3. rész – Reszkető madárka

Bart lassan elindul a folyosón, ügyelve arra, hogy ne lépjen rá egy holttestre sem. Igyekszem utasításához híven közel maradni hozzá, de mint rájövök, ez egyáltalán nem olyan egyszerű dolog, amilyennek először tűnik. A tetemek látványától émelyegni kezdek, néha viszont muszáj lenéznem, nehogy rájuk lépjek, ha már a fiú nem tesz ilyet.

A folyosót eleinte szinte teljesen elborítják a hullák, és a hideg futkározik a hátamon, ahányszor akaratlanul is hozzáérek egyhez. Számuk viszont szerencsére egyre csak csökken, és amikor jobbra fordulunk egy sarkon, már egyet sem látok. De sajnos még egyáltalán nem vagyunk kint, ráadásul a járástól megint elkezdenek fájni a sebeim. Csakhogy nem adhatom fel. Meg kell találnunk a többieket, mielőtt még túl késő lesz…

Újabb sarok jobbra, majd balra, aztán megint balra. A kezdeti nehézségek után egészen könnyedén haladunk. Próbálom leplezni, milyen kínokat okoznak a sebeim, de nem tudom, meddig bírom még. Ráadásul leginkább az oldalam szúr, aminek következtében a járás elég sok erőt vesz ki belőlem. Végül a fáradtság győz az elhatározásom felett, és megállok.

– Pihenhetnénk egy kicsit? – kérdezem maradék erőmet összeszedve, majd meg sem várva a fiú válaszát lerogyok a fal tövébe.

Bart mély levegőt vesz, kicsit emlékeztet arra, ahogy egy kutya szimatol. Csak néhány másodperc múlva szólal meg:

– Nem érzek veszélyt a közelben, nyugodtan pihenhetsz egy keveset. Azért felhívnám a figyelmedet: minél később találjuk meg a barátaidat, annál kisebb lesz az esélye, hogy még élni fognak. Nem hiszem, hogy tisztában vannak vele, hogyan védjék meg magukat a lényekkel szemben.

Fáj, hogy a fiú nem bízik a többiek talpraesettségében, de be kell látnom: igaza van. Minél tovább maradnak magukra, annál kisebb az esélyük a túlélésre. Ezzel én is tisztában vagyok, de egyszerűen nem bírok továbbmenni. Muszáj pihennem.

Néhány perc múlva hirtelen iszonyatos bűzre figyelek fel. Visszapillantok arra, amerről jöttünk, majd miután nem látok semmit, elnézek a másik irányba is. Előttünk a gyenge fényviszonyok ellenére is észreveszem, hogy egy alak – egy nagyon ismerős alak – valami parfümös üvegből mesterséges illatanyagot szór a levegőbe.

– Dren? – motyogom magam elé, de elég hangosan ahhoz, hogy meghallja.

– Nahát, kit látnak szemeim? – teszi fel a kérdést az űrmanó, miután észrevesz minket. – Zoey és… a legújabb barátja?

Mielőtt még megszólalhatnék, Bart elkapja Dren ruháját, és háttal a falhoz löki az űrmanót.

– Te! – kezdi dühösen. – Te vagy mindezért a felelős!

– Ezt hogy érted? – kérdezi az űrmanó olyan hangon, mintha tényleg nem tudná, miről van szó.

– Miért hoztad ide a lényeket?

– Ja, azok… Nem is olyan rég találtunk rá egyre… Fogalmunk sem volt, mit csináljunk vele, de aztán hirtelen észrevettük, hogy teljesen átrendezte a helyiséget, ahol tartottuk… A falakat, a plafont meg a padlót valami zöldesszürke váladékréteg borította, a lény pedig elkezdett tojásokat rakni… El sem hinnéd, milyen szapora…

– Pontosan tudom, mennyire szapora! – fojtja belé a szót a fiú. – Többet tudok róluk, mint bárki más.

– Szóval te voltál az informátor? Nagyon sokat segítettél nekünk…

– Mi volt mindezzel a célotok?

– Lassan rájöttünk, hogy ezek a lények tökéletes fegyverek lehetnének. Lerohanhattuk volna velük a bolygót…

– Nálatok a tökéletes fegyver jelentésébe beletartozik, hogy nem csak előrefele sül el? Megüzentem a fiúval, hogy a lények minden közelükben tartózkodóra életveszélyesek. Megmondtam neki, hogy el kell őket pusztítani.

– Mintha tényleg mondott volna valami ilyesmit…

Bart kikapja Dren kezéből a mesterséges illatanyaggal telt üveget.

– Ez mi?

– Csak csalinak szántam. Ide akartam őket csalogatni, amíg kisurranok.

– Teljesen felesleges. Ilyesmivel nem tereled el magadról a figyelmüket. Már megjegyezték, milyen szaga van egy igazi űrmanónak…

– Hogyhogy ki akartál surranni? – kérdezek közbe. – Innen nem tudsz teleportálni?

– Tényleg, de jó, hogy emlékeztetsz rá! Ebben a hatalmas fejetlenségben teljesen elfelejtettem, milyen könnyű lenne kijutni innen. Na, viszlát!

A következő pillanatban Drennek már nyoma sincs. Nem nagyon tudom elhinni, amit tettem: egyrészt örülök, hogy segítettem valakinek kijutni erről a helyről, másrészt viszont átkozom magam, hogy pont az ellenségem volt az a valaki. Hirtelen Bart lép mellém.

– Mehetünk, vagy még pihennél egy kicsit? – kérdezi.

– Inkább induljunk el, mert ezt a bűzt már nem bírom.

A fiú kedvesen felsegít a földről, majd lassan továbbindul. Egyelőre nem nehéz a nyomában maradnom, részben a pihenés miatt, részben pedig azért, mert minél előbb némileg frissebb levegőt szeretnék. Hamarosan befordulunk egy újabb sarkon, ahol végre fellélegezhetek.

– Pont erre volt szükségem – mondom megkönnyebbülve, de Bart, aki pár lépéssel előttem áll, hirtelen felemeli a jobb kezét.

– Van itt még valaki – jelenti ki suttogva.

– Biztos? Nem csak engem érzel?

– Teljesen. Valaki itt van előttünk nem messze. Tele félelemmel…

Ez a fiú nagyon meg tud néha ijeszteni. Tekintetemmel elkezdem fürkészni az előttünk lévő folyosószakaszt, és jobboldalt meglátok néhány hordót, amiket úgy-ahogy félkörben rendeztek el a fal tövében, aminek következtében aránylag jó búvóhelyet biztosít egy személy számára. Főleg, hogy a hordók nem csak egy sorban helyezkedtek el, hanem az alsókra még felpakolták a többit, így pontosabban fogalmazva nem félkört, hanem negyedgömböt alkottak.

– Ott lesz valaki – mondja Bart, és a különös építmény felé mutat.

Valóban. Ahogy hegyezem a fülem, hirtelen halk zokogást hallok a hordók felől. A hang pedig szintén ismerős. Szaladva indulok el a tákolmány felé, odaérve pedig belesek két hordó között, és egy pár apró szárnyat veszek észre.

– Corina?

– Te vagy az, Zoey? – hallom barátnőm hangját, miközben elkezd mocorogni a hordók rejtekében.

Corina lassan leemeli a feje fölül a tákolmány tetejét képező hordókat, kimászik közülük, és könnyes szemmel átölel.

– De örülök, hogy látlak! – mondja a könnyeivel küszködve. – Azt hittem, meghaltál.

– Lehet, hogy megtörtént volna, ha nem kapok segítséget – jegyzem meg, majd a mögöttem álló fiúra mutatok. – Ez itt Bart. Ő mentett ki a tömegből, amikor elszabadult a pokol.

– Értem – mondja Corina, és kezet fog Barttal. – Akkor jól gondolom, hogy most egy csapatként kell működnünk?

– Semmi sem kötelező, de ez nagyon ajánlott – szólal meg a fiú, és tekintete lejjebb vándorol barátnőm arcáról. – Ahogy látom, te is megsérültél.

Valóban. Corina testén az enyémekhez hasonló vágások húzódnak, nagyjából ugyanolyan komolyak, mint az enyémek. Csakhogy nem vagyok jártas az ilyen dolgokban, ezért inkább Bartra hagyom barátnőm sebeinek vizsgálatát.