4. rész – Kupaktanács I.

– Ez meg mire volt jó?! – kérdezte feldúltan Anita.

– Megpróbáltam elfogni az ellenség egyik ügynökét – felelte dacosan Michelle. – De mit keresett itt? Ráadásul épp veled… Csak nem kaptak el?

– Dehogy kaptak! James az új osztálytársam, pénteken jött az iskolába! Ő akart találkozni velem…

– Mi ez a kiabálás? – hallatszott Nenene hangja. – Ilyen körülmények között nem lehet dolgozni!

– Nem tudom elhinni, hogy az ellenséggel töltöd az idődet – mondta végül az írónő utasítására halkabban Michelle. – Bajod is eshetett volna…

– Nekem egyáltalán nem tűnt ellenségnek – vetette közbe a húga. – Miből gondolod, hogy az?

– Tegnap este Maggie-vel megtámadtuk azt a brit támaszpontot, és az a fiú egyedül vert vissza minket…

– Kihasználják! – vágott nővére szavába Anita. – Kísérleteket végeztek rajta, így kapta az erejét, de azóta úgy bánnak vele, mint egy állattal! Csak azért nem szökött még meg, mert nem tudna egyedül boldogulni a világban.

Michelle nem válaszolt azonnal. Láthatóan nem igazán hitt a húgának.

– Honnan tudod? – kérdezte végül.

– Ő maga mondta. Ő is átélt olyan szörnyűségeket, mint én. És még többet fog, ha az ellenséggel marad.

– Mégis mit tudnánk tenni? Az éjjel is felajánlottam neki a visszavonulás lehetőségét, de nem fogadta el.

Most Anitán volt a hallgatás sora. Nővére szavai annyira meglepték, hogy fogalma sem volt, mivel kelhetne még új barátja védelmére.

– Valamit csak tehetünk… Mi lenne, ha itt lakhatna ő is?

– Ezt úgy felejtsd el, ahogy van! Így is elég zsúfoltan vagyunk itt, semmiképp sem férne el.

– Ez persze akkor nem érdekelt, amikor Hisamit akartad befogadni – jegyezte meg morcosan Anita. – Valld be, hogy csak gyűlölöd!

– Nem gyűlölöm, csak ellenszenves – próbált védekezni Michelle. – Te se rajonganál érte az én helyemben…

– Ki mondta, hogy rajongok érte? – kérdezte a kislány, akinek az arca lassan felvette a haja színét. – Szerelemről eddig szó sem volt!

– Valóban? – tette fel a kérdést a nővére gúnyos mosollyal az arcán. – Akkor miért vagy olyan vörös, mint a rák?

– Mondom, hogy nem szerettem bele! Csak az aggaszt, hogy ő az ellenség legerősebb „fegyvere”, mégis rémesen bánnak vele…

– Nehéz ügy. Majd vacsoránál megbeszéljük, addig csináld meg a leckédet!

Anita megértette, hogy a párbeszédnek Michelle részéről vége. Mégsem tudta kiverni a fejéből a témát, az egész délután tartó háziírás közben is egyedül abban reménykedett, hogy Maggie vagy Nenene esetleg az ő oldalára áll.

Bár nagyon lassan haladt a leckéjével, ugyanis gondolatai minduntalan a fiú felé kalandoztak, végül mégis sikerült vacsora előtt végeznie. Fejében leginkább nővére mondata maradt meg: a helyében ő sem rajongana érte. Vajon miből vont le ilyen következtetést? És miért igyekezett annyira tagadni? Lehet, hogy mégis érez valamit új osztálytársa iránt?

Igyekezett gyorsan elhessegetni új barátjáról szóló gondolatait. Mégis mit érezne iránta? Legfeljebb szánalmat. Felrémlett benne a fiú arca, amikor az a múltjáról beszélt. A vak is látta volna rajta, hogy legszívesebben rég elfelejtette volna.

Vacsora közben nem sok szó esett az asztalnál. Utána viszont annál több, ugyanis Michelle belefogott a kialakult helyzet ismertetésébe. Maggie és Nenene elkerekedett szemmel hallgatták.

– Egy ember, aki három ellensége közül kettőről tud, a harmadikba pedig beleszeret? – gondolkodott hangosan az írónő. – De jó regényt lehetne írni belőle! Nekem miért nem jut ilyesmi az eszembe?

– Beleszeretett Anitába? – kérdezett vissza Maggie. – Ugye csak viccelsz?

Michelle csak rázta a fejét.

– Lehet, hogy most, miután rájött az Anita és köztetek lévő kapcsolatra, sokkal ellenségesebb lesz vele – szólalt meg újra Nenene, majd elmosolyodott. – De ha én írnám a történetet, nálam a szerelem győzne. Fellázítanám a fiút a főnökei ellen, és végül minden jól alakulna…

– Már megint ez a szerelem! – csattant fel teljesen váratlanul Anita. – Fogjátok már fel, hogy nem vagyok szerelmes abba a fiúba!

Néhány másodpercig néma csend volt. Mindenki a fiatal lányt nézte, aki ettől egyre inkább zavarba jött.

– Mi az? Mit néztek így rajtam? – kérdezte végül.

– Az arcod… – kezdte Nenene, de mivel elkapta egy nevetőgörcs, Maggie tájékoztatta a húgát:

– Teljesen elpirultál.

Ezt hallva Anita még inkább zavarban volt, mint előtte. Szerencséjére Michelle hamarosan másra terelte a szót:

– Van valakinek valamilyen ötlete, hogyan segíthetnénk Anita új barátján?

– Az is kétséges, hogy egyáltalán elfogadna bárminemű segítséget – vélekedett Maggie. – Nenenének van igaza. Lehet, hogy eddig csak azért volt kedves Anitával, mert nem tudta, hogy tulajdonképpen ellenségek. Holnap mindenre fény fog derülni. Ha fenntartják a baráti viszonyt, akár beszélhetünk róla, hogy valahogy segítünk neki. Ha viszont kettejük viszonya ellenségessé válik, már nincs mit megvitatni.

– Én sem mondhattam volna jobban – jegyezte meg az írónő. – Egyedül a fiún fog múlni, hogy segítünk-e neki vagy sem.

Michelle és Maggie bólintottak, és Anitában is megmaradt a remény, hogy segíthet új barátjának.