Legborzasztóbb küldetés

1. rész – Új iskolatárs

Az élet gyakran tele van meglepetésekkel. Hiába gondolod, hogy ismersz valakit, a legtöbben teljesen másképp viselkednek vészhelyzetben, mint általában. Ilyenkor akár a leggyámoltalanabbnak megismert barátod is képes hőst játszani.

Titkai mindenkinek vannak, bár ezek komolysága egyéntől függ. Azok a legboldogabbak, akiknek csak olyan titkaik vannak, hogy még főiskolás korukban is meséket néznek, vagy még akár azok is idesorolhatók, akik csak az érzelmeiket nem merik bevallani. Eddig azt hittem, nekem és a barátnőimnek van a legkomolyabb titkunk a világon, mert ugyebár nem sokan mondhatják el magukról, hogy állatok erejével védelmezik a Földet – de hogy valakinek nagyobb ereje van, mint ötünknek egyszerre, ráadásul egy ember és két földönkívüli lény keveréke legyen?! Ez már tényleg nagyon durva…

Ne akard megkérdezni, hogy kerültem életem legkilátástalanabb helyzetébe! Itt vagyok egy több száz méterrel a földfelszín alatt található atombunkerszerű kutatólaboratóriumban egy majdnem teljesen ismeretlen fiúval, miközben egy falkányi szörnyűséges földönkívüli üldöz minket, amiket az űrmanók tanulmányozás céljából tartottak itt. És ha ez még nem lenne elég, nem csak magam miatt kell aggódnom. Amikor pár perce ezek a lények kiszabadultak, és elszabadult a pokol, a csapatom szétszóródott menekülés közben, engem pedig ez az ismeretlen fiú a karomnál fogva behúzott egy orvosi műtőhöz hasonlítható terembe. Most fogalmam sincs, mi történhetett velük. Csakhogy így nem tudok rajtuk segíteni. Több helyen is komolyan megsérültem, és lehet, hogy ha nincs ez a fiú, már nem is élnék. Miután elbarikádozza az ajtót, körbenéz a falakon, majd hozzám lép, és közelebbről kezdi el vizsgálni a sebeimet. Nem is tudom, mi idegesít a legjobban: maga a tény, hogy vizsgálgatnak, az, hogy ezt egy fiú teszi, vagy az, hogy még csak látásból ismerem. De most nem érek rá ezen tűnődni… A rémült kiáltások lassan-lassan elhalnak a folyosókon, amiket a lények továbbra is végigpásztáznak, megtámadva mindent, ami lélegzik. Addig talán érdemes lenne elmesélnem, hogy jutottam el idáig.

Pár napja kezdődött minden. Egy új srác érkezett az iskolába cserediákként. Bart Shephardnak hívták, és az igazat megvallva nem tűnt túl szimpatikusnak. A ruházata egyszerű és kopott volt, egy elnyűtt, fekete pólóból és egy jobb időket is látott sötét nadrágból állt, amiket mintha már legalább egy éve hordott volna folyamatosan. Néhány dolog már akkor sem stimmelt vele, például hogy nyeszlett testalkata ellenére – amit elnézve sosem hittem volna, hogy egyszer még meg fog menteni – magabiztosan járt-kelt a folyosókon. A barátnőimmel már-már arról kezdtünk el tanakodni, vajon mikor bukkannak fel a nagymenők, hogy móresre tanítsák, ahogy a többi új tanulóval is tették.

Egy próbálkozás nem is váratott magára sokáig. Az új fiúra már az első napon felfigyeltek, és tanítás végén három izmos srác elállta az útját az épületből kifele menet. Jó néhányan azonnal megálltak néhány lépésnyire tőlük, kíváncsiak voltak, mi lesz ebből.

– Segíthetek valamiben? – szólalt meg az új fiú. A hangjában csengő nyugalom már ijesztő volt, de a három srác nem riadt vissza egy kis verekedéstől. Velünk ellentétben ők csak egymásra néztek, és vihogni kezdtek.

– Úgy tűnik, fogalmad sincs, mi következik – mondta az egyikük, egy szőke fiú. Ő volt a legizmosabb hármuk közül, minden bizonnyal még a vezér szerepét is rá osztották.

– De, sajnos nagyon is jól tudom, mit akartok, ugyanis más iskolákban is ugyanez a helyzet manapság. Ha csak ezért álltátok el az utamat, gondoljátok át a dolgot még egyszer…

– Csak nem hiszed, hogy van esélyed hármunk ellen?!

– Nem hiszem…

– Akkor viszont csak sajnálni tudlak… Talán össze kellett volna húznod magad, hogy elkerüld a figyelmünket – mondta a szőke srác, és ütéshez emelte a jobb kezét.

– Hagyjátok békén! – hallatszott egy hang a hátam mögött. Amikor megfordultam, megláttam Markot, aki egyenesen felénk tartott.

Elkezdtem alig észrevehetően remegni. Mark látszólag meg akarta akadályozni, hogy verekedés legyen a folyosón, ugyanis a kendo edzéseken kívül nem szívlelte az erőszakot. Mit fog szólni, ha itt meglát?

Látszólag semmit. Miután beszélt a három sráccal, Barthoz fordult.

– Bocsánatot kérek a nem túl kellemes fogadtatás miatt – mondta. – Mindenkivel ezt csinálják…

– Ugyan, máshol is így van az első pár napon…

– Rendben… Ismered a kendót?

– Még nem igazán hallottam róla… De gondolom, valamilyen küzdősport. Igaz?

– Igen. Mindjárt kezdődik az edzés. Érdekel?

– Végül is… Még nem volt kivel programot szervezni a délutánra. Miért is ne?

A két fiú együtt indult el az edzés helyszíne felé. Kíváncsi voltam, mi sülhet ki ebből, ezért követtem őket.

– Te is meg akarod nézni, Zoey? – kérdezte Mark, amikor észrevett nem sokkal maga mögött. – Azt hittem, téged nem érdekel az ilyesmi…

Erre nem tudtam mit válaszolni, ezért inkább ki sem nyitottam a számat. Talán tényleg nem érdekelt maga a sportág, ugyanis sosem fogtam kardot a kezembe, és nem is terveztem ehhez hasonlót. Inkább megmaradok a csodaharangomnál…

Bart hozzám hasonlóan csak nézőként volt jelen az edzésen, de velem ellentétben ő úgy figyelte a tanulókat, mintha lenne tapasztalata a harcművészetek e területén. Az edzés után Mark odajött hozzánk, és az új fiú kezébe dobta a kardját.

– Amint láthattad, ilyenekkel küzdünk – mondta. – Mit gondolsz, szívesen kipróbálnád?

Bart kicsit megemelte a fakardot, ismét leengedte derékmagasságig, majd mindezt még kétszer megismételte.

– Nem rossz – jelentette ki végül. – Kicsit nehezebb, mint amihez hozzászoktam, de nem vészes…

– Hogy érted, hogy mint amihez hozzászoktál? – kérdezte Mark.

– Volt már egy-két hasonló fegyver a kezemben… de csak nézegettem őket – igyekezett leszögezni az új fiú. – Azok némileg könnyebbek voltak.

– És forgatni tudod a kardot? – tette fel az újabb kérdést Mark, akit látszólag meggyőzött Bart válasza. Én viszont nagyon gyanúsnak találtam a fiút.

– Fogjuk rá…

– Mit szólnál egy barátságos összecsapáshoz? Meglátjuk, mire vagy képes.

– Ha ragaszkodsz hozzá…

Kíváncsian vártam, mi lesz ennek a vége. Mark, az iskola kendobajnoka készült egy olyan fiúval megküzdeni, aki csak most érkezett az iskolába, így nem tudott róla semmit – például, hogy képes jó időben jó helyen lenni, és pár nappal később megmenteni az életemet.

– Hát, nem olyan vészes, mint amilyennek látszik – mondja Bart egy csúnya vágást vizsgálva az oldalamon. – Ha egyébként képes lennél harcolni, ez meg fog benne akadályozni, de a mozgásodat nem fogja megnehezíteni…

– Biztos? – kérdezem ijedten.

– Attól tartok, igen. A harcban gyakran használt szélesebb mozdulatoktól csak még jobban szétnyílna. De a járásban nem fog hátráltatni, úgyhogy könnyebben kijuthatunk innen…

– Várj egy kicsit! – kiáltom, amint eszembe jutnak a csapattársaim. – Négy lánnyal jöttem ide, nélkülük nem megyek vissza!

Feltekint, és a szemembe néz. Egy ideig nem szól semmit, én pedig egyre inkább kellemetlenül érzem magam a pillantásától.

– Értem – mondja végül, és végre másfelé vándorol a tekintete. – Sajnos kicsi az esélye, hogy még mindig életben vannak, de ha megtaláljuk őket, megígérem, hogy kivisszük őket is.

Mondatának eleje megrémít, a többi viszont megnyugtat.

– Köszönöm. Nem is tudtam, hogy értesz a sebekhez…

– Sok minden van, amit nem tudsz rólam. Én viszont azt nem tudtam, hogy részben macska vagy. Elég jól rejtegeted az énednek ezt a felét… Zoey, ha jól emlékszem.

Meghűl bennem a vér. Honnan tudja, ki vagyok? Tényleg rengeteg dolog lehet, amit nem tudok róla. Sőt, azt is megkockáztatnám, hogy ezek közül nagyon sokról egyedül ő tud…

– Honnan jöttél rá? – kérdezem.

– Ahonnan ezek az elszabadult lények is rájöttek volna… de ez bonyolult. Inkább gyorsan próbáljunk meg kijutni innen! Minél előbb, annál jobb… Akkor talán még a barátnőidet is megtaláljuk…

– Akkor mire várunk még? – kérdezem az újabb reménytől izgatott hangon, de miközben Bart eltakarítja a barikádot az ajtó elől, még mindig azon gondolkodom, mi mindent nem tudok erről a fiúról.