13. rész – Letűnt korok titkai

Sora nem sokáig örülhetett győzelmének. Főnöke minél előbb el akarta kezdeni az előadásokat, így az edzés folytatódott. Végre elérkezett az idő, hogy Bart ellen gyakoroljon a kötélen. Első alkalommal viszont nagyon elbízta magát, még szerencsés volt, hogy csak Ken, Mia és Anna látta hatalmas hibáját.

Az első edzésen a japán lány magabiztosan lépett fel a kötélre barátjával szemben. Keményen megszorította a kardját, majd megszólalt:

– Laylával csak az utolsó pillanatban jöttünk rá, de most azonnal gondoltam rá, hogy nem lesz szükségünk koreográfiára. Igazi csatát fogunk vívni. Nekem már van ebben tapasztalatom, úgyhogy ne kímélj!

A fiú felhúzta az egyik szemöldökét, amit Sora a kételkedés helyett a beleegyezés jeleként értelmezett. Kardját a magasba emelve megindult barátja felé, majd lecsapott. Bart viszont egyetlen mozdulattal megfordította a kezében saját fegyverét, így az hozzásimult az alkarjához, és könnyedén blokkolta a lány támadását. Ugyanebben a pillanatban előrerúgott a jobb lábával, de megállt, mielőtt eltalálta volna Sorát.

– Nem felejtesz el valamit? – kérdezte halkan, hogy a lent nézelődők ne hallják. – Csak részben vagyok ember. Ha ez most erőből eltalált volna, ájultan feküdnél a hálón. Vagy holtan a padlón. Így kérd legközelebb, hogy ne kíméljelek!

Sora kénytelen volt igazat adni a fiúnak. Hogy lehetett ennyire ostoba? Hogy bízhatta ennyire el magát, amikor Layla is figyelmeztette, hogy vigyázzon Barttal? Miután barátja hátrált néhány lépést a kötélen, hogy helyet adjon neki, sokkal óvatosabb tempóra váltott át.

A délután folyamán a nézők száma egy újabb személlyel bővült: May is kíváncsi volt rá, jogosan vesztette-e el a szerepet, ez pedig Sorát rendkívül idegessé tette. Ha riválisa szeme láttára bénázik, az biztos megragadja az alkalmat, és bekönyörgi magát a helyére. Ugyanakkor izgalmában nem tudott partnerére figyelni, ráadásul a fiú sem tette könnyebbé a dolgát. Időről időre hirtelen leguggolt, amivel függőlegesen kilendítette a kötelet, Sorát pedig kizökkentette az egyensúlyából.

– Ne feledd: itt a kötél is az ellenfeled – mondta a lánynak az egyik ilyen alkalommal, miközben az éppen a hálóról tápászkodott felfelé. – Ugyanúgy képes a vesztedet okozni, mint az, akivel küzdesz.

– Értem – felelte Sora lihegve. Nagyon kifárasztotta a gyakorlás, mégis azonnal előre kapott, amikor nagy meglepetésére Bart is lejött a kötélről. – Mi az? Felőlem folytathatjuk…

– Szünetet tartunk – jelentette ki fejcsóválva a fiú, akin a lánnyal ellentétben a fáradtság legapróbb jelei sem mutatkoztak. – Látom rajtad, mennyire ki vagy fulladva. Tíz perc pihenőtől semmi bajod nem lesz.

Sora belül egyetértett a fiúval, de legnagyobb vetélytársa előtt nem akart pihenni. Azt ő sem tagadhatta le, hogy nagyon kimerült, pedig ezúttal a saját stílusában küzdhetett. Bart ismét elvállalta közös számuk oroszlánrészét azzal, hogy ő próbált a lányhoz igazodni, amit nagyon is jól csinált, hiszen már az első pár támadás után sikerült kiismernie Sora harci stílusát. Akkor miért nem látszik rajta a fáradtság leghalványabb jele sem?

– Ez szánalmas volt, Sora – lépett a japán lányhoz May. – Be kell vallani, ügyes volt a kis rögtönzésed a válogatáson, de amit most csinálsz, az már kritikán aluli. Nekem is szerepelnem kéne, akkor talán te is jobban összeszednéd magad és a műsor is jobb lehetne…

– Ez mind szép és jó, May, de a kérdés már eldőlt. És én kaptam a szerepet.

– Hát, az pedig nagyon nagy baj, mert nem érdemelnéd meg…

– Elég legyen! – szólt közbe Bart, majd a kínai lányhoz fordult. – Biztos vagy benne, hogy jobbá tudnád varázsolni a jelenetet?

Sorának elakadt a lélegzete, és nem csak ő volt így ezzel: barátai szintén megrökönyödve néztek a fiúra. Ennyi lett volna? Mégis May szerepelhet a darabban? Azért barátja kérdésére még vetélytársa is eléggé bizonytalanul bólintott.

– Akkor hajrá! – bíztatta a fiú, és átnyújtotta neki a kardját, majd elindult kifelé a teremből.

A jelenlévőket ez döbbentette csak meg igazán. Bart önként lemond a szerepéről May javára? Sora különösen megijedt. Ha barátja nem játszik a darabban, Kenneth úr ismételten megvonja a támogatást a színpadtól. Akkor pedig hatalmas kutyaszorítóban lesznek.

– Várj! – kiáltott utána. – Csak nem akarsz most kiszállni?

– Csak változtatunk a jeleneten – hangzott a válasz. – Két ellenfelem lesz.

– Hogy? – kérdezte Mia. – De hát ez őrültség! Hárman nem férnétek el olyan könnyen a kötélen.

– Megoldjuk. Megtennéd, hogy beleírod Mayt a jelenetbe? Még elintézem a kellékeket, aztán jövök vissza.

Sorát rendkívül meglepte barátja döntése. Bart kettejük ellen fog küzdeni a zárójelenetben? Akkor az egész edzés és a válogatás mind hiába volt? Segítségkérően nézett a többiekre, de a kialakult helyzettel már ők sem tudtak mit kezdeni.

Akkor viszont meg kell adnia vetélytársának ugyanazt a lehetőséget, amit ő kapott. Maynek is joga van a délutánt azzal tölteni, hogy a fiúval küzdjön. Holnap már hárman fognak felmenni a kötélre, talán tényleg jobb lesz, ha lepihen. Elkérte Kentől az edzésről készült felvételt, hogy tanulhasson a hibáiból, majd visszaindult a szobájába.

Sora már a gyakorlás visszanézésének első pillanataiban megbizonyosodhatott arról, hogy régi lakótársa visszatért. Amikor magát szidva végignézte, ahogy Bart kivédte az első támadását, majd előrerúgott, pár centire megállva tőle, egy ismerős hang szólalt meg a füle mellett:

– Ilyen gyenge próbálkozást még életemben nem láttam.

– Hogy lehettem ilyen… Fantom! – kiáltott fel hirtelen a lány, amint oldalra fordulva megpillantotta az apró alakot. – Te meg mikor jöttél vissza?

– Reggel. Csodálkoztam, hogy nem vagy a szobádban, de most már látom, nem fecsérelted el az időt. Miért kérdezed? Hiányoztam?

– Jó kérdés, nem tudtam igazán gondolkodni rajta. Kemény volt az edzés, de úgy tűnik, minden hiába volt.

– Valóban?

– Mégis mi értelme van, hogy legyőztem Mayt, ha úgyis ketten fogunk Bart ellen küzdeni? Ez nem fér a fejembe…

– Hát igen… Mindig is szerette a kihívásokat – jegyezte meg a szellem, de Sora szinte meg sem hallotta töprengésében.

– Ráadásul most még Layla is meggondolta magát, és ellene uszított… Tényleg! Te biztos tudnál tanácsot adni, hogyan győzhetném le, hogyha rászánom magam…

– Ezzel kapcsolatban egy dolgot mondhatok: nem tudod legyőzni. A lehetetlenre vállalkoznál.

– Ostobaság. Az igaz, hogy Bartot legyőzni hatalmas kihívásnak ígérkezik, de… ha mindent beleadok, biztos sikerülni fog.

– Hah! – mosolyodott el gúnyosan Fantom. – Ne butáskodj! Kíváncsi vagy a véleményemre? Szerintem te tudod az igazságot, csak nem mered bevallani magadnak. Az a fiú túl jó, esélyed sem lenne…

– És ezt mégis miből gondolod?

– Ezért voltam távol az utóbbi napokban. Gondolkodtam, elmondhatom-e, amit tudok. De most már látom, hogy muszáj lesz.

– Miről beszélsz?

– A barátod képességei messze meghaladják a tiédet, pedig még nem volt színpad közelében. Ez azért van, mert régebben sokkal nagyobb szüksége volt rájuk, mint neked valaha is lesz. Semmi sem késztet arra jobban, hogy fejleszd magadat, mint ha minden percben az életed múlik rajtuk.

– Hogy érted ezt? Mégis mire akarsz kilyukadni?

– Mint azt már sejthetted, amióta Rosetta került reflektorfénybe, nem voltam mindig szellem. Egy időben bolond voltam a francia királyi udvarban…

– Mindig is tudtam, hogy vén kéjenc vagy.

– Ezt azért kikérem magamnak! Na de térjünk vissza a barátodra! Egyszer csak megjelent az udvarban, mint zsoldos, és felajánlotta a királynak a szolgálatait. Akkoriban a legjobb hírében állt Európa szerte, ráadásul nem is kért sokat fizetségként, így azonnal fel lett véve. Mivel igencsak hírhedt volt abban az időben, a királynak ezután legfontosabb dolgává vált, hogy magánál tartsa. Némileg megkönnyítette a dolgát, hogy a zsoldos társaival ellentétben egyszerre egy évre kötötte le magát egy helyen.

– Azt mondod, Bart valamikor zsoldos volt?

– Méghozzá a legjobb. Felért egy egyszemélyes hadsereggel, a legkeményebb támadásoktól védett meg minket szinte teljesen egyedül. Senkit sem láttam, aki olyan jól forgatna bármilyen közelharci fegyvert, mint ő. Mindegy volt neki, hogy rövidkard, hosszúkard, lándzsa vagy éppen szigony akadt a kezébe, bármelyikkel képes volt győztesként távozni a harcmezőről.

– De ez sem tarthatott örökké, igaz?

– De nem ám. Néhány év múlva a barátod elutasította az ajánlatot, amikor a király meg akarta hosszabbítani a szerződését. Elhagyta az udvart, és máshol folytatta ténykedését. Az már csak a sors fintora volt, hogy nem sokkal később viszont láttuk egy ellenséges sereg élén. Esélyünk sem volt. Lemészárolta az egész udvart.

– Ezt mind most találtad ki?

– Mégis mit feltételezel rólam? Csak megismerem a gyilkosomat. Azóta akkor láttam először, amikor álmodban behozott a szobádba, csak akkor a sötétben nem ismertem fel. Amikor a nyaralásotokra készültetek, sokkal jobban meg tudtam nézni, de csak akkor jutott eszembe, ki is ő, mikor már elindultatok. Hiába, nekem nincs olyan tökéletes memóriám, mint neki.

– És mikor voltál te bolond a királyi udvarban?

– A középkorban.

– Tessék?

Sorát teljesen megdöbbentette Fantom utolsó mondata. A szellem meséjével valami nagyon nem stimmelt. Hogy lehetett ott Bart egy középkori királyi udvarban? Ugyanakkor, ha jobban belegondol és ez valahogy mégis lehetséges lenne, az megmagyarázná, hogyan lehet igaz az a sok minden, amit barátja állított magáról. Csakhogy ez teljességgel lehetetlen.

– Badarság – jelentette ki végül magabiztosan.

– Úgy gondolod? Azért hadd figyelmeztesselek, hogy senki sem változik meg teljesen. Egy zsoldosnak mindig ott a haza, ahol a haszon. Ne várj tőle pálfordulást: egy brutális, kegyetlen harcosból nem lesz kedves és megértő barát vagy odaadó szülő. Ha kap egy jobb ajánlatot, a zsoldos még a pillanatnyi munkaadóját is elárulja. Ilyesmikre mondják, hogy kígyót melengetsz a kebleden? Idehoztad, de nem lesz örökké hű hozzád. Előbb-utóbb „elfelejti”, amit érte tettél.