3. rész – Átértékelődés

Sora maga is meglepődött, milyen hatékonyan sikerült játékosokat gyűjtenie. Az még nem tűnt furcsának, hogy Anna azonnal csatlakozott, amint beszélt vele, az viszont már sokkal inkább, amikor May, Marion, sőt, Charlotte és Julie is ugyanígy tettek. A két utóbbi lány hiába hagyta ott Laylával együtt a színpadot, most ismét úgy törődtek vele, mintha még mindig ott dolgoznának. Bár még jelentkeztek páran, Sora őket már nem ismerte annyira, hogy eldönthesse, természetesnek vehetné-e tőlük az ilyesmit, vagy külön köszönetet kéne érte mondania.

Az első edzésekre aránylag hamar sor került. Sorának már ekkor feltűnt a barátja edzéstervében eszközölt változtatás. Amikor még az előadásra gyakoroltak, Bart olyan feladatokat végeztetett vele és Mayjel, amiktől legmerészebb álmában sem várta volna az elért hatást, most pedig az alapoktól kezdve indult el a játék elemeinek ismertetésével, mint minden hétköznapi edző. Mivel első alkalommal még nem volt rendes pálya, ahol készülhettek volna, a fiú az egyszerű labdavezetést gyakoroltatta velük, ami Mián és Rozettán kívül mindenkinek csak fejfájást okozott. A kisméretű labda folyton kicsúszott a lányok kezéből, így többeket hatalmas büszkeséggel töltött el, hogy az edzés vége felé már egy teljes kört meg tudtak tenni a terem falai mentén.

Másnap délelőtt viszont a kellékesek kezelésbe vették az edzőtermet, hogy kialakítsanak egy kézilabdapályát, így a csapattagoknak plusz szabadidő hullott az ölükbe. Ezt a legtöbben igyekeztek kihasználni, ugyanis Bart már ismert volt állóképességéről. Mindenki tudta, hogy a fiú nem éppen a lebetegedős kategóriába tartozik, ezért az elkövetkező hetekben nem nagyon lesz újabb hasonló alkalmuk.

Sora, Mia és Anna a tengerparton sétálva töltötték a szabad délelőttjüket. Élvezték a napos, kicsit szeles őszi időt. Csodálattal figyelték a tenger lágy hullámait, ahogy azok lustán nyaldossák a homokos partot. A szeptember végéhez képest ragyogó idő teljesen feledtette velük, hogy hamarosan a színpadra és környékére ráköszönt a tél.

Egyedül Sora öröme nem volt felhőtlen. Az ő fejében ugyanis állandóan ott motoszkált a gondolat, hogy valamit, valami rendkívül fontosat elfelejtett. De vajon mit? Hiába törte a fejét, erre az egy kérdésre nem találta a választ, és ez nagyon idegesítette.

– Mondjátok csak, milyen fontos események vannak még hátra idén? – kérdezte barátnőitől, abban reménykedve, hogy elhangzik valami olyasmi is, amitől eszébe jut, mit is felejtett el.

– Először is itt lesz október végén a meccs – vágta rá Mia, majd elgondolkodva folytatta: – Aztán a főnök olyan november végén, december elején akar tartani valami rendkívüli válogatást, hogy frissítse a társulatot... Utána pedig már csak az ünnepek vannak hátra...

Október... Igen, októberben lesz még valami, gondolkodott tovább Sora. De hogy pontosan mi lesz, azt még mindig nem tudta, a válogatás részletei viszont nagyon is érdekelték.

– Már elkezdtük hirdetni? – kérdezte.

– Tegnap tettem ki a színpad honlapjára. Elméletileg már a mai újságban is benne kell, hogy legyen. Bár mivel ez nem a rendes válogatás, amit évente tartunk, a főnök nem számít rá, hogy most fogjuk ki az igazi tehetségeket, de valamit tenni kellett...

– Azért kíváncsi vagyok, milyen jelentkezők lesznek – jegyezte meg Anna. – Ha tényleg úgy gondolkodunk, hogy a nagyobb tehetségek a hagyományos válogatásra jönnek, akkor most akár olyanok is megpróbálhatnak jelentkezni, akiknek semmi tapasztalatuk nincs ilyen téren?

– Most, hogy mondod... Meglehet.

– És akkor mit fogunk csinálni? – vette vissza a szót Sora.

– Gőzöm sincs, ez a főnökön fog múlni. Az is lehet, hogy rászánja magát és az abszolút kezdőket is felveszi... Akkor pedig az oktatóknak főhet a fejük, mert nem szoktak hozzá, hogy amatőrökkel foglalkozzanak...

– A főnök annyira kétségbe eshet, hogy kezdőket vesz fel? – kérdezte Anna. – Ennyire meg lennénk szorulva?

– Nemrég úgy hallottam, arra sincs pénzünk, hogy újrafessük a szobákat és kicseréljük az égőket – mondta Sora. – Kenneth úr az elmúlt időben nem nagyon támogatta a színpadot, bizonyára azért állunk ilyen rosszul. Ebbe a kézilabdás dologba is csak ezért ment bele...

– Szerintetek megeshet, hogy többször is rá fogunk szorulni ilyesmire? – szólt közbe Mia. – Nem mintha baj lenne, csak nem igazán számítottam rá, hogy egy artistának kézilabdázni is tudnia kell.

– A főnök egyik ismerőse állítólag úgy gazdagodott meg a cirkuszából, hogy multifunkcionális társulatot hozott létre. Ezt látva minden bizonnyal a főnök is újragondolja a véleményét a jól jövedelmező társulatról. Talán ránk is többször vár ilyesmi...

– De hát színpadi előadók vagyunk, könyörgöm! – fakadt ki Anna. – Nem az lenne a dolgunk, hogy elkápráztassuk... vagyis... úgy értem, megnevettessük a közönségünket?

– Ugyan, szerintem még akkor sem fognak kényszeríteni, ha mégis így lenne – próbálta nyugtatgatni barátnőjét Mia. – Ha beszélsz a főnökkel, biztos megengedi, hogy olyan módon segíts a társulaton, ahogy akarsz.

– Tényleg? – derült fel hirtelen az amerikai lány arca. – Akkor akár crossmotorbajnokságokon is indulhatnék?

– Azért ne éld bele magad annyira, jó? – próbálta csillapítani Mia. – Nem igazán tenne jót neked egy nyaktörés, főleg nem műsor előtt. Akkor meg pláne, ha a tiéd lenne a főszerep...

– Anna, mint főszereplő? – töprengett Sora, majd mosolyogva folytatta. – Nem is hangzik rosszul. Ha megcsinálod hozzá a forgatókönyvet, azonnal el is kezdhetünk majd edzeni...

Mia viszonozta a mosolyt, aztán ránézett az órájára.

– Ideje visszaindulni a színpadhoz... Jim és a többiek biztos elkészültek már...

– Akkor induljunk! – javasolta Sora, és lépteit megszaporázva indult el visszafelé.

A kellékesek kétség kívül kitűnő munkát végeztek. Az újonnan felfestett pálya keresztben elfért a gyakorlóterem egyik végében, így nem vett el sok helyet azoktól, akik nem voltak érdekeltek a kézilabdacsapatban, és inkább színpadi teljesítményük javítása céljából látogatták a helyiséget.

Ezúttal a lövéseken volt a sor. Sarah beállt az egyik kapuba, majd miután Bart elmagyarázott néhány dolgot, Rozetta felállt a pálya felezővonalára, hogy bemutassa, hogy is megy ez. Lassan indult el Sarah felé, fokozatosan gyorsított, majd a kaputól hat méterre felfestett vonalnál felugrott a magasba, és a szállásmester felé dobta a labdát. Sarahnak ugyan nagyot kellett nyújtóznia, de végül sikerült kivédenie a lövést.

A teremben hatalmas tapsvihar tört ki Sarah lenyűgöző teljesítménye nyomán. A tény, hogy Rozetta jól ismeri a játékot, mégsem tudott átjutni a szállásmesteren, nagyban felértékelte a kapus védését. Sora kíváncsian fordult Mia felé, aki közben szintén felkészült egy próbára.

A holland lány ugyanúgy indult el a kapu felé, mint Rozetta, és ugyanúgy ugrott fel a vonalnál, de ő nem dobta el azonnal a labdát. Lendülete egészen a kapu elé bejuttatta. Mia földet érése előtt az utolsó pillanatban vágta le Sarah mellé a labdát, amit kevesebb, mint egy másodperccel később már a háló fogott meg. A dívának jóformán arra sem volt ideje, hogy a labda után mozduljon.

Sora most döbbent meg igazán. Miával szinte azóta barátok voltak, hogy felvették a társulatba, de még soha nem látta barátnőjét olyan határozottnak és magabiztosnak, mint most. Ez az oldala mindeddig titokban maradt előtte. A japán lány felidézte magában, mi mindent mondtak neki állandóan. „Azért vagy különleges, mert a körülötted lévőkből is képes vagy a legtöbbet kihozni” – ezt mondták. Nos, ezt jelen körülmények között barátjáról is el lehetne mondani.

Az edzés kezdésekor Mia néhány percig félrevonult a többiektől. Bizonyára rég volt már, amikor testnevelésórákon játszott, és saját maga is meglepődött, mennyi mindenre emlékszik. Azt azért mindenki elismerte, hogy bemutatója tökéletes volt. Ő volt az egyetlen, akinek sikerült Sarah hálójába betalálni. A többieknek csak onnantól lett valamicske esélyük, amikor Julie a gyakorlás közepén odament a fiúhoz, hogy kapusként is kipróbálhassa magát. A szállásmesternek ugyan a nyomába sem ért, a gyengébb lövéseket azért sikerült kivédenie.

Sora sajnos nem jutott el odáig, hogy gólt lőjön – ellentétben Mayjel, akit különösképpen figyelt –, azért érezte, hogy ez az ügy nem reménytelen. A csapat nagy részéhez képest egész jó teljesítményt mutatott, ami azt súgta neki: meglesz a helye a kezdő csapatban.