3. rész – Golfőrület

Sora nevelőszülei negyed órával a gép indulása előtt érkeztek meg a reptérre, pár perccel az után, hogy lányuk és barátja megreggeliztek. Mivel Jerry továbbhajtott, amint a két fiatal leszedte csomagjait a kocsi platójáról, úgy gondolták, Sora és Bart még később fog megérkezni. Annál nagyobb volt a meglepetésük, amikor meglátták a fiatalokat.

– Csakhogy megérkeztetek! – üdvözölte őket mosolyogva Sora. – Lassan már kezdtük azt hinni, hogy egyedül kell felszállnunk a gépre… Nos, indulhatunk?

Sora akkor döbbent meg igazán, amikor nevelőszülei elindultak egy Ravenna nevű városba tartó gép felé.

– Nem úgy volt, hogy Jesolóba megyünk? – kérdezte bizonytalanul.

– Jesolónak nincs repülőtere – mondta nevelőapja. – Ravennából taxival megyünk tovább.

A gépen csak kettes ülések voltak, így Sora helyet foglalt az egyik ablak mellett, Bart a lány mellé, nevelőszülei pedig közvetlenül a két fiatal mögé ültek le. Nem sokkal az után, hogy a repülő felszállt, Sora elgondolkodott a barátjával folytatott legutóbbi beszélgetésen. A fiú attól tartott, hogy ha esetleg gyermekük születne, az ugyanolyan szörnyű problémákkal küzdene, mint ő. Vajon milyen problémák lehetnek ezek? Sora csak egyet látott közülük, amikor Bart megsérült. Hirtelen megérezte barátja kezét a sajátján.

– Mi a baj? – kérdezte a fiú elég halkan ahhoz, hogy a mögöttük ülő felnőttek ne hallják.

– Csak… elgondolkodtam.

– Valóban? És miről?

– Arról, amit mondtál… a családról…

– Felesleges – vágott a szavába teljesen higgadtan Bart. – Tudom, hogy nagyon makacs tudsz lenni, de ezt most tényleg felejtsd el! Megmondtam: nem szeretnék egy ilyen problémákkal küszködő gyermeket látni. A savas vér, amit első találkozásunkkor észrevettél, csak a jéghegy csúcsa. Annál jóval komolyabb gondjaim is vannak. Ne töprengj ezen többet! Jobb lesz így.

– Értem – mondta csüggedten Sora, de magában tudta: ezt a témát még jó ideig nem fogja elfelejteni.

– Ha nem zavar, pihennék két órácskát – mondta a fiú, majd lehunyta a szemét, és hamarosan elaludt.

Sora még nem látta barátját aludni. Különösnek tartotta, hogy Bartnak éppen ilyenkor jut eszébe pihenni, de egyáltalán nem bánta. Így legalább nyugodtan gondolkozhatott tovább anélkül, hogy a fiú lebeszélné róla. Az a dolga, hogy mosolyt varázsoljon az emberek arcára, de Bartot még nem látta igazán boldognak, pedig szerette volna, és ennek érdekében hajlandó volt bizonyos fokú kockázatot is vállalni. Meg tudta érteni a fiú álláspontját, hiszen ő is egy boldog családot képzelt el, de ha gyermeküknek hasonló problémái lennének, barátja biztos tudna neki segíteni, ugyanis Bart már egy ideje együtt él ezekkel.

Tekintete alvó barátjára tévedt. A fiút nézve felrémlett benne minden, amit Bart adott neki. Rengeteg örömteli pillanatot töltöttek együtt, annyi mindent kapott tőle, igazán megérdemelne egy kis boldogságot a múltját kísérő szörnyűségek után.

Bartnak látszólag tökéletes időérzéke volt, egy perccel sem aludt két óránál többet. A fiú alig fél órával a gép leszállása előtt ébredt fel.

– Minden délután alszol? – kérdezte Sora, miután barátja kinyújtóztatta végtagjait.

– Csak hetente egyszer.

– Nem is tudtam… még nem láttam, hogy bárhol elaludtál volna…

– Veled ellentétben, ugye? – jegyezte meg kissé viccelődve Bart arra az esetre utalva, amikor a lány elaludt az első közös előadásuk utáni bulin. – Sok minden van, amit nem tudsz rólam. És rengeteg titkomat remélhetőleg nem is fogod megtudni. Vannak dolgok, amelyekről végül kiderül, hogy akkor lett volna a legjobb, ha szóba sem kerül…

– Ne is mondd! – motyogta maga elé Sora. Élénken élt benne a néhány nappal korábbi emlék, amikor Miával akaratlanul belecsöppentek a fiú egyik legszörnyűbb emlékébe. Akkor megtanulta, hogy néha egyenesen veszélyes más dolgaihoz hozzányúlni, ugyanis barátja segítsége nélkül le kellett volna mondani a másnap esti előadást.

Az út hátralévő része teljesen eseménytelenül telt. A gép leszállása után sikeresen fogtak egy taxit, aminek nagyobb volt a csomagtartója, mint amerikai társának, így az összes bőrönd elfért benne. Mivel nevelőanyja barátja és közé ült a hátsó ülésre, Sora beszélgetés helyett inkább az ablaküvegen keresztül figyelte a mellettük elhaladó tájat.

Amint maguk mögött hagyták Ravennát, tágas mezők tárultak Sora szeme elé. A lány barátjára pillantott, aki a másik irányban figyelte a tőlük nem messze hullámzó tengert. Arca közömbös volt, Sora mégis felfedezte a mögötte megbúvó enyhe fájdalmat, és a lány tudta is az okát.

Bartnak fontos volt ez a hely. Két éve ugyanott nyaralt a családjával, ahova most is igyekeztek, csakhogy a hazavezető úton balesetet szenvedtek egy teherautó figyelmetlen sofőrje miatt. Ők saját autóval indultak hazafelé, és a látvány kedvéért egy tengerparti sziklába vájt utat választottak. Ott ment nekik szemből egy teherautó. Mindannyian számos helyen megsérültek, és csak Bartnak maradt elég ereje ahhoz, hogy kipasszírozza magát az eldeformálódott kocsiból. Megpróbált segítséget hívni, de senki nem járt arra, a tehergépkocsi pedig valahogy meggyulladt az ütközéstől, majd felrobbant, amikor a kis láng elérte az üzemanyagtartályát. A robbanás lerepítette Bartot az útról. A fiú elmondása szerint iszonyú fájdalmakat élt át, amikor a tenger sós vize marni kezdte a sebeit, de megmaradt erejét összeszedve még sikerült kievickélnie a legközelebbi strand homokos partjára, ahol összeesett. Ravennába hozták, itt épült fel szinte rekordidő alatt, és innen került át Amerikába, ahol új életet kezdhetett – főleg abban az értelemben, hogy tulajdonképpen a baleset nyomán törtek felszínre a fiú Sora által csodált képességei, mint például az emberfeletti egyensúlyérzéke.

Sora viszont mégsem tudta, hogy lehetséges minden, amit Barttól hallott a múltját illetően, ugyanis barátja szavai néha teljesen ellentmondtak egymásnak. A fiú, elmondása szerint, csak most lesz tizennyolc éves, mégis annyi tapasztalattal és ismerettel rendelkezik, amennyit ennyi idő alatt lehetetlen megszerezni. Elméletileg barátjának a baleset előtt nem voltak ilyen emberfeletti képességei, egy hónapja viszont azt mondta, hogy ez az egész egy nagyon rossz döntés eredménye, csakhogy a balesetet illetően nem lehetett sok választása.

A taxi bő másfél óra alatt jutott el célállomására. Jesolo gyönyörű üdülőváros volt, Sora nem győzött csodálkozni, mennyire gondozzák az itt lakók az út menti színpompás virágágyásokat. A sofőr egy központi térre hajtott, ahol Sora nevelőapja egy utazási iroda kirendeltségébe ment be, hogy a szállodaszobához átvegye a kulcsokat. A lány akkor lepődött meg, amikor Bart is kiszállt az autóból.

– Hova megy, fiatalember? – kérdezte Sora nevelőanyja.

– Lenne egy kis dolgom a környéken… Nyugodtan menjenek előre, tudom, merre van a szálloda.

Sora nevelőapja is meglepődött, amikor látta, hogy a fiú eltűnt, mialatt ő az irodában volt. Főleg azt nem akarta elhinni, hogy a fiú ilyen jól kiismeri magát a városban.

– Honnan tudja, hol szállunk meg? Nem említettük az úton…

– Nem emlékeztek? – kelt barátja védelmére Sora. – Küldtetek egy prospektust a szállodáról. Két éve a családja is ugyanott volt.

– Nem tudom, kislányom… Nagyon furcsa fiú ez a te barátod… – mondta a nevelőapja, miközben a taxi elindult a szálloda felé.

A szoba, amit kaptak, első ránézésre csak háromszemélyesnek tűnt. Az előtérben egy kisebb konyhaszerűség kapott helyett hűtőszekrénnyel, tűzhellyel és néhány tárolószekrénnyel. Beljebb egy dívány állt, ami elég hosszú volt ahhoz, hogy egy ember aludhasson rajta. A szoba közepén négy székkel körbevett étkezőasztal, egy kis beugróban pedig egy harmonikaajtóval elkülöníthető franciaágy állt. Külön mosdó és – emeleti szoba lévén – egy kisebb erkély is tartozott a helyiséghez.

– Ez… csak háromszemélyes? – bukott ki a kérdés Sorából.

– Azt mondták, négy – mondta a nevelőapja. – Biztos van valahol még egy ágy…

A lány viszont semmi jelét nem látta, hogy még egy fekvőalkalmatosság lenne a szobában.

– Itt nincs.

– Akkor attól tartok, valaki kénytelen lesz a földön aludni…

Valaki kopogott az ajtón. Bart volt az, aki Sora csalódott arcát látva megkérdezte:

– Csak nincs valami gond?

– Úgy tűnik, a szoba csak háromszemélyes – felelte Sora nevelőapja. – Valakinek a földön kell majd aludnia… De te honnan tudtad, hogy éppen ebben a szobában vagyunk?

– Még a nyaralási irodában megkérdeztem a szobaszámot – mondta a fiú, miközben elindult a dívány felé. – Onnan már csak egy frissítő séta volt a rengeteg ülés után… Én azt mondom, hogy önök nyugodtan aludjanak a franciaágyban, Sorával majd megegyezünk – beszéd közben leguggolt a dívány mellé, és kihúzott alóla egy kerekeken guruló keretbe foglalt matracot, egy negyedik ágyat kapva eredményül, – ki hol aludjon… Feltéve, ha megfelel.

– Persze, tökéletes – mondta elakadó lélegzettel a férfi. Arra ő sem gondolt, hogy a dívány legalsó matraca kihúzható.

– Milyen programot terveztél mára? – kérdezte Sora a fiútól, mikor már nagyjából sikerült berendezkedniük.

– Mivel a mai napból már nincs olyan sok hátra, egy kis játékra gondoltam még vacsora előtt – mosolyodott el Bart. – A közelben van egy minigolf-pálya…

– Szuper!

A minigolf tényleg jó szórakozásnak ígérkezett. A közvetlenül egy látványstrand mellé épült pálya látogatói egy esőerdőben érezhették magukat, egy lámpákkal szegélyezett ösvényt trópusi dzsungelhangulatot idéző fák vették körül.

– Miért vannak lámpák az ösvény mellett? – kérdezte Sora.

– Mert éjszaka is nyitva van. Este nyolctól kilencig bezár, de utána éjfélig újra kinyit.

A pályákat látszólag nem éppen kezdőknek tervezték. Már az elsőn jókora sziklák álltak a labda útjába, de Soráék kedvét ez sem vette el – épp ellenkezőleg, jókat nevettek, amikor egy látszólag jó ütéssel végül nekigurították a labdát az egyik sziklának. Ezek után jöttek még az emelkedők, majd a különböző akadályok, az igazi kihívással viszont csak a kilencedik pályától találkoztak.

Sora nevelőapja kezdett neki először a kilencedik pályának. Maga a pálya nem tűnt bonyolultnak, csak egy kifelé emelkedő kanyar volt benne, ami miatt egy kicsit nagyobb erővel kellett megütni a labdát. A férfi ezt is tette, de elméretezte az ütést, a labda túlrepült a kanyaron – és a pálya mögötti sekély, vízzel teli medencébe esett.

A pár másodpercnyi döbbent csend után Sora és szülei hangos nevetésben törtek ki, és Bart is mosolygott a férfi ütésén.

– Azt hiszem elfelejtettem mondani, hogy innentől néha horgászni is kell – mondta a fiú, miközben Sora apja nevetve kivette a labdát a vízből.

– Ezt azért nevezem… – bólogatott a férfi. – gyönyörű környezet, nem is szólva az extra horgászatról… nagyon tetszik ez a hely.

– Este is vissza kéne jönnünk – vetette fel Sora.

– Biztos? – kérdezett vissza még mindig mosolyogva Bart. – A medencék nincsenek kivilágítva. Ha begurítod a vízbe a labdát, az életben nem találod meg…

A következő kritikus pont a tizenkettes pálya volt. A látszólag egyszerű feladatot alig tudták az előírt öt ütésből megoldani. A pálya egy mesterségesen kialakított patak fölött vezetett át egy ugratóval a közepén. A labdát át kellett repíteni a patak felett.

– Ez lehetetlen – mondta Sora, mikor apjának nem sikerült megoldania a feladatot.

– Úgy gondolod? – kérdezte Bart, aki soron következőként hosszasnak tűnő összpontosítás után egy ütéssel a lyukba terelte a labdát.

– Ezt hogy csináltad?

– Vigyázz, mert csalok – mosolygott a fiú. – Nem csak az egyensúlyérzékem kitűnő…

Sora sejtette, barátja mire gondol. Bartnak valószínűleg a szeme is rendkívül fejlett volt, így tökéletesen fel tudta mérni, milyen erősen üsse meg a labdát. Csakhogy ennek a kiszámításához szinte már számológép kellene, ő pedig mindezt fejben csinálta, ráadásul nem is rosszul, amit más nem is bizonyít jobban, mint hogy minden lyukba nagyon gyorsan betalált.

A pálya után az ösvény kétfelé ágazott, így a kis csapatnak választania kellett. Az egyik továbbvezető ösvény további vizes pályákat tartogatott számukra, míg a másik sziklákkal nehezítette meg a játékosok dolgát.

Mivel Sora nevelőapjának már elege volt a horgászatból, inkább a sziklás pályák felé vették az irányt, és meg sem álltak az utolsó pályáig, amiről hiányzott a lyuk.

– Itt hova kell beütni a labdát? – kérdezte Sora.

– Oda – mutatott Bart egy, a nyílegyenes pálya végén található kosárra. A gond csak az volt, hogy a pálya vége felkunkorodott, és egy függőleges félkörívet leírva kanyarodott vissza a levegőbe felfüggesztett kosár fölé. – Nem olyan nehéz, mint amilyennek látszik…

– Te könnyen beszélsz – morogta az orra alatt a lány.

Miután az utolsó pályát is maguk mögött tudták, összeszámolták a pontokat. Bart utcahosszal nyerte a játékot Sora apja előtt.

– Azért családban ön az első – vigasztalta a fiú a férfit.

– Egész éhes lettem – mondta Sora. – Mikor eszünk?

– Tud egy jó éttermet? – kérdezte a lány nevelőanyja Bartot.

– Mennyire kíváncsiak a helyi ízekre? – kérdezett vissza a fiú.

– Szívesen kipróbálnánk.

– Útközben eljöttünk egy pizzéria mellett, oda beülhetnénk…

– Jó ötlet – szólt Sora nevelőapja. – Indulhatunk is.

A pizzéria nyílt teraszán foglaltak helyet, mivel rajtuk kívül egy vendég sem volt az étteremben.

– Hogyhogy senki sincs itt? – kérdezte Sora, miután egy pincér kihozta az étlapot és felvette az italrendelést.

– Számukra még korán van – felelte Bart. – Itt kilenc körül kezdődik a nagy sürgés-forgás.

A lány végignézte az étlapot, és megakadt a szeme egy Americana nevű pizzán, amire sajtot, sonkát, kukoricát és tojást tesznek.

– Ez érdekesnek tűnik – mondta, majd barátjához fordult. – És te mit eszel?

– Szerintem inkább segítek neked a pizzáddal… Itt nagyobbat készítenek, mint Amerikában, arra készülj fel!

Mikor kihozták a megrendelt ételeket, Sora azonnal megértette, mire célzott a fiú. A tészta nem volt vastag, alig pár milliméter, az átmérője viszont elérte az ötven centimétert is.

– Ez tényleg nagy…

– Én figyelmeztettelek – mondta Bart, és nekilátott, hogy felszeletelje a pizzát. Nem volt könnyű dolga, mivel a vékony tésztát a kihozott kés nem igazán akarta elvágni.

A kiadós vacsora után a kis csapat ki akarta pihenni a hosszú út fáradalmait, ezért hosszas nézelődés helyett egyenesen visszamentek a szállodába.