5. rész – A Halál fészkében

Az tény, hogy Bridget megmentése nem lesz sétagalopp. Bart mély lélegzeteket véve követi barátnőnk, vagy talán az őt elrabló idegen számunkra ismeretlen szagát. Igyekszünk a nyomában maradni, de ez egyáltalán nem könnyű.

Lassan megint elkezd szúrni az oldalamon húzódó seb a járástól. Iszonyúan fáj, de igyekszem nem tudomást venni róla. A csapatom most fontosabb. Corina sincs sokkal jobb bőrben: a szemem sarkából is látom, hogy egész testében remeg. Még mindig retteg azoktól a szörnyektől. Meg is tudom érteni.

Miután tegnap Markot követve felfedeztem az erdészkunyhót az erdő mélyén, ma a csapatommal jöttem ide vissza. Azt mondtuk Elliotéknak, hogy hamarosan végzünk. Milyen meggondolatlan ígéret! Ezúttal viszont nem álltunk meg ott, ahol én tegnap, hanem lejöttünk a lifttel ebbe a kísérteties laborba. Órákig bolyongtunk a folyosók labirintust idéző rendszerén keresztül, de sehol sem láttunk egy járőrt sem. Már épp megfordult a fejemben, hogy elhagyták ezt a helyet, amikor egy ajtó előtt megállva léptek zajára lettünk figyelmesek. Gyorsan elbújtunk a mellettünk nyíló teremben, így szerencsénkre az űrmanók nem vettek észre minket.

Éppen ki akartam pillantani a folyosóra, hogy megbizonyosodjak róla, tiszta-e a levegő, amikor meghallottam Corina reszkető hangját.

– Csöndben tudnál maradni? Lehet, hogy még hallótávolságon belül vannak – szóltam rá halkan. Pár pillanat múlva Renee hangját hallottam. Az is ijedten csengett.

– Ha megfordulsz, te sem leszel ilyen nyugodt.

A lány szavai megijesztettek. Addig még nem néztem a helyiség belseje felé, végig az ajtónál maradtam, és füleltem. Most viszont megfordultam, de a következő pillanatban már azt kívántam, bár ne tettem volna.

A terem falai mentén legalább két és fél méter magas, szűk, henger alakú tartályok sorakoztak, amelyek színültig tele voltak valamilyen folyadékkal. Csakhogy a tartályokban más is volt: mindegyikben egy-egy különös, fekete lény lebegett.

Az idegenek körvonalait ugyan elhomályosította a folyadék, amiben tartották őket, az egyikhez közelebb lépve elég részletet láttam belőle. Ez volt a legvisszataszítóbb lény, amit életemben láttam: testének felépítése némileg hasonlított az emberekéhez, kívülről mégis teljesen különbözött mindentől, amit eddig láttam. Két lába és hátrafelé megnyúlt, kis híján fekete banánhoz hasonlítható feje alig pár centire lebegett a tartály aljától, illetve tetejétől. Arca viszont nem volt: sima bőrén egyetlen nyílást vettem észre, mégpedig a száját – a gyenge fényben is fémesen csillogó, vékony, tűhegyes fogakkal teletűzdelve. Azonnal beugrott, hogy ennek valahonnan ismerősnek kéne lennie: Bart fogai is ilyenek voltak egy pillanatra, amikor barátom meglepetés-támadását hárította.

Az idegennek még füle sem volt, így teljesen tanácstalan voltam, hogyan tájékozódhat természetes környezetében. A fejétől csaknem másfél méteren keresztül tökéletesen látszódott a gerincoszlop, ami viszont nem állt meg a lény medencéjénél – hanem még legalább két méteren keresztül folytatódott egy ugyanolyan csigolyákból álló, hegyes fullánkban végződő farokként. Önvédelem céljából mindegyik csigolyából egy-egy kisebb-nagyobb tüske meredt hátrafelé.

– Micsoda farka van! – kiáltott fel hirtelen Kikki. – Ha Zoey-nak ilyen lenne, azzal már ölni is lehetne…

Ebben teljesen igaza volt. Meg voltam róla győződve, hogy ez a teremtmény iszonyú erővel tudná suhogtatni a farkát, és ha jól talál el valakit, minden nehézség nélkül felnyársalja. Tisztán láttam az idegen bordáit is, amelyek valamilyen kiterjedést biztosítottak a testének, de ez nem volt túl sok, így is kivételesen véznának tűnt. Két karja és két lába valamennyire egyforma hosszúságú volt. A kézfejére pillantva viszont kifejezetten meglepődtem: a lény keze hat karmos ujjban végződött!

– Különös a keze, nem? – kérdeztem.

– Mi olyan különös benne? – kérdezett vissza Bridget, aki egy másik tartály előtt állt.

– Kevés élőlényt látsz, aminek hat ujja van…

– Hat? Biztos vagy benne? Nem számoltál rosszul?

Értetlenkedve fordultam vissza a tartály felé, és újra számolni kezdtem a különös teremtmény ujjait: lehet, hogy a második-harmadik, illetve a negyedik-ötödik látszólag összenőtt, de így is hatot láttam.

– Biztos – szólaltam meg.

– Különös – mondta Bridget. – Ennek öt ujja van…

– Ennek meg négy – hallottam hirtelen Corina hangját.

Hamar rájöttünk, hogy az idegenek egyáltalán nem ugyanolyanok. Találtunk kisebbeket, nagyobbakat, sőt, olyat is láttam, amelyiknek árkos volt a feje. Valamiben mindegyik példány különbözött a többitől, de egy dolog mindegyiküknél megegyezett: látszólag egyszerre voltak élő és mechanikus lények.

Bár az idegenek teste koromfekete volt, alig láthatóan hajszálvékony, sötétszínű drótok futottak a bőrük felszínén, néhol szétválva, néhol pedig összefutva jutottak el minden testrészhez.

– Ezek meg mik lehetnek? – kérdezte Bridget a drótokra mutatva.

– Valamilyen külső keringési rendszerre tippelnék – szólalt meg Renee. – De egyébként nem nagyon érdekel.

Amint meggyőződtem, hogy a folyosón senki sem járőrözik, olyan gyorsan hagytuk ott a lényeket, ahogy tudtuk. Semmi kedvem nem volt tovább nézegetni őket – így is volt egy sejtésem, miszerint a látszat ellenére tökéletes gyilkológépek lennének.

Hirtelen arra eszmélek fel, hogy egy ideje már nem hallom lépéseink zaját. Amikor körülnézek, azonnal meg is értem, miért: a padló, a plafon és a falak egy különös, szürkészöld, váladékszerű anyaggal vannak beborítva, amiben néha-néha egy-egy élőlényt is ki tudok venni. Olyan, mintha az áldozataikat felhasználták volna építőanyagként.

Hamarosan megérkezünk egy kicsit méretesebb helyiségbe, ahol a falak mentén különböző állatokat és űrmanókat látok. Valamilyen ragadós váladékkal a falhoz vannak erősítve, és mindegyikük elé egy-egy hatvan centi magas, bőrhéjú tojást helyeztek. A tojások legtöbbjének szét van nyílva a teteje, első pillantásra egyet látok zárt állapotban – amelyik Bridget előtt hever.

– Várjatok meg itt! – utasít minket Bart, miután megmutatjuk neki, melyik áldozat a barátnőnk, majd a bejáratnál hagy minket.

Meglepetten bámulom, ahogy a fiú egyszerűen odasétál a Bridget előtt álló tojáshoz, és arrébb teszi azt. Erőteljes mozdulatokkal lerángatja barátnőnkről a ragadós béklyókat.

– Biztos nem tudsz semmit a többiekről? – fordulok Corinához.

– Minden bizonnyal együtt maradtak – válaszolja. – Együtt mégiscsak több esélyük van…

Bármennyire is próbálom, nagyon nehéz elképzelni, hogy Kikki, a tipikus gyerek, aki mindenen csak mókázik és Renee, a mindent komolyan vevő felnőtt kettesben csatangolnak a labor folyosóin. Igyekszem elfojtani a kitörni készülő nevetést, amiben nagyon is segít egy hirtelen esemény.

Mellettünk nem sokkal egy nagytestű kutya van a falhoz ragasztva. Egyszer csak megrándul, a mellkasa egy pillanatra kidudorodik, mintha valami ki akarna törni belőle. A látvány azonnal elveszi a kedvem a nevetéstől.

– Indulás kifelé! – hallom Bart hangját. A fiú gyorsan közeledik felénk, Bridgetet cipelve a karjaiban. Nekem ugyan nem kell kétszer mondania, szinte futva indulok el a folyosón.

Nem jutok elég messzire, így is hallom a kutya utolsó, fájdalmas vonítását. Mivel már nincs mitől menekülni, bevárom Corinát és a fiút.

– Még borzalmasabb, mint amire számítottam – motyogom magam elé.

– Nem túl szép látvány, az tény – mondja Bart. – Én ezeket nevezném el Fekete Halálnak, nem a pestist…

– És mit jelent ez a réteg a falakon? – szól közbe Corina.

– Azt, hogy a fészkükben vagyunk. Még szerencse, hogy elég volt ilyen felszínesen megszemlélnünk a birodalmukat. Mélyebben található a tojásterem, vagy trónterem. Onnan viszont egy egyszerű ember nem jön ki élve.

Egyre inkább félek ezektől az idegenektől. Rendkívül agresszívak, bármit megtámadnak, ami él és lélegzik, és nem csak élelmet keresve vadásznak. Nagyon szeretnék már végre kint lenni, és elfelejteni, hogy valaha is találkoztam velük. Csakhogy két társam még mindig a folyosók útvesztőjében bolyong. Először még őket kell megtalálnunk. Komolyan mondom, ez életem legborzasztóbb küldetése.