6. rész – Együtt a csapat

Legalább egy fél óra telik gyaloglással, mire elég távol kerülünk a fészektől. Mivel ismételten kezdünk kifulladni, újra tartunk egy kis pihenőt. Amíg Corinával igyekszünk kifújni magunkat és erőt gyűjteni a következő szakaszhoz, Bart leteszi barátnőnket a fal mellé, majd a folyosót kezdi el kémlelni esetleges ellenséges lények után kutatva.

Még jóformán fel sem ocsúdtunk a rémes idegenek látványából, amikor beszélgetésre lettünk figyelmesek. A hangokból azonnal ráismertem a beszélgető felekre: Mark és Dren!

– Te meg mégis mit keresel itt? – kérdezte a barátom.

– Nem is mondták neked? Ó, hát persze, hogy nem, hiszen akkor nem akartál volna együttműködni velünk. Én irányítom az egész kutatási munkánkat ezen a helyen, hogy végre módot találjunk arra, hogy a vadmacsokat eltűntessük a Föld színéről. Ez ezekkel a lényekkel nem lesz nehéz.

– Te őrült vagy! Nem tudsz utasításokat adni nekik.

– Dolgozunk a problémán, higgadj le! Inkább kérdezősködj még attól az informátortól!

– Azt hiszed, továbbra is ugyanezt fogom tenni? Hát nagyon is tévedsz.

Szerencsére elég jól elbújtunk, így a felvonó felé igyekvő fiú nem vett észre minket. Miután Dren is odébbállt, továbbindultunk, majd egy nagyobb teremhez érve egy roppant kegyetlen kísérlet szemtanivá váltunk.

A négyszögletes helyiség tőlünk távolabb eső felében számos nagyobb, henger alakú tartály állt sorban, mindegyikben két-három szörnyet láttunk. Ezek már nem lebegtek semmilyen különös folyadékban, viszont így sem voltak sokkal aktívabbak, mint korábban látott társaik. Legtöbbjük összekuporodva üldögélt börtöne falának tövében.

Mellettük egy még nagyobb tartályban egy újabb idegent láttunk, ami sokkalta nagyobb volt, mint a többi. Míg társai magassága alig érte el a két és fél métert, ez legalább négyméteresre nőtt, amiből az utolsó fél-egy métert egy vízszintesen kiterebélyesedő koronaszerű képződmény alkotta a fején. A keze sem volt olyan, mint a többi lényé: hat pálcikaszerű ujja ki volt feszítve, valamint még két rövid, elcsökevényesedett kar nyúlt ki a mellkasából. Lapockája magasságában három gerinccsigolyájából két-két hatalmas karóméretű, tüskeszerű kinövés meredt hátra. Valamiért fenségesnek tűnt a többi lény között, biztos voltam benne, hogy valamilyen vezető szerepet tölt be az idegenek között – valami uralkodószerűségre tippeltem.

A legnagyobb tartály a terem közepén állt. Ebben viszont egyelőre nem egy földönkívüli, hanem egy hatalmas medve raboskodott. Csodálkoztam, hogyan sikerült elkapniuk egy ekkora állatot és vajon mi a céljuk vele, de hamarosan ez is világossá vált számomra.

Az űrmanók egy szomszédos tartályból egy fekete lényt engedtek be a medve börtönébe. A nagytestű emlősnek esélye sem volt: az idegen egy suhintással felnyársalta a farkával. A látottaktól émelyegni kezdett a gyomrom.

– Ezt már láttuk – hallottam egy ismerős hangot, és hamarosan a tulajdonosát is megláttam: Shardon volt az, aki nem sokkal a tartály előtt egy irányítópult mellett állt. A gombok mögött egy újabb ismerőst véltem felfedezni: Tarb ült ott. – Most már az lenne a feladata, hogy kímélje meg.

– Tudom, ne idegeskedj! – mondta az alacsony űrmanó, miközben a lény elsétált áldozata mellett, elfordította a fejét, és pár pillanatra egy nyelvszerű nyúlványt nyújtott ki a szájából, mint ahogy az agresszív sportolók köpnek legyőzött ellenfelük felé.

Meghűlt bennem a vér. A lény nyelve egy második állkapocsban végződött! Ha nem láttam volna a saját szememmel, el sem hinném, hogy ilyesmi egyáltalán létezik.

Most, így visszagondolva eszembe jut valami. Az a második állkapocs teljesen úgy nézett ki, mint a heg Bart jobb alkarjának belső felén! Lehetséges, hogy az egy ilyennek a lenyomata? Megeshet, hogy a fiú találkozott már ezekkel az idegenekkel, akik megtámadták? Végül is logikus lenne. Ha ő lett az űrmanók informátora, abból szinte egyenesen következik, hogy volt már dolga velük.

Lassan ránézek a fiúra. Arcán tulajdonképpen már azóta látok komoly, sőt, aggódó kifejezést, mióta itt vagyunk ebben a földalatti laborban. Csakhogy arra még kíváncsi lennék, hogy miért aggódik inkább: saját magáért vagy értünk. Az viszont biztos, hogy közülünk egyedül ő ismeri ezeket a lényeket. Nélküle nem jutunk ki innen. Soha.

Az űrmanók egy ideje már tanulmányozták az idegeneket, így tudták, milyen tökéletes gyilkológépek rejlenek a visszataszító külső mögött. Mostani céljuk az volt, hogy rávegyék új kedvenceiket: bizonyos élőlényeket tilos megtámadniuk. Mivel a lényeknek ezt elég nehezen fogadták, Tarb az utasítás nyomatékosítása érdekében rácsapott egy nagy piros gombra a vezérlőn, mire a tartályba különböző csöveken keresztül nagy nyomású levegő került, ami a földre gyűrte a szörnyet. Csodáltam az űrmanó bátorságát. Én biztos nem mertem volna magamra haragítani egy ilyen agresszív élőlényt.

Miután a tartály levegőjének nyomása ismét visszaállt a normális szintre, az idegen dühösen megindult börtöne fala, egyben Tarb felé. Az viszont újra a gomb után nyúlt, aminek észlelése következtében a lény hirtelen megáll, és felhagyott támadási szándékával.

– Gyorsan tanulnak – jegyezte meg Shardon, amíg a földönkívülit visszaterelték két másik mellé.

– Igen, az informátor is mondta – fordult meg Tarb a székkel együtt, majd nevetve hozzátette: – Az a kölyök meg azt állította, hogy megjátsszák magukat. Még életemben nem hallottam ilyen lehetetlenséget.

Csakhogy a figyelmeztetés nagyon is beigazolódni látszott. A móresre tanított idegen visszatért két társához, akik viszont vonakodva fogadták. Dühösen rásziszegtek, majd mindketten nekiestek a szerencsétlennek. Mire az űrmanók felkapták a fejüket a lény visításra emlékeztető hangjára, a földönkívüli már holtan hevert a tartály padlóján. Sárgászöld, orrváladékra emlékeztető vére szétfolyt a földön, és sisteregve átmarta a terem padlózatát.

– Mi a… – mire Tarb visszafordult a vezérlőhöz, a két lény már átpréselte magát a keletkezett lyukon. – Gyerünk! Utánuk!

Néhány lőfegyverrel felszerelt űrmanó kinyitott egy, a tartály falába süllyesztett ajtót, amin keresztül a padlón tátongó nyíláshoz léptek. Idegesen tekintgettek lefelé, és meg is volt rá minden okuk: pár pillanat múlva az egyik idegen kinyúlt a lyukból, és lerántotta az egyik fegyverest. Társai tüzet nyitottak, a teremben pedig egyre nagyobb lett a nyugtalanság.

A lövöldözők nem találtak el semmit. Fél perccel később a földönkívüliek visszamásztak a nyíláson keresztül, és villámgyorsan lemészárolták a körülöttük álló űrmanókat. Ezek után kiszabadultak saját ketrecükből, és uralkodójuk börtönének estek neki. Pár ütközéssel elérték, hogy a hatalmas idegen tartályának üvegfala darabokra törjön, majd többi társuk kiszabadításán kezdtek el fáradozni.

– Azt hiszem, én mentem – jelentette ki Tarb, majd Shardon társaságában elteleportált.

Sajnos a nagy fejetlenségben nem sokaknak jutott eszébe a két űrmanó példáját követni. A szabadságukat visszanyert lények borzasztó vérontásba kezdtek. Az űrmanók eleinte még megpróbálták kimenteni az addigi feljegyzéseiket, de hamarosan már csak a saját életük foglalkoztatta őket, kétségbeesésükben megrohamozták a kijáratot. Először megijedtem, amikor a lányokkal nem indultunk el időben, attól tartottam, észre fognak minket venni, de ha így is történt, a kialakult káoszban nem törődtek velünk. Csak sodródtunk a tömegben, amibe viszont egyre-másra beleugrottak az idegenek a folyosók fölött húzódó szellőzőrendszerből. Ilyen rajtaütésszerű támadásokban szereztem a sebeimet, a tömegben pedig elsodródtam a többiektől, míg végül Bart berántott egy félreeső szobába. És akkor el is érkeztünk oda, ahonnan elkezdtem.

A fiúnak tényleg igaza volt: Tarb csak egy pillanatra fordított hátat a lényeknek azok pedig azonnal kihasználták a hirtelen jött szökési lehetőséget. Egy pillanatnyi figyelmetlenség elég volt, hogy rengeteg űrmanó lelje halálát ezeken a folyosókon.

Bridget lassan felébred, így továbbindulhatunk kifelé. Nem is sejtem, hogy hamarosan életem legnagyobb őrültségeit fogom elkövetni.

Egy elágazódáshoz közeledve a sarok mögül lépések zajára figyelek fel. Izgatottan a falhoz húzódom, tudomást sem véve társaim rám irányított tekinteteiről. Mire hátamat a falnak vetve eloldalazok a sarokig, a léptek zaja is megszűnik. Még feszülten hallgatózom pár másodpercig, majd kiugrom a keresztben induló folyosóra – vagyis ugranék, ha nem ütköznék bele valakibe.

Mint kiderül, az általam hallott léptek Renée-től és Kikkitől származtak, akik szintén felfigyeltek a mi lépteink zajára. Csapatunk legidősebb tagja pontról pontra ugyanazt csinálta, mint én: a falhoz lapulva a sarokhoz lopakodott, majd ugyanabban a pillanatban, mint én, kiugrott mögüle, és szépen egymásnak mentünk.

Ütközésünk hatására a többiekből kitör a nevetés, emiatt pedig mi sem tudjuk megállni, hogy egymásra ne vigyorogjunk. Egy kakukktojás viszont most is marad: Bart arcán még egy mosoly árnyalata sem jelenik meg, ő továbbra is egyre inkább aggódva figyeli körülöttünk a folyosót. Mintha egy közeledő ellenségtől tartana, és hamarosan a saját bőrünkön is megtapasztalhatjuk, mennyire igaza van.