8. rész – Elvesztünk!

Bart hamarosan tényleg visszatér. Ruhája már nem csillog a rátapadt vértől, ami nagyjából annyit jelent, hogy az rászáradt. Még szerencse, hogy a fiú fekete pólóján és nadrágján nem igazán észrevehető – nem úgy, mint az enyémen! Talán ezért akarta, hogy előredőljek? Hogy a rózsaszín ruhámat úgy-ahogy mentse? Ilyen önzetlenséget még nem tapasztaltam.

Fegyvere már nincs a kezében. Bizonyára ismét a zsebébe rejtette, pedig ki tudja, mennyire lehet még szükség az út hátralévő részén.

– Ki van még elég jó állapotban ahhoz, hogy ha kell, megvédje magát? – kérdezi, amint újra ott áll mellettünk.

Renee egyértelműen jó választás lenne. Bár apró karcolásokat ő is gyűjtött a menekülés során, még mindig ő a legalkalmasabb arra, hogy egy-egy kóborló lénnyel szembeszálljon. Ráadásul nem kell az ellenfele közelébe mennie a támadáshoz, így aránylag az esetleges szétfröccsenő savas vér ellen is védelmet élvez.

Miután Bart meggyőződik róla, hogy elég jól vagyok a szállításhoz, leguggol előttem, nekem háttal, majd jelez, hogy másszak fel a hátára. Óvatosan átkarolom a nyakát, vigyázva, nehogy megfojtsam, két lábamat pedig a dereka köré fonom. Mikor a fiú feláll, alulról megtartja a lábamat, hogy ne csússzon le.

– Renee, a te feladatod lesz, hogy az esetleg ránk támadó lényeket visszatartsd – fordul a lányhoz. – Ha gondolod, megpróbálok segíteni, de csak miután letettem Zoeyt.

– Úgy tényleg jobb lenne. Te ismered ezeknek az idegeneknek a gyenge pontjait.

Szerencsére a következő szakaszon semmi sem támad ránk. A folyosók továbbra is teljesen kihaltak. Bart hátán kuporogva folyamatosan szemmel tartom a többieket. Bridget hirtelen megáll egy ismeretlen jelentésű ábra mellett, amit a falra akasztottak ki. De csak a jelentése ismeretlen, maga az ábra nem! Elhaladtunk mellette lefele jövet. Bridget is ezért állt meg.

– Ezt láttuk, amikor lefele jöttünk – jelenti ki. – Már nincs messze a kijárat.

– Akkor csak azért is siessünk! – mondja a fiú. – Minél előbb kint leszünk, annál jobb.

Tökéletesen egyetértek vele, csak az a baj, hogy Corina ismét elképesztően fáradtnak tűnik. Újabb pihenőt kell beiktatnunk, mert félő, hogy pár méterrel a felvonó előtt összeesik. Bart is észreveszi Corina szenvedését, így megint megállunk. A fiú letesz a fal tövébe, míg Bridget, Kikki és Corina a folyosó közepén elnyúlnak, és hamarosan elnyomja őket az álom.

Én is lefekszem a fal tövébe, de elaludni már nem tudok. Annyi szörnyűségen mentünk keresztül ilyen rövid idő előtt, hogy egészen biztos vagyok benne, jövőbeli rémálmaim legnagyobb része innen fog származni.

Renee viszont meg sem próbál aludni. Bár fizikailag messze ő van a legjobb állapotban közöttünk, legalább olyan nyúzott és fáradt lehet, mint mi. Mégsem akar pihenni, inkább Barttal beszélget.

– Fogadd elismerésem! – mondja, bár hangja valahogy furcsán cseng. Mintha izgulna, vagy valami hasonló. És ahogy ránéz… Még sosem láttam ilyennek. – Tényleg nem mindennapi ember vagy.

– Ezt hogy érted? – kérdez vissza a fiú.

– Vállalod, hogy kiviszel minket innen, majd megmented Zoey életét… Sajnos csak nagyon kevesen csinálnák mindezt utánad.

Hirtelen egy újabb lény jelenik meg mögöttük. Egy kifejlett, koromfekete példány válik ki a folyosó sötétjéből, és közelít felénk a plafonon csüngve. Nem túl messze megáll kettejüktől, de még így is elég távol van, hogy ne vegyék észre. Farka ide-oda lóbálózik mögötte, majd előrecsap – egyenesen két barátom felé.

Bart figyel fel előbb a közeledő veszélyre, de már csak arra marad ideje, hogy fellökje a mellette álló lányt.

– Vigyázz! – kiáltja, de a szó vége egy fájdalmas nyögésbe megy át.

Az idegen farka belefúródik a fiú hasába – de olyan erővel, hogy a hátán jön ki! Szóhoz sem jutok az újabb sokktól. Az egyetlen személy, aki ki tudna minket juttatni erről a helyről, most ott csüng egy földönkívüli hegyes farkán.

Bart teste lassan elernyed, miközben a lény felemeli őt magához. A szörnyeteg felpöndöríti vékony ajkait, majd kinyitja a száját. Amikor viszont a gyilkos nyelvszerű nyúlvány kivágódna, a fiú minden maradék erejét összeszedve állbavágja az idegent, ami így akaratlanul leharapja leghalálosabb fegyverét.

A lény teljesen megvadul. Testének fájdalmas vonaglása következtében lerázza Bartot a farkáról. A fiú hatalmas erővel csapódik a folyosó falának, hogy aztán a tövébe hullva mozdulatlan maradjon. Az idegen eszeveszett visítozás közepette eliramodik, de már nem igazán tudok törődni vele.

Kővé meredve nézem Bart testét, és nem én vagyok az egyetlen. A hangzavar felébresztette a többieket, akiket éppen ennyire megdöbbentett a látvány. Érzem, hogy mindannyiunk agyán ugyanaz a gondolat fut át:

Bart volt az egyetlen, aki ismerte ezeket a lényeket. Nélküle ugyanolyan könnyű prédák leszünk, mint az űrmanók. Most már esélyünk sincs rá, hogy élve kikeveredjünk innen. Elvesztünk.