2. rész – Újabb vallomás

Másnap Sora arra ébredt, hogy valaki kopog szobájának ajtaján, és hamarosan meghallotta Anna hangját:

– Sora, ébren vagy már?

A japán lány nagy nehezen feltápászkodott az ágyban, mivel még mindig fáradtnak érezte magát az álmatlan éjszaka után. Ránézett az órára – és egy szempillantás alatt megfeledkezett fáradtságáról. Fél kilenc volt, tehát nem a nevelőszüleinek kell hamarosan megérkezniük, hanem lassan már el is kellene indulniuk a reptérre.

Sora bolha módjára pattant ki az ágyából, és kapkodva kezdett neki az öltözködéshez.

– Azonnal megyek!

– Hogy tudtál eddig aludni? – kérdezte barátnője, mikor Sora kilépett az ajtón. – Hozd a csomagjaidat! A nevelőszüleid lent várnak az étkezőben.

– Itt vannak?

– Először a színpadnál kerestek, de Ken útbaigazította őket ide. Most épp Barttal ismerkednek össze.

Sorának sikerült egy halvány mosolyt az arcára erőltetnie, bár egyáltalán nem volt biztos benne, örül-e a hírnek. Ő olyasmikért kedvelte meg Bartot, amiket a fiú a nyaralás alatt semmiképp sem fog megismételni. A lányt valósággal lenyűgözte barátja energikussága és a dolgokhoz való hozzáállása, jelenleg viszont csak reménykedni tudott, hogy nevelőszülei nem fogják az első pillantásra elítélni Bartot.

Amikor Sora, csomagjaival maga mögött, belépett az egyébként üres étkezőbe, szinte azonnal észrevette nevelőszüleit, akik Mia társaságában beszélgettek Barttal.

– …És gondolom, lassan már utódok is tervbe vannak véve…

– Igen, Sorának elég konkrét elképzelései vannak. De megnyugtatom önöket, hogy a mai rohanó világban a megtestesült türelemnek számítok. Nem akarom Sorát semmibe belerángatni, megvárom, amíg készen áll – mondta Bart, amiért a japán lány magában hálás volt neki, ugyanis még tényleg nem érezte magát elég érettnek, hogy saját gyermeket vállaljon, bár a fiú hangjában ismét volt némi bizonytalanság, ami arról tanúskodott: Bart nem mond el mindent, amit kellene.

– Itt is van! – kiáltott fel Mia, amikor meglátta barátnőjét.

– Sziasztok! – köszönt Sora, majd körülnézett. – Hol van Yume?

– Őt sajnos nem tudtuk elhozni – mondta a nevelőapja. – Egy nagyon jó barátom vigyáz rá.

– Kár…

– Éppen arról beszélgettünk a barátoddal, hogy nem tűnik olyannak, aki meg tudna védeni másoktól… Ez viszont ebben a mai világban egyre fontosabb…

– Lehet, hogy ti nem hiszitek, de már többször is megmentett… főképp olyankor, amikor kis híján összetörtem magam. Legutóbb éppen akkor, amikor elhívtál nyaralni.

– Valóban?

– Megszédültem gyakorlás közben, de Bart elkapott… Emlékszel rá? – fordult Sora a fiúhoz.

– Ismersz annyira, hogy tudd: nem felejtettem el – válaszolt barátja. – Nagyon rám ijesztettél, még akkor is, ha számítani lehetett volna rá… Azok után, hogy előtte való nap egy hot-dogon kívül nem ettél semmit… Még szerencse, hogy nem történt baj.

– Lassan el kéne indulniuk – vágott közbe Anna. – Nem indul hamarosan a gépük?

– De igen, köszönjük, hogy figyelmeztetsz minket – mondta Sora nevelőapja az órájára pillantva. – És ne feledkezzen meg a mi megállapodásunkról se, fiatalember!

– Hogy is felejthetném el? – kérdezett vissza mosolyogva Bart.

– Akkor ezt megbeszéltük. Már csak egy taxit kell fognunk…

Sora nevelőszüleinek ötlete nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek hangzott. Csak egy taxit találtak a színpad közelében, amibe négyen nem fértek volna el a csomagokkal együtt. Percekig tanakodtak lehetőségeikről, de amikor megjelent egy rendőrautó, Jerryvel a volánja mögött, Sorának azonnal eszébe jutott a megoldás. Integetni kezdett legnagyobb rajongójának, aki megállt mellettük, amint meglátta a lányt.

– Nahát, Sora, de örülök, hogy látlak! – mondta, miközben kiszállt a kocsiból. – És kutya legyek, ha ez nem az a fiú a térről! Komám, elismerésem, alaposan rám hoztad a frászt… de amint látom, egy sérülés sincs rajtad…

– Apa, mi lenne, ha ti taxival mennétek, minket pedig elfuvarozna ez a kedves rendőr bácsi? – kérdezte Sora, nevelőszüleihez fordulva.

– Végül is… lesz egy felnőtt, aki szemmel tart titeket… Rendben, nem bánom.

Sora, nevelőapja utolsó mondatát már szinte meg sem várva, elképesztő lendülettel vitte oda bőröndjét a rendőrautóhoz.

– Rendőr bácsi, tudna segíteni egy kicsit? – kérdezte, miközben nevelőszülei beszálltak a taxiba. – Ki kéne jutnunk a reptérre…

– Miért is ne? Úgysincs más dolgom – egyezett bele Jerry, és felhajította Sora poggyászát a csomagtartóra. – Indulhatunk is. Ugorjatok be!

Sora leült az anyósülésre, Bart viszont így a platóra kényszerült a csomagok mellé, bár semmi kifogása nem volt ellene.

– Csak ne kezdj el megint gyakorolni! – szólt rá Sorára Jerry, miután elindultak.

– Eszem ágában sincs – mosolygott a lány. – Most úgyis nyaralni megyünk Olaszországba.

– Szép vidék az… Láttam róla képeket, valami káprázat…

– Meghiszem azt – szólt közbe Bart, aki annak ellenére, hogy kint ült a csomagok között, mindent hallott. – Főleg, ha északról közelíti meg az ember… A hegyek közül kiérve tárul az egyik leggyönyörűbb látvány a szemünk elé… De a tenger nyaldosta sziklákba vájt úton is el tud terelődni az ember figyelme…

Sora felfigyelt a fiú utolsó mondatában csengő szomorúságra. Mintha Bartnak rossz emlékei kötődnének az említett utakhoz. Végül is… Két éve ugyanott nyaralt, ahova most mennek, ráadásul két éve haltak meg a szülei is. Lehet, hogy a két dolognak köze van egymáshoz?

– Ilyen jól összehaverkodtatok egy hónap alatt? – kérdezte a rendőr, kizökkentve Sorát töprengéséből. – Hogyhogy magatokkal viszitek a fiút?

– Bart az egyik legjobb barátom, ezért hívtam el.

– Vagy úgy… Nem sértésnek szánom, de jó lenne, egy igazi férfit is összeszedned. Először az a Ken, most meg ez a fiú… Egyik sem az…

– Attól, hogy nem látszik rajta, nagyon erős. A saját szememmel láttam.

– Csak láttad? – kérdezte megkönnyebbülten Jerry, aki láthatóan megijedt, amikor Sora Bart erejét említette, majd lehalkította a hangját, hogy csak a lány hallhassa a szavait. – Szóval azt mondod, hogy egy újjal sem nyúlt hozzád?

– Nem ütött meg, ha ezt akarja tudni. Bart nem bűnöző. Senkinek sem árt… ha nem provokálják… de ez még senkinek sem sikerült.

– Az ilyenekkel nem lehet eléggé vigyázni – mondta Jerry Bart ruházatára célozva, ugyanis a fiú még mindig elnyűtt pólóját és jobb időket is látott nadrágját hordta. – Ki tudja, mire lenne képes, ha valami nem úgy alakul, mint tervezte…

– Én már valamennyire megismertem, és meglepő, mennyire megértő tud lenni, pedig a múltja tele van szörnyűségekkel. Gyakorlatilag tényleg lehetetlen kihozni a sodrából.

– Hát, te tudod. Azért vigyázz vele! Nem tudhatod, min töri a fejét…

– Köszönöm, hogy így aggódik értem, de tudok magamra vigyázni – mondta Sora, aki nem akart legnagyobb rajongójával vitatkozni barátja megbízhatóságáról.

A rendőr egy mordulással jelezte, hogy ő is szívesen hanyagolná a témát. Az út hátralévő részén egy szó sem esett köztük, így Sora még egyszer végignézett a város épületein, amelyek mellett elhaladtak, és amelyeket egy hétig nem lát viszont.

Hirtelen egy fekete limuzin hajtott el mellettük, amely nagy sebességgel haladt a színpad felé.

– De sietős valakinek… – jegyezte meg Jerry. – Talán még nem lépte túl a sebességhatárt, de akkor is eléggé gyorsan hajt…

– Ki lehetett az? – kérdezte Sora.

– Fogalmam sincs. Még nem találkoztam limuzinnal, amelyik ilyen gyorsan hajt… De magát a kocsit mintha már láttam volna néhányszor… Általában a színpad előtt parkolva.

A lány érezte, hogy ismernie kellene az autó tulajdonosát, de nem jutott eszébe, ki lehet az. Ráadásul pillanatnyilag nem is akart vele foglalkozni, elvileg mától szabadságon van…

A reptérre kiérve döbbenten tapasztalták, hogy útközben megelőzték a Sora nevelőszüleit szállító taxit, így miután lepakolták csomagjaikat a rendőrautó platójáról, a lánynak és barátjának bőven volt ideje megreggelizni. Az ötlet Barttól eredt, mivel Sora egy falatot sem evett a színpadnál. Ebből is érződött: nem akarja, hogy a lánynak bármi baja essen.

– Azt hiszem, köszönettel tartozom – mondta Sora miután végzett egy adag sült krumplival.

– Mire célzol?

– Hallottam, amit reggel a szüleimnek mondtál. Hogy megvárod, amíg elég felkészültnek érzem magam…

– Ja, hogy az… – gondolkodott el Bart, majd körülnézett, de mielőtt folytathatta volna mondandóját, Sora is megszólalt.

– A hangodból úgy éreztem, mintha titkolnál valamit…

– Ezt az egyet még rosszul csinálom, ugye? – mosolyodott el a fiú. – Tényleg nem mondtam el mindent, pedig tegnap is ezért akartam beszélni veled.

– Csak nincs valami baj? – kérdezte ijedten Sora, amikor meglátta, hogy barátja arca elkomorodik.

– Amikor mondtad, hogy szeretnél egy kislányt, olyan határozott voltál, hogy… nem is tudom, miért… hiszen előbb-utóbb mindenki családot szeretne… de megijedtem. Eddig csak akkor hallottalak ilyen határozottnak, amikor álmodban beszéltél…

– Tessék?

– Nem is tudtad? Beszélsz álmodban. Mindig egy bizonyos Fantommal társalogsz… és az esetek többségében halálosan megfenyegeted…

– Csak nem hallgatózol éjszakánként?

– Nem én tehetek róla, hogy a szálláson papírból vannak a falak.

– Ez igaz… erről majd Kalosszal kell beszélni… Szóval mit akartál mondani? Valamit a tervezett kislányunkkal kapcsolatban?

– Igen – mondta Bart lesütött szemmel maga elé meredve. – Attól tartok… én nem adhatom meg neked azt a kislányt.

Sorát megdöbbentette a fiú kijelentése. Ilyesmire már tényleg nem számított.

– Hogy? De hát miért?

– Emlékszel arra, amit lassan másfél hónapja mondtam? Korcs vagyok. Genetikai selejt…

– Ne mondj ilyet!

– Pedig igaz. És mivel a DNS-emben van a hiba, ez öröklődik. Ha én lennék a gyermeked apja, az ugyanolyan problémákkal küszködne, mint én. Ezeket a problémákat pedig még az ellenségeimnek sem kívánnám…

Sora könnyes szemmel nézett barátjára. Ez lenne az igazi Bart Shephard? Egy iszonyatos borzalmak által megedzett, mégis figyelmes és kedves fiú? Lemond a családalapításról csak azért, hogy másnak ne kelljen az övéhez hasonló szenvedést tűrnie?

– Ez… szomorú – szólalt meg végül.

– Amikor az első fellépésünk előtt megláttam a kipirult arcodat, már tudtam, hogy előbb-utóbb el kell mondanom. Minél később szerettem volna, mert féltem, sőt, most is félek a reakciódtól… de még az előtt, hogy valami meggondolatlanságot csinálnál, amire ez a hét rengeteg alkalmat adott volna. Megértem, ha a továbbiakban nem akarsz velem nyaralni, majd megmagyarázom valahogy a főnöknek… de remélem, még maradhatunk barátok.

Sora nem tudta hirtelen, mit mondjon, pedig a helyzet világos volt számára: Bart nem mert a szemébe nézni, lehajtott fejjel várta a lány döntését, és – először az óta, hogy megismerkedtek – alig észrevehető könnycseppek jelentek meg az arcán.

– Ha azt hiszed, hogy innen képes vagyok visszaküldeni téged a színpadhoz – mondta végül, – akkor nagyon tévedsz.

A fiú lassan felemelte a fejét, és Sora szemébe nézett. A lány most nem barátja már jól ismert faarcát látta, hanem egy másikat – egy olyan emberét, aki nem számított olyan megbocsátó szavakra, amiket saját maga szinte állandóan használ. Bart látszólag nem akart hinni a fülének, ezért Sora bátorítóan rámosolygott, mire barátja szája is enyhén kezdett felfelé görbülni.