2. rész – Balsejtelem

Ott hagytam abba, hogy Mark kihívta Bartot egy párbajra. Az elkövetkező pár percben mindenki, aki jelen volt, megbizonyosodhatott arról, hogy az új fiú tényleg otthonosan mozog a harctéren.

Mark támadott először. Rohanva indult el ellenfele felé, majd lecsapott. Bart minden nehézség nélkül blokkolta a támadást, és hátralépett.

– Egy – kezdett el számolni.

– Egy mi? – kérdezte Mark.

– Egy alkalom, amikor minden kockázat nélkül vissza tudtam volna támadni, de akkor túl gyorsan vége lett volna a küzdelemnek – válaszolta vállvonogatva az új fiú. – Ezért nem tettem meg.

Mark elmosolyodott, de látni lehetett rajta, hogy kezd ideges lenni, amiért Bart az ő felfogása szerint megalázza kedvenc sportjában. Következő támadása már sokkal összeszedettebb és gyorsabb volt, mint az első, de ellenfele ismét kitért előle – ahogy az ezt követő többi csapás elől is. Mark nem tudta megütni Bartot, akárhogyan igyekezett. Végül nagyjából ötpercnyi védekezés után az új fiú válaszolt Mark támadására: nem hátrafelé lépett a kard elől, hanem előre, és behajlította a térdét, hogy Mark fegyvere felette suhanjon el – és egyenesen ellenfele torkának szegezte a saját kardját.

Hirtelen fülsüketítő csend lett, és meg is tudtam volna mondani, miért. Az iskola kendobajnoka vesztett egy új tanulóval szemben, aki egyetlen támadást hajtott végre az egész küzdelem alatt. Ilyen eredményre senki sem számított.

Bart leeresztette a kardját, és felállt.

– Egész jó – mondta Marknak, miután kezet fogott vele, és elindult, hogy a falhoz támassza a fegyverét. – De azért még gyakorolnod kell egy kicsit.

– Meglehet… – hagyta rá Mark, majd felemelte a kardját. – És ezzel mihez kezdesz?

Olyan gyorsan támadta hátba Bartot, hogy egy rendes embernek nem lett volna ideje védekezni. Az új fiú viszont emberfeletti gyorsasággal fordult meg karddal a kezében, és blokkolta a csapást. Ahogy a két fa hatalmas lendülettel összeütközött, Bart összeszorította fogait – csakhogy azok ezúttal nem emberiek voltak, hanem vékony, tűhegyes fogak. Mivel nem sok látszódott belőlük, és azok is csak egy pillanatig, rajtam kívül legfeljebb Mark vehette észre őket.

– Ezt mire véljem? – kérdezte nyugodt hangon az új fiú, akinek a fogai újra emberiek lettek.

– Ez? – kérdezett vissza Mark. – Csak egy próba, hogyan reagálsz a váratlan támadásokra.

– Igen? – mosolyodott el Bart. – És jó lett az eredmény?

– Ennél jobb már nem is lehet – mondta Mark, és mindkét kardot a helyére tette. – Tudunk találkozni délután a közeli parkban?

– Semmi akadálya. Mikor?

– Hatkor megfelel?

– Rendben. Akkor találkozunk délután – mondta az új fiú, és elsétált mellettem, ki a teremből.

– Próbálj meg felkészülni! Előre szólok, nem lesz szép látvány.

A barikád utolsó eleme is eltűnik az ajtóból, amit a fiú résnyire kinyit, és kiles rajta.

– Rendben. Nem látok semmi veszélyeset a folyosón. Indulhatunk?

Bólintok, de amint kilépünk az ajtón, azonnal megbánom. A folyosón űrmanók holttestei hevernek, a látvány egyszerűen borzalmas. Igyekszem olyan helyet keresni a tekintetemmel, ahol nem halált látok.

– Szörnyű… – nyögöm elborzadva.

– Attól tartok, jó néhány ilyennel találkozunk még… – mondja Bart a holttestekre célozva, majd felém nyújtja a kezét. – Nem kérhetem tőled, hogy egyszerűen ne figyelj rájuk, úgyhogy kész vagyok kivezetni téged innen.

Fogalmam sincs, mit válaszoljak. Behunyt szemmel talán nem lenne ilyen szörnyű ez a hely, de valahogy nem igazán tudok bízni ebben a fiúban.

Nem tudom, miért találkozott Mark az új fiúval. Mindenesetre barátom másnap eléggé furcsán viselkedett, mintha olyan ismereteknek jutott volna a birtokába, amikre már egy ideje kíváncsi volt, de ugyanakkor megijedt tőlük. Még soha nem láttam olyannak, mint akkor.

Vele ellentétben Bart semmit sem veszített addigi komolyságából és önbizalmából. Az is feltűnt, hogy Mark elég gyakran kereste a társaságát, szünetekben általában felkereste, és további beszélgetéseket kezdeményezett. De ha ez még nem lett volna elég, az új fiú közelében Minimica veszélyre hívta fel a figyelmemet. Ő is úgy vélte, hogy Barttal valami nagyon nincs rendjén.

Éppen az ő figyelmeztetése miatt nem tudok megbízni ebben a fiúban. Hosszan figyelem a jobb kezét, amit felém nyújtott, majd tekintetem elindul felfelé a karján – és az ijedtégtől legszívesebben felsikítanék, de minden erőmet összeszedve végül sikerül magamba fojtanom a hangomat. Bart karjának belső felén a legiszonyatosabb heg éktelenkedik, amit valaha láttam: a sebhely két kicsit szögletesített félkört ábrázol, amelyek recés felükkel néznek egymás felé. A recék viszont kimondottan sűrűek, látványuk pedig segít döntést hozni.

– Köszönöm, de csak kibírom valahogy.

– Biztos vagy benne?

– Igen – válaszolom pár másodpercnyi töprengés után, és igyekszem eltitkolni, hogy valójában nem vagyok olyan bátor, mint a szavaim.

– Ahogy gondolod – hagyja rám, miközben lassan leereszti a kezét. – De maradj mellettem! Ezek a lények a leglehetetlenebb helyekről is képesek támadni. Ráadásul teljesen váratlanul…

– Te ismered ezeket a lényeket? – vágok meglepetten a szavába.

– Ismerem őket, igen. A kis barátodat is érdekelték…

– Markot?

– Igen. Említette, hogy néhány „haverjával” mintha láttak volna hasonló idegeneket. Napokig róluk kérdezősködött, bár azonnal gyanússá vált.

Szóval ezért kereste fel Mark annyiszor az új fiút! Az űrmanóknak kémkedett, bár később kiderült, hogy ő sem tudott mindent a terveikről. Mindenesetre barátom tényleg annyiszor találkozott Barttal a következő pár napban, ahányszor csak tudott. Most már azt is tudom, miért.

Az új tanuló megérkezése utáni pár nap kis híján az idegösszeroppanással fenyegetett. Te se lettél volna jobban, ha az egész délutánodat egy kávézóban töltöd abban a tudatban, hogy a barátod egyre kevesebbet néz feléd. Igyekeztem minél kevesebbet gondolni rá, de nem igazán sikerült kivernem a fejemből. Egy délután alatt több tányért törtem össze, mint egész életemben.

Kritikán aluli teljesítményem nem maradt megjegyzés nélkül. A második nap első törött tányérja után Elliotnak elege lett a bénázásomból, és hazaküldött. Beláttam, hogy teljes mértékben neki van igaza, így csüggedten bár, de aznapra ott hagytam a munkát. Útközben elkeveredtem a park felé, ahol barátom és az új fiú délutánonként találkozni szoktak. Ha nem lettem volna olyan szétszórt, biztos elkerültem volna azt a helyet, de balszerencsémre pont akkor sétáltam arra, amikor a két fiú is ott volt.