7. rész – Emberrablás

Anitáék helyzete hirtelen elképesztően szokatlanná vált – főleg a kislányé. Új lakótársuk teljesen új színt vitt az életükbe, ami már korán reggel éreztette hatását.

Mikor a lányok felébredtek, már megterített asztal várta őket, James pedig még reggelit is készített. A mások által is látható változások – legalábbis Anita számára – viszont csak ezek után következtek, kezdve azzal, hogy már nem egyedül, hanem új barátja társaságában ment iskolába, ezt pedig elsőként Hisami vette észre.

– Sziasztok! – köszönt egy kicsit megszeppenve. – Hogyhogy így együtt?

– Nem kell semmi rosszra gondolni! – vágott a szavába Anita, miután James csak visszaköszönt, és bement az épületbe. – Csak elszállásoljuk néhány napra, mert eddig embertelen körülmények között lakott. Te is láthattad, hogy vánszorgott be tegnap a terembe.

– Láttam, de akkor sem gondoltam, hogy befogadjátok. Michelle ötlete volt?

– Nem, tulajdonképpen az enyém. Ő volt leginkább ellene. De sikerült meggyőzni.

– Biztos jó véleménnyel vagy róla, ha így kiálltál mellette…

– Azt nem tagadom, hogy érdekes személyiség… De szerelemről szó sincs köztünk!

– Nem is mondtam ilyesmit.

– Igaz, én is csak a biztonság kedvéért mondom. A nővéreim és Nenene szentül meg voltak győződve, hogy teljesen beleszerettem…

– A nővérek már csak ilyenek – mosolygott Hisami. – Szeretnek az ember agyára menni.

Ez a nap is lassan, de szerencsésen telt el. Anitáék két dolgozatot is megúsztak, ráadásul egy lyukas órájuk is volt. A fiatal papírmester még nem érezte ilyen jól magát az iskolában. Csakhogy a nap még tartogatott számára meglepetéseket.

Iskola után Anita és James együtt indult el hazafelé, hamarosan viszont a fiú javaslatára tettek egy kitérőt a park környékén. A lányban vegyes érzelmeket hordozó emlékeket idézett fel a helyszín, hiszen itt kezdődött barátsága új osztálytársával. A környék kihalt volt, de ez egyáltalán nem érdekelte. Neki ebben a pillanatban csak egy dolog számított: hogy kettesben lehet az egyik legjobb barátjával.

Hirtelen a semmiből több tucatnyi feketeruhás ember jelent meg körülöttük. Voltak, akik mintha egyszerűen a földből nőttek volna ki, mások a közeli fák ágairól ugrottak eléjük. Nem volt menekvés: az emberek bekerítették a két gyereket, majd rájuk támadtak. Mindkettejüket lenyomták a földre, hátul lefogták a kezüket, táskáikat pedig messzire hajították, így Anitánál sem maradt semmi, amivel esetleg védekezni tudott volna – küldetéseken kívül csak a füzetei és tankönyvei lapjaira számíthatott.

– Nahát, nahát, D ügynök! Csak nem gondolta komolyan, hogy csak úgy engedjük magát megszökni? – szólalt meg egy gúnyos férfihang, majd a támadók között lassan megjelent a tulajdonosa is: egy magas, szőke férfi. Anita meghökkenve nézett rá. Hiszen ismeri ezt az embert! Ez nem más, mint…

– Joker? – motyogta maga elé a lány.

– Jé, csak nem régi barátom, Anita King? Szóval te vetted el az ügynökünk eszét. Sosem gondoltam volna rólad…

– Én viszont tudhattam volna, hogy maga áll a háttérben! Egyedül maga talál örömet abban, ha mások agyával játszhat!

– Ennyire ismernél?

– Őt engedjétek el! – szólt közbe James. – Egyedül én kellek nektek, vele semmi dolgotok!

– Úgy gondolod? Legutóbbi ténykedéseinket is meghiúsította a nővéreivel. Most végre itt az alkalom, hogy elégtételt vegyünk rajta. Aztán majd jöhet a másik kettő…

– Ha egyszer elkapom magát…

– De nem fogsz elkapni. Ismerlek. Bármihez, amit csinálsz, szükséged van a kezedre. Amíg az le van fogva, semmilyen fenyegetést nem jelentesz nekünk – jelentette ki a férfi, majd társaihoz fordult. – Vigyétek őket!

Az támadók elindultak, maguk előtt taszigálva a két gyereket. A sort az elégedetten mosolygó Joker hajtotta. Csakhogy még ő sem számolt azzal, hogy az imént végrehajtott akciónak szemtanúja is lesz: egy kislány, aki legjobb barátnőjéért szorított, amikor pedig az emberrablók már nem láthatták, elrohant a másik irányba, hogy Anita nővéreit értesítse a történtekről.