9. rész – Csak partnerek

Másnap reggel Sora az ágyában ébredt. Ugyanabban a ruhában volt, mint az előadást követő bulin. Be volt takarva, holott még arra sem emlékezett, hogy bejött volna a szobájába.

– Felébredtél? – kérdezte egy ismerős hang.

– Hogy kerültem ide? Nem emlékszem semmire…

– Talán azért, mert aludtál – mondta Fantom. – A kis barátod hozott be az éjjel, lefektetett az ágyadba, betakart, majd kiment.

Sorában felrémlettek az előadást követő események. Elaludt a bulin… És Bart hozta be a szobájába? Hogy fogja ezt megmagyarázni a többieknek?

– …pedig pizsamában jobb aludni…

– Az ilyen megjegyzéseidet tartsd meg magadnak jó? – kiabált rá Sora a szellemre, de szinte azonnal megbánta.

Hirtelen lépéseket hallott a folyosóról, a következő pillanatban pedig kopogtak a szoba ajtaján.

– Minden rendben, Sora? – kérdezte aggódva egy férfihang, amiben a lány Bart hangját ismerte fel.

– Igen – válaszolt, majd felkelt, az ajtóhoz ment, és kinyitotta.

– Biztos? Kiáltásokat hallottam…

– Minden bizonnyal képzelődtél…

– Nem szokásom.

– Mit szólnál, ha elmennénk a színpadhoz egy kicsit ugróasztalokon ugrálni? Ha jól emlékszem, azokat még nem próbáltad ki – vetette fel Sora. Most, hogy Bart is a színpad társulatának tagja volt, ráadásul nagyon is tehetséges tagja, a lány még több gyakorlásra szánta rá magát, hogy a fiú ne tudja veszélyeztetni nehezen megszerzett helyét.

A színpadnál senkit sem találtak, de ez nem rettentette el Sorát attól, hogy az ugróasztalokhoz vezesse barátját. Először ő kezdett el bemutató jelleggel ugrálni, de nem tudott sokat mutatni a fiúnak.

Pár ugrás után Sora úgy érezte, mintha egy erős fénynyaláb elvakította volna. Csak fényességet látott maga előtt, és megszédült a levegőben. Hirtelen hallotta maga alatt, hogy az asztalra ugrott valaki, majd megérezte Bart karjainak ölelését. A fiú elvitte az asztal közeléből, és egy székre ültette.

– Jól vagy? – hallotta barátja hangját, és a vállán érezte annak kezét. Látása olyan hirtelen tisztult ki, mint amilyen hirtelen megszédült.

– Igen… Minden rendben… Azt hiszem – mondta, és fel akart állni. – Folytatom…

– Felejtsd el! – szólt Bart, és gyengéden visszanyomta Sorát a székbe. – Egyáltalán semmi sincs rendben. Hát persze, azok után, hogy tegnap fel sem bukkantál az étkezőben, várható volt… Várj meg itt! Hozok valami ennivalót.

A fiú kiment a teremből, és elindult az előtérben található büfé felé. Pár perc múlva vissza is tért egy kókuszos csokoládéval és egy dobozos üdítővel a kezében.

– Tessék – mondta, és a lány felé nyújtotta az édességet.

Sora el akarta venni a csokoládét, de amikor meglátta saját remegő kezét, csak akkor döbbent rá, hogy egész testében reszket, mint a nyárfalevél. Csak nagy nehezen tudta kibontani, de miután végül sikerült neki, egy falásra megette. Az üdítőhöz járó szívószálat Bart már beleszúrta a dobozba, így a lánynak ezzel már nem kellett fáradoznia.

– Köszönöm… – szólt a lány, miután kiitta a dobozt.

– Szívesen – mondta a fiú, és leült Sora mellé. – Egyébként csak miattam nem kell ugrálnod.

– Hogy érted?

– Érzem, hogy félsz tőlem. És mivel más helyzeteket ki lehet zárni, csak azt tudom feltételezni, hogy veszélyesnek tartasz a színpadon. Így van?

Sora nem válaszolt rögtön. Bart képességei újból elkápráztatták. A fiú nem csak azt tudta megállapítani egy hónapja, hogy nem volt önbizalma, amikor valami fontosat akart kérdezni, hanem most azt is kikövetkeztette, hogy tart tőle.

– Mondhatjuk… – felelt végül Sora. – Most már te is a társulat tagja vagy, méghozzá nagyon tehetséges. Ha összeszámoljuk, csak három vagy négy napig voltál itt, és máris az egyik legjobb artistává nőtted ki magad. Igazság szerint tartottam tőle… hogy ilyen hamar át kell adnom a helyemet.

Bart Sora vállára tette a kezét.

– Ettől nem kell félned. Én legfeljebb odáig mennék el, hogy állandó partnered lehessek az előadásokon. Sosem lennék a vetélytársad…

– Sora, te már itt vagy? – hallatszott egy fiú hangja. Sora körülnézett, és meglátta Kent a terem ajtajában.

– Igen. Csak meg akartam mutatni Bartnak az ugróasztalokat…

– Látogatód van.

– Hogy? Kicsoda?

Ken félreállt az ajtóból, és Sora nevelőapja lépett a terembe.

– Szia, Sora! – köszönt, majd Bartnak is biccentett.

– Apa! De örülök, hogy látlak! Miért jöttél?

– Anyáddal egyhetes nyaralást tervezünk Olaszországba. Szeretnénk, ha velünk tudnál jönni, mivel az utóbbi időben nem sokat voltunk együtt…

– Olaszországba? És azon belül hova?

– Mi egy Jesolo nevű tengerparti üdülővárosra gondoltunk. Azt mondják, szép hely…

– Ezt csak megerősíteni tudom – szólalt meg Bart. – Ha közbeszólhatok, jobb úticélt nem is találhattak volna…

– Járt már ott, fiatalember?

– Én is eltöltöttem ott egy hetet két éve…

Sora erre felkapta a fejét. Bart két éve ugyanott nyaralt, ahova nevelőszülei nyaralni hívták?

– Apa, Bart az egyik legjobb barátom. Esetleg… elhívhatnám?

A lány nevelőapja végignézett a fiún, és Sora meg is tudta érteni gyanakvását: Bart ruházata nem volt épp bizalomgerjesztő.

– Nem bánom – mondta végül. – Biztos sok programot tud ajánlani… De hadd kérjem meg, fiatalember, a nyaralásunk alatt ne kezdjen ki a nevelt lányommal!

– Ahogy óhajtja.

Mikor nevelőapja elbúcsúzott, Sora alig tudta fékezni kitörni készülő örömét. Nevelőszüleivel egy gyönyörűnek ígérkező hetet tölt majd el nyaralással – ráadásul Bart is velük tart. Ennél jobb vakációt el sem tudott volna képzelni.

VÉGE