9. rész – Küldetés teljesítve

Hosszú percekig mereven nézünk arra a pontra, ahol Bart fekszik. Nem tudjuk elhinni, hogy meghalt. Ez teljes képtelenség! Ő lett volna az egyetlen, aki kivezethetett volna minket erről az átkozott helyről. Corina tévedett. Most nem lehet már rosszabb a helyzetünk.

Renee arcán egy könnycsepp gördül le. Ez szintén új. Még sosem láttam, hogy a csapat legidősebb tagja bármilyen érzelmeket mutatott volna bárki felé. Eddig azt hittem, a sztárság mindenféle érzelmet kiirtott belőle, de most már látom, hogy nem. Ő is képes megsiratni valakit, ha elég jóban voltak.

Nagy nehezen felállok, és odavonszolom magam Renee mellé. Ráteszem a kezem a vállára, hogy magamra vonjam a figyelmét.

– Ki kéne vinnünk – javaslom optimistán csengő hangon, de igazából én sem vagyok biztos benne, hogy élve kijutunk innen. – Ennyit megérdemel, ha már eddig elhozott minket.

Renee bólint, majd lassan elindul a fiú felé. Pár lépésre tőle azonban hirtelen megáll. Reakciója teljesen érthetővé válik, amint Bartra nézek: megmentőnk még mozog! Alig észrevehetően, de remeg.

A megújult reménytől erőre kapva a fiúhoz rohanok. Neki is nehezére esik feltápászkodni a padlóról. Ilyen komoly sebbel azt is csodálom, hogy egyáltalán sikerül. Csakhogy remegnek a lábai, így kénytelen a falnak támaszkodni, hogy talpon tudjon maradni. Ez egy teljesen más fiú: csak árnyéka annak, akit az iskolában láttam.

– Ez nem volt túl kellemes – mondja, miközben a hátát is a falnak veti. – Ha lehet, ne próbáljátok ki!

Meglepő, hogy egy ilyen támadás után még van kedve viccelődni. Mindenesetre némileg megnyugtat a tudat, hogy Bart már nem érzi magát életveszélyes állapotban. Örömömben a nyakába borulok és zokogni kezdek.

A fiúnak is szüksége van egy kis időre, hogy összeszedje az erejét. Miután némileg regenerálódik, ismét a hátára vesz. Ahogy arrébb jön a faltól, megdöbbenve veszem észre, hogy azon semmilyen vérfoltot nem hagyott. Már be is gyógyult volna a sebe?

– Azt hittük meghaltál – mondom neki, amikor újra elindulunk. – Szinte biztosak voltunk benne, hogy innen élve nem jutunk ki.

– Ilyen könnyen nem szabadultok meg tőlem – hangzik a válasz. – De azért remélem, nem találkozunk több idegennel, mert ebben az állapotban esélyem sem lenne az önvédelemre.

Szerencsére további lények nem keresztezik utunkat a felvonóhoz. Sikerül épségben elérnünk a kijáratot, amikor pedig Kikki rácsap a gombra, ami a liftet elindítja felfelé, kiszalad a számon egy kérdés, ami egy ideje foglalkoztat:

– Mennyi az idő?

– Már esteledhet, személy szerint nyolc óra körül tippelnék – feleli a fiú. – De ha ezt még a támadás előtt megkérdezed, pontosabb választ tudtam volna adni…

A válasz teljesen váratlanul ér. Esteledik? Hiszen ugyanígy, este felé jöttünk le ide! Tehát csaknem egy teljes napot töltöttünk ezek között a szörnyetegek között? És holnap suli… Lehet, hogy feleslegesen jutottunk ki, holnap így is, úgy is végem lesz.

Már majdnem elfelejtettem, mi vár a felszínen, az erdő látványától szinte úgy érzem, teljes biztonságban vagyok, mindenféle veszély már a múlté. Ha nem lettek volna ezek a szörnyűségek meg a hatalmas vérveszteség, legszívesebben ugrálnék örömömben. Így viszont be kell érnem a szívemről legördülő hegy érzésével. Végre magunk mögött tudhatjuk ezt az egész borzalmat, hazamehetek, és alhatok egy jót.

Bart viszont nem a város felé indul el. Határozott léptekkel halad a közeli tó felé.

– Hová viszel? – kérdezem tőle.

– Rátok férne egy kis pihenés – szól vissza a válla fölött. – A tó mellett letáborozhatunk éjszakára.

Megint kénytelen vagyok igazat adni a fiúnak. Ilyen csapzottan jobb, ha a szüleim nem látnak meg, ráadásul munkába sem állhatok a kávézóban. És ez nem csak rám, hanem az egész csapatra vonatkozik.

Egy tóparti tisztáson állunk meg, ahol találunk néhány követ, amit egy tábortűz szélének kijelöléséhez fel tudnánk használni. Leszállok Bart hátáról, és letelepedek a földre.

– Kéne egy kis tűzifa és élelem – fordul a fiú a többiekhez. – Be tudjátok szerezni?

A csapat tagjai szinte egyszerre bólintanak, mire Bart elindul a tó felé. Mikor viszont hallótávolságon kívülre ér, Renee szólal meg:

– Csakhogy nincs időnk itt tölteni az éjszakát. Elliot minden bizonnyal már rég felrobbant mérgében.

Teljesen igaza van! A főnök néhány perc késés miatt is képes lenne leüvölteni bármelyikünk fejét, mi meg úgy jöttünk el, hogy egyszerű küldetésről van szó, tehát nem tarthat sokáig. Ennél nagyobbat nem is tévedhettünk volna.

Még meg akarom mosni az arcomat, hogy egy kicsit felfrissüljek, így lassan feltápászkodok, és elindulok a part felé. Mivel nem mer egyedül hagyni, Kikki utánam jön, hogy segítsen, ha esetleg összeesnék.

Ahogy kijövünk a fák közül, és a part nagyobb részét be tudjuk látni, megpillantjuk Bartot. A fiú a tó vizébe gázolva ügyködik azon, hogy pólójából úgy-ahogy kimossa a saját és az én véremet. Félmeztelenül hajol a víztükör fölé, a lemenő nap fényében pedig tisztán látszik a heg, ahol az idegen felnyársalta.

Bart sebe már teljesen beforrt. Már csak egy rövid, függőleges piros csík árulkodik a közelmúlt eseményeiről. Csakhogy a fiú felsőteste egyáltalán nem tűnik kidolgozottnak. Akkor meg hogy volt képes egyáltalán túlélni azt a támadást? Egyáltalán hogyan juttatott ki minket a laborból? És akkor mire véljem a Markkal vívott csatáját?

Ezt viszont már nem tudom meg. Gyorsan megmosom az arcomat, majd Kikkivel együtt visszasietek a többiekhez, mielőtt a fiú észrevenne és félreértené a helyzetet. Még szeretnék köszönetet mondani neki, amiért kihozott, de már tényleg mennünk kell. Elliotot nem lenne szabad még jobban megváratnunk. Egyébként pedig holnap az iskolában is beszélhetek vele.

Azért csak kéne értesíteni, hogy nem szükséges minket keresnie. A tisztáson lévő kövekből kirakok egy „Holnap” üzenetet, majd barátnőimmel visszaindulok a kávézóhoz.

Renee igazat mondott: Elliot szinte habzó szájjal jön elénk, amikor befordulunk a kávéház ajtajához vezető ösvényre.

– Hol voltatok eddig?! – üvölti. – Azt mondtátok, könnyű küldetés lesz!

– Csillapodj le, Elliot! – vág vissza Renee. – Egyáltalán nem volt könnyű, annak is örülhetünk, hogy életben maradtunk!

Főnökünk először megdöbbent arcot vág, de miután Renee elmeséli neki az űrmanók kutatólaborában minket ért szörnyűségeket, egy csapásra megenyhül. Mikor meghallja, hogy az életem is veszélyben forgott, már egy cseppnyi düh sincs benne. Mintha inkább sajnálna minket, hogy ilyesmiken kellett átesnünk. Végül kiderül, mennyire emberséges is tud lenni: a holnapi napot megkapjuk fizetett szabadságnak.

Hazafelé menet elhaladok amellett a bizonyos park mellett, ahol Bart és Mark annyit találkoztak. Apropó, Mark! Ugye ő nem esett az idegenek áldozatául? Végigpörgetem magamban a lent történteket, majd némileg megkönnyebbülten felsóhajtok. A rengeteg holttest között nem láttam a barátomat. De sajnos attól még ugyanúgy ott maradhatott. Biztosat csak holnap tudhatok, amikor az iskolában találkozok vele…

– Valahogy sejtettem, hogy előbb-utóbb erre tévedsz.

Egy hang a hátam mögül halálra rémít. Szélsebesen megfordulok, és Barttal találom szemben magam. Legfeljebb fél méterre állhat tőlem. Ez meglepő. Amikor Markkal találkozott, inkább a fák ágait részesítette előnyben, gyakran láttam az ágakon guggolni, vagy közöttük ugrálni. Mostani földhözragadtságának bizonyára köze van ahhoz a sebhez a hasán.

– Ó, sajnálom, hogy olyan hirtelen el kellett rohannunk, de a főnökünk így is őrjöngött, amiért ilyen sokáig elhúzódott a dolog…

– Semmi baj, megértem. Jobban vagy már?

– Igen, csak Mark miatt aggódom még. Remélem, nem vált azoknak a szörnyetegeknek az áldozatává.

– Akkor megnyugtatlak. Az előbb láttam a barátodat, amint a házatok felé sétált. Azt hiszem, valamilyen holnapi programot akar megbeszélni veled.

Újabb hatalmas szikla gördül le a szívemről: Mark is szerencsésen kijutott abból a földalatti útvesztőből. Életem legborzasztóbb küldetése csak rémes tapasztalatokkal gazdagított, más számára is látható változásokat, úgy tűnik, nem idézett elő az életemben. Ennél könnyebben talán meg sem úszhattam volna ezt a kis kalandot.

Ugyanakkor izgatottan indulok tovább. Szeretnék minél előbb a saját szememmel meggyőződni róla, hogy Mark ép és egészséges. Gyorsan megköszönök mindent, amit Bart értem és a csapatomért tett odalent, és szinte rohanok régi, megszokott, valamivel kevésbé veszélyes életem felé.

VÉGE