2. rész – Barát vagy ellenség?

Anita hamarosan rájött, hogy tulajdonképpen közepes szintű komolysággal tekint a vasárnapi találkozóra. Amikor másnap kikérte nővérei véleményét a helyzettel kapcsolatban, két teljesen eltérő tanácsot kapott:

– Nekem nagyon úgy tűnik, hogy megtetszettél valamelyik fiúnak – vélekedett Michelle. – Szerintem feltétlenül el kéne menned…

– Lehet, hogy csapda – vágott közbe Maggie sajátos, „életvidám” stílusában. – Azért légy résen!

– Úgy lesz – nyugtatta meg Anita, de a következő pillanatban egy galamb repült be a szobába, és egy összecsavart papírcetlit ejtett a padlóra.

– Mi ez? – kérdezte Michelle, miközben Maggie kifeszítette a papírdarabot.

– Új küldetést kaptunk – jelentette ki meglepetten a feketehajú lány a szöveget olvasva.

– Küldetést? – kapta fel a fejét Anita. – Azok után, amit Hong Kongban műveltünk?

– Talán már el is felejtettek minket? – gondolkodott hangosan Michelle. – Mit ír?

– A bizalmuk ténylegesen megrendülhetett bennünk – folytatta Maggie. – Csupán annyi a dolgunk, hogy egy brit támaszpontot kell szabotálnunk a város északi határához közel. Van itt egy apró jegyzet, miszerint jelentős ellenállás nem várható.

– Akkor az éjszaka folyamán meg is ejthetjük ezt a kis akciót. Ha nincs jelentős ellenállás, ketten is elegek leszünk hozzá. Anita közben kipihenheti magát, és felkészülhet a találkozójára…

– Ha te mondod… – hagyta rá a húga. – Biztos, hogy el tudjátok intézni ketten?

– Te csak ne félts minket! Végtére is… Mi vagyunk a képzettebbek.

Michelle nem is sejtette, mekkorát téved. Miután Anita lefeküdt, terv szerint elindultak nővérével a város északi végéhez, ahol egy dombra felkapaszkodva szabad kilátásuk nyílt az ellenséges táborra. A támaszpont egy kisebb, igen mély és széles árokkal határolt területen feküdt, amelyen sátrak tucatjait állították fel. A késői időpont és a nagy sötét miatt viszont nem sok mindent lehetett látni, ezért a szőke lány egy távcsővel kezdte el fürkészni az előttük elterülő tábort.

– Tényleg nincsenek sokan – kommentálta a látottakat. – Pontosabban egy embert látok.

– Valóban? – kérdezte Maggie, és átvette a távcsövet húgától.

Ő is csak egyetlen személyt látott az egész támaszponton: egy fiút, aki a sátrak közt sétálgatott fel-alá. Mozgását könnyű volt nyomon követni, ugyanis élénkzöld haja valósággal ragyogott az éjszakában.

– Nem látszik idősebbnek Anitánál – jegyezte meg. – Simán átjutunk rajta…

– Remélem, mellette is sikerül. Nekünk csak a felszerelésüket kell tönkretennünk, emlékszel?

– Végül is… a remény hal meg utoljára.

– Inkább induljunk!

Ezzel a mondattal Michelle már meg is indult a tábor felé. Nővére szorosan követte, az ároknál viszont megtorpantak.

– Ez tényleg nagyon széles – állapította meg a szőke lány. – Hogy jutunk át rajta?

– Mit szólnál ahhoz? – kérdezte Maggie, és egy olyan szakaszra mutatott, ahol az áthatolhatatlannak tűnő képződmény néhány méter hosszan fel volt töltve. – Bár nekem nincs jó előérzetem azt illetően… Az eget viszont biztos figyelik, így nem igazán repülhetnénk be…

– Akkor ezzel kell megpróbálkoznunk… – mondta a szőke lány, és elindult az árok mentén a feltöltött rész felé.

A támaszpont területére érve szinte azonnal kiszúrták őket. Alig jutottak be a táborba, amikor az élénkzöld hajú fiú rájuk kiáltott:

– Maguk meg mit keresnek itt?

A két lány összerezzenve pillantott a fiúra. Kettejük közül végül Michelle reagált gyorsabban: pár pillanat múlva már felajzott íját szegezte a fiúra.

– Azért óvatosan! – figyelmeztette suttogva Maggie. – Semmi szükség rá, hogy megöld.

Michelle-nek viszont esze ágában sem volt kioltani a fiú életét, és olyan kegyetlenné válni, mint egy másik, kivételesen erős papírmester, akinek még a gondolatától is undorodott. Mivel csak figyelmeztető lövést akart leadni, ellenfele füle mellé célzott, és lőtt. A nyíl súrolta a fiú fülét, de nem okozott komolyabb sérülést.

– Még megadhatod magad! – kiáltott a szőke lány az apró sebtől még csak meg sem rendülő fiú felé. – Nem akarlak bántani!

– Attól tartok, szükség lesz rá! – hangzott a felelet.

A szőke lány újabb nyilat készített fel lövéshez, és ezúttal ténylegesen a fiúra célzott.

– Utoljára kérlek: állj félre! Erre semmi szükség nem lenne!

Mivel ellenfele még mindig nem mozdult, Michelle, összeszorult szívvel bár, de kilőtte a második nyilat. A fiú hirtelen elhúzta maga előtt kinyújtott tenyerét, hártyaszerű vízfalat hagyva utána a levegőben. Bár a szőke lány nyila átjutott az akadályon, a papír annyira átázott, hogy célpontjában semmilyen sérülést nem volt képes okozni.

A fiú emberfeletti cselekedetét követő döbbenetből már Maggie ébredt fel hamarabb, és egy hatalmas vadkant uszított rá ellenfelükre. Az a támadás ellenére teljesen nyugodt maradt, majd előrenyújtotta a tenyerét. Kezében egy tűzlabda jelent meg, amit a papírszörny felé hajított. A feketehajú lány tehetetlenül nézte végig, ahogy teremtménye lassan hamuvá porlad.

– Gondban vagyunk – jegyezte meg Michelle.

– De még mekkorában! – kiáltotta Maggie, látva, hogy a fiú ismét előrenyújtja, majd hirtelen a magasba emeli a kezét, melynek nyomán hatalmas rögök szakadtak ki a talajból, és a lányok felé indultak.

A két papírmester rohanni kezdett. A fiú túl erős volt nekik, ketten nem tudták legyőzni. Miután a táboron kívül már biztonságban tudhatták magukat, egy dombon megálltak pihenni.

– Úgy tűnik, tévedtek – lihegte Maggie. – Mégis jelentős ellenállásra lehet számítani, ha újra megpróbálkozunk ezzel a küldetéssel…

– Vagy mégsem felejtettek el minket… – vélekedett Michelle. – És csak a halálba akartak küldeni… Félelmetes az a srác…

– Az… Eddig csak pár könyvben olvastam ilyesmiről… Mint azok a druidák… Akik irányítani tudták a természet erőit…

– Szerinted lehet köze hozzájuk?

– Most már fogalmam sincs. Eddig azt hittem, csak kitalált személyek, de ezek után nagyon át kell gondolnom ezt a dolgot…

– Legközelebb elkapjuk.