7. rész – Halálközeli élmény

Miután kinevettük magunkat, Bart vezetésével újra elindulunk, hogy megtaláljuk az erről a helyről egyetlen kijáratként működő felvonót. Elhaladunk egy nyitott ajtajú mellékhelyiség előtt, amikor Kikki hirtelen felkiált:

– Nézzétek! Ezek az űrmanók még törölközőt is használnak!

Valóban. A mosdókagyló mellett egy halomban tíz-tizenöt törölközőt látok. Látványuk engem is meglep, bár még sejtelmem sincs, Kikki felfedezése milyen életbevágóan fontos lehet a közeljövőben.

Nem gyaloglunk túl sokat, csupán néhány métert tehetünk meg mielőtt halk motoszkálást hallanék. A hang rendkívül kíváncsivá tesz, aminek következtében életem legnagyobb hibáját követem el: a forrás után kutatva megfordulok.

A másodperc törtrészéig megpillantom a hang okozóját. Leginkább egy pók és egy skorpió keresztezésének tűnik, bár semmilyen érzékszervet nem látok rajta. Nyolc csontos ujjhoz hasonlítható lábon szalad, és egy gumiszerű, hosszú farkat húz maga után, amit hirtelen a teste alá kanyarít, majd ellöki magát a padlótól – egyenesen felém!

A lény hasából egy cső nyúlik ki, amely a számat veszi célba. Hiába vannak körülöttem a többiek, olyan gyorsan közeledik, hogy semmi esélyt nem látok a menekülésre. Az utolsó pillanatban Bartnak mégiscsak sikerül a számra tapasztania a kezét, de az idegen így is olyan erővel ugrik neki az arcomnak, hogy hátraesem tőle. Lábai mélyen belekapnak a bőrömbe, teste pedig lefedi az egész arcomat, így elsötétül előttem a világ, és már csak társaim rémült kiáltásait hallom. A fiúnak viszont sikerül megőriznie hidegvérét, és lecsillapítja a csapat fiatalabb tagjait.

– Nyugi, inkább segítsetek, mert egyedül nem bírom! – mondja. – Akik jobb erőben vannak, tartsák a farkát, nehogy elkezdje fojtogatni! A többiek segítsenek leszedni a lábait!

Szívem hevesen kalapál, ahogy a lény csontos ujjai megmozdulnak az arcomon. Bart a hátsó lábakkal kezdi. Óvatosan leemeli őket a fejemről, közben pedig beszél hozzám, hogy tartsa bennem a lelket.

– Semmi baj, minden rendben lesz… Kikki, ne úgy!

Ha a fiú keze nem lenne a számon, biztos felüvöltenék a fájdalomtól. Kikki nem számolt vele, hogy a lény ujjai milyen mélyen kaptak bele a bőrömbe, és egyszerűen elkezdte lehúzni őket, aminek következtében a lény első lábai nyomán a halántékomnál felszakad a bőr. Bart most már az óvatosságot nem feledve fokozza a tempót, és a lehető leggyorsabban lefonja a fejemről a lábakat, majd egy rántással eltávolítja az arcomról a szörnyet. A mozdulat lendületétől előredőlök. Szinte azonnal érzem, hogy valami forró folyik az arcomon. Térdre rogyok a sokktól: a halántékomnál felszakadt sebekből ömlik a vér!

Tompa csattanást, majd sistergést hallok. Nem merem kinyitni a szemem, de így is sejtem, hogy a fiú felém fordul.

– Dőlj előre! – mondja, miközben ujjaival összecsípi a sebeimet, hogy csillapítsa a vérzést. Fáj, de az eddigiekhez képest ez már semmi, így egy szó nélkül tűröm. Egy kis idő múlva viszont aggódva szólal meg újra. – Ez így nem lesz jó. Kéne valami, amivel felitathatnám a vért…

– Azok a törölközők jók lesznek? – kérdezi Kikki. – Mert akkor azonnal hozzuk.

– Ha be tudnátok vizezni, nagyon jó lenne.

– Értettem! Corina, Bridget, gyertek!

Hármasban maradunk. A fiú még mindig a vérzést próbálja csillapítani, míg Renee tehetetlenül figyeli ténykedését.

– Vigyázz, csupa vér lesz a ruhád! – hallom a lány Barthoz intézett szavait.

– Most ez a legkisebb gondom. Van egy kis különbség a ruhám tisztasága és Zoey élete között.

– Igaz… Szegény egyre sápadtabb…

– A vérveszteség az oka. Hozhatnák már azokat a törölközőket.

– Amivel megvannak, gyorsan elhozom.

– Megköszönném. De siess!

Meghallom Renee távolodó lépteinek zaját, majd Bart ismét hozzám kezd el beszélni.

– Zoey, hallasz? Próbálj ébren maradni, különben nem sok mindent tudok tenni érted. Megteszek minden tőlem telhetőt, de nehogy elhagyd magad, mert egész életemben magyarázkodhatok a lelkiismeretemnek, miért hagytalak meghalni…

– Nem te hagytál – motyogom erőtlenül, ugyanis nem tudom, meddig bírom még. A fiú viszont e szavak hallatán még jobban összenyomja a sebeim szélét. A nagyobb fájdalomtól már felszisszenek.

– Ilyen eszedbe ne jusson, hallod? Ha nem adod fel, nem lesz semmi baj. Inkább szólj, ha úgy érzed, mindjárt elájulsz!

– Jó, ha most szólok?

– Még egy kis kitartás, rendben?

Óvatosan bólintok, de csak annyira mozdítok a fejemen, hogy Bart ujjai ne csússzanak le a sebekről. Lassan újabb léptek hangzanak fel: Renee visszatért néhány vizes törölközővel.

– Itt vannak, ötöt tudtam hozni.

– Egyelőre megteszi – mondja Bart, és elengedi a fejemet. – Kérek egyet.

A nedves törölköző hűvös érintése valamennyire megnyugtat. A fiú először gyorsan megtörli vele az arcomat, csak utána tapasztja rá a sebekre. Csakhogy még mindig olyan intenzíven vérzek, hogy nem sokkal később már ki is kell cserélnie a rögtönzött kötést.

Hosszú percekig kell a fiúnak cserélgetnie a törölközőket, ráadásul nem egyet visszaad Kikkinek, hogy kimossa belőle a vért és vizezze be újra. Én mindeközben egyre gyengébbnek érzem magam, és egyre nehezebb ébren maradnom. Ha Bart nem figyelmeztet már az elején, szinte biztos, hogy feladom és összeesek.

Végül meghallom a többiek megkönnyebbült sóhajtását: sikerült. Elállították a vérzést, bár nem kevés időbe telt. A vérveszteségtől elgyengülve összeesek, de a fiú elkap. Mivel már nincs vér az arcomon, lassan kinyitom a szemem. Bart ruhájának csillogását látom: az anyag szinte teljesen átázott.

– Jobban vagy már? – kérdezi a fiú, miközben a falhoz kísér és leültet a tövébe, hogy egy kis erőt tudjak gyűjteni.

– Fogjuk rá – motyogom erőtlenül. – Köszönöm.

– Nincs mit – válaszolja mosolyogva, rajtam viszont hirtelen erős félelem lesz úrrá.

– Most itt fogtok hagyni? – kérdezem.

– Ne is álmodj róla! – vágja rá Corina. – Jössz velünk, vita nincs.

– Jelentősen lelassítana minket – mondja Renee. – Ezt is kalkuláld bele, mielőtt így rávágnád a választ!

– Nem lassít le annyira, ha nem a saját lábán kell jönnie – jelenti ki a fiú, majd egy földbe szúrt, késben végződő fémpálcához lépett, ami átdöfte az engem megtámadó idegent is. Szóval ez volt az a csattanás! A sistergés pedig minden bizonnyal a lény savas vére és a padló közt létrejövő kölcsönhatás következménye volt.

Bart kihúzza érdekes lándzsáját a földből, majd elindul visszafelé a folyosón.

– Azonnal jövök, csak lemosom, mielőtt újra zsebre vágnám – szól vissza a válla fölött, és lassan eltűnik a folyosó sötétjében.

– Biztos jobban vagy, Zoey? – kérdezi aggódva Bridget.

– Igen, csak nagyon gyengének érzem magam. Meg szédülök is.

– Sok vért vesztettél, de szerencsére semmi komolyabb bajod nem esett – szólal meg megnyugtató hangon Renee. – Az a fiú az életedet mentette meg az előbb.

– Pontosan – helyesel Kikki. – Először elkapta annak az izének a farkát, nehogy a nyakad köré tudja csavarni. Aztán átadta Renee-nek és Bridgetnek, mi pedig elkezdtük lefonni a lábait az arcodról.

– Jól sejtem, hogy te nem csináltál jól valamit, Kikki? – kérdezem.

– Igen, egy kicsit türelmetlen voltam, hiszen az egyik legjobb barátnőmről volt szó, de szerencsére nem történt nagy baj…

– De lehetett volna – szól közbe Bridget. – Ha nincsenek azok a törölközők, lehet hogy Zoey itt helyben elvérzik!

– Haza akarok menni! – fakad ki Corina. – Ez az állandó életveszély teljesen kikészít. Ráadásul már így is komoly sérüléseket szereztünk… Én mondom, a helyzetünk ennél rosszabb már nem is lehetne.

Barátnőmnek sok dologban igaza van. Valóban komolyak a sérüléseink, itt pedig egy pillanatra sem vagyunk biztonságban. Csakhogy azt a kijelentését, miszerint helyzetünk már nem lehet rosszabb, hamarosan át kell majd gondolnia.