3. rész – A találkozó

Michelle és Maggie még a megrázó éjszakát igyekezték kipihenni, amikor Anita már rég talpon volt. Mivel nem tudott tovább aludni az izgalomtól, ráadásul nővéreit sem akarta felébreszteni, egy hang nélkül kiosont a lakásból, és elindult a városi park felé. Korán volt még, ezért nem sietett, ennek ellenére jóval nyolc óra előtt elért céljához.

A reggel gyönyörű volt, szikrázóan sütött a nap. Anita leült egy padra, és várta, hogy megjelenjen a rejtélyes levél írója. Nem kellett sokat várnia: néhány perc múlva megjelent egy élénkzöld hajú fiú, akiben a lány új osztálytársát vélte felfedezni. Mivel a fiú az iskolai egyenruha helyett sötétzöld pólót és farmernadrágot viselt, Anita csak akkor ismerte fel, amikor osztálytársa elindult – egyenesen a lány felé.

– Szia! – köszönt, ahogy közelebb ért. – Örülök, hogy el tudtál jönni…

– Szia! – viszonozta az üdvözlést Anita. – Mi szél hozott erre?

– Nem éppen ő hozott engem – hangzott a különös felelet. – Csak reménykedtem benne, hogy eljössz-e…

– Te írtad azt a levelet? – kérdezte döbbenten a lány. Sok mindenre gondolt, az viszont meg sem fordult a fejében, hogy az új fiú akar vele találkozni.

– Én voltam. Meglepett a fogalmazásod. Nem sokan írtak volna le ilyesmit.

– Egyáltalán nem vagyok büszke rá. És nem is szeretek rá gondolni.

– Érthető… Nem könnyű az ilyen lelki traumákon átesni. Tényleg nehéz…

– Ezt teljesen úgy mondod, mintha veled is történt volna hasonló…

– Sajnos történt – sóhajtott a fiú, és leült Anita mellé. – Az én szüleim is egy tűzvészben vesztették életüket évekkel ezelőtt. Én is rettegtem a tűztől, de lassan leküzdöttem a félelmemet…

– Neked sikerült? Hogyan?

– A szükség az egyik legnagyobb úr. Muszáj volt.

Anita nem tudta, mit mondjon. Egyre inkább sejtette, hogy új osztálytársa nem egy mindennapi fiú, ugyanolyan szörnyűségeken ment át, mint ő – ha nem nagyobbakon.

– És veled ki foglalkozott ezek után? – kérdezte végül.

– Szülőként igazából senki. De emlékszem egy rémes férfira, aki kísérleteket folytatott rajtam. Ő kényszerített rá, hogy akaratom ellenére valahogy megbarátkozzam a tűzzel…

– Kényszerített rá? Mégis hogyan?

James előrenyújtotta a tenyerét, és koncentrálni kezdett. Pár pillanat múlva már egy aprócska láng lobogott néhány centivel a keze felett. Anita riadtan hőkölt hátra.

– Ezzel – szólalt meg a fiú. – Nekem csak annyit mondtak el, hogy találtak pár ősrégi pergamentekercset, amire valaha élt druidák géntérképét nyomtatták valahogy. Ahogy a szavaikból kivettem, az ilyesmi csak nemrég lett lehetséges… Ennek a férfinak sikerült azokat a géneket elválasztani a többitől, amelyek ezeket a druidákat képessé tették arra, hogy csatáikban segítségül hívják a természet erőit. A géneket ezek után belém ültette, így igen komoly „fegyver” lettem… legalábbis az ő szavai szerint. Úgy gondolom, csak örülhetek, hogy nem tett öntudat nélküli bábjává…

– Ez borzasztó! – szakította félbe Anita, aki már-már megszánta új osztálytársát. – És most hogyhogy itt vagy? Elmenekültél?

– Elszökni nem mernék. Biztos vagyok benne, hogy nem bírnám sokáig egyedül…

– Talán tudnék segíteni – töprengett magában a lány. – Megkérdezhetem a nővéreimet, hogy lakhatsz-e velünk… Bár egyáltalán nem biztos, hogy megengednék… Meg a lakás is tulajdonképpen Nenene tulajdona, tehát őt is meg kell kérdezni…

– Egyáltalán nem szükséges miattam fáradoznod. Egyáltalán nem akarok zavarni…

– Ugyan már, ne butáskodj! – csattant fel Anita. Ő már tudta, milyen, amikor az ember egyedül van a világban, és nem akarta, hogy új osztálytársa is hosszabb távon átélje ezt. – Gyere velem! Pár kérdés még nem a világ.

A lány egészen hazáig elvonszolta a fiút. A lakásba belépve szinte azonnal meggyőződhetett róla, hogy időközben nővérei is felébredtek.

– Megjöttem!

– Máris? – hangzott Michelle hangja, hamarosan pedig a szőke lány is megjelent az előszoba ajtajában. – Végeztél is? Vagy csak nem jött…

James látványától Michelle-nek a torkán akadt a szó, de nem csak ő volt így ezzel: a fiú sem jutott szóhoz a meglepettségtől. Végül mégis a vendég tért magához először.

– Az egyik nővéred? – kérdezte Anitától, de mielőtt a lány válaszolhatott volna, Michelle is felkészült a harcra: felajzott íjjal a kezében állt az ajtóban.

– Meg ne mozdulj! – kiáltott a fiúra.

James csak a másodperc töredékéig maradt mozdulatlan. Hirtelen Anitához hajolt, és búcsúzóul a fülébe súgta:

– Holnap találkozunk.

A vendég mozdulatára Michelle azonnal reagált: rálőtt a fiúra, aki az előző éjszakai esethez hasonlóan egy hártyaszerű vízfallal megvédte magát a nyíllal szemben, majd kirohant a lakásból.