tessék. Megnyugtat.

Sora belekortyolt a teájába, és meglepődött, tényleg mennyivel nyugodtabbnak érezte magát. Újabb meglepetés: sosem gondolta volna, hogy a fiúnak az állandó harcok közben, amik eddigi életét végigkísérték, még arra is marad ideje, hogy megtanuljon teát főzni – méghozzá nagyon is finom teát.

– Tehát azt mondod, hogy belenéztetek a kockába? – kérdezte hirtelen Bart.

– I-igen – hebegte Sora, akit teljesen váratlanul ért a kérdés. Már bele is kezdett, hogy elmesélje, mit láttak Miával a parkban, amikor a fiú megint felemelte a jobb kezét.

– Akkor minden bizonnyal rengeteg kérdésed van. Mi mindent kell most neked elmagyaráznom… – mondta Bart olyan hangon, amiből kiderült: tényleg saját magát okolja a kialakult helyzetért. – Na jó, hadd kezdjem az elején! Ez itt – mutatott az asztalon heverő tárgyra, – egy úgynevezett emlék-kocka. A vadászoktól kaptam amolyan „elismerés” gyanánt, amiért olyan sokáig kibírtam a támadásaikat…

– És mire jó ez a kocka? – kérdezte Sora, annak ellenére, hogy sejtette a választ, és már előre is félt tőle.

– Ahogy azt a nevéből is ki lehet következtetni, emlékek tárolására alkalmas. A vadászok arra használják, hogy megmutathassák a többieknek, hogyan terítettek le egy különlegesen veszélyes prédát. Természetesen mind abban reménykedtek, hogy a felettem aratott győzelmüket is ilyen formában megosszák a társaikkal… De most nem ez a lényeg. Mivel nekem a rövidtávú memóriám is elképesztően hosszútávúra sikerült, ami azt jelenti, hogy bármit, amit látok vagy hallok, bármikor hibátlanul fel tudok idézni, azért vált ez hasznossá, mert a fejemben némileg elhomályosítja a legborzasztóbb emlékeket…

– Mint például amit Miával láttunk?

– Pontosan. Az viszont tényleg az egyik legszörnyűbb…

– Mikor történt?

– Lassan már egy éve. Azóta jártam egyedül az utamon. Aztán meg felhívott Kalos…

– Azóta vagy ebben a ruhában?

– Tulajdonképpen igen. Azt hitted, így vettem egy boltban? – tette hozzá mosolyogva. – Az ilyenért már egy fillért sem adnak. De egész kényelmes…

– Ki volt az a lány?

– Kittynek hívták. Gyönyörű teremtés volt, nagyon szerettük egymást…

Sorának újra összeszorult a gyomra. Hiába nem nézte meg az emlék végét. Sejtette, mi történt azzal a lánnyal. Ha tényleg nagyon szerették egymást, akkor csak egy oka lehet annak, hogy már nincsenek együtt: Kitty akkor, egy éve meghalt.

– …pedig már egy éve együtt voltunk…

– Vagyis két éve ismertétek meg egymást?

– Egy héttel az után találkoztunk, hogy idejöttem Amerikába.

– És azokkal a vadászokkal mi történt?

– Ehhez annyit tudnod kell, hogy ezek a lények életcéljuknak tartják a vadászatot. A kihívások éltetik őket, ami rám is ragadt egy kicsit, de most nem ez a lényeg. Az életerős egyedeket szúrják ki maguknak, a gyengéket csak akkor bántják, ha erre rákényszerülnek. Engem akkor elengedtek, mert úgy gondolták, ha megtörnek lelkileg, valamivel könnyebb préda leszek. Majdnem igazuk is lett, de a klánjuk ezért keményen megbüntette őket… és engem is. Az volt a büntetésük, hogy továbbra is rám vadásszanak, addig nem akarják őket viszont látni. Mára mind halottak.

– A vezetőjük is?

– Ő is. Remélhetőleg ő volt az utolsó, akivel végeznem kellett. Bár… Nem is tudom. Szokatlan lesz úgy járni-kelni, hogy nem kell állandóan támadástól tartanom…

– Ne mondd, hogy hozzászoktál az öldökléshez! Ahhoz a rengeteg szörnyűséghez…

– A legtöbb dologhoz hozzá lehet szokni, ha rá van kényszerítve az ember. Megvédtem magam a vadászoktól, de én is gyűlöltem magam amiatt, amit csináltam.

Sora nem szólt semmit. Eddig is csodálta Bartot, hiszen a fiú egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogyan eddigi életének ismert részletei alapján várta volna tőle. Fogalma sem volt, hogy bírta volna ki a barátját ért csapásokat annak helyében. Inkább kiitta a maradék teát, és letette a csészét.

– Kérsz még egyet? – kérdezte Bart.

– Nem, köszönöm. Inkább visszamennék a színpadhoz. Még gyakorolnunk kell Leonnal…

– Ahogy gondolod… Azt hiszem, veled megyek. Beszélek Miával és Marionnal, hogy tényleg sokat segítenének azzal, ha titokban tartanák…

A fiú a mosogatóba tette a két csészét, majd Sorával együtt indultak vissza a színpadhoz.