8. rész – Két nővér kupaktanács

– Hogy?! Mit mondtál? – kérdezte Michelle teljesen megdöbbenve.

Késő délután volt már, amikor Hisami berontott Nenene lakásába. A két papírmester azonnal felkészült az önvédelemre, majd mikor rájöttek, hogy nincs veszély, némileg megnyugodtak. Ez az állapot viszont nem tartott sokáig – egészen addig, amíg a kislány be nem számolt arról, amit a parkban látott. Most ismét ő szólalt meg:

– Hatalmas szerencsém volt, hogy nem vettek észre, így el tudtam futni…

– Most mi legyen? – kérdezte Maggie. – Hogy fogjuk megtalálni őket?

– Jó kérdés – töprengett a nővére, majd a vendéghez fordult. – Nem emlékszel semmire, ami esetleg segítene nekünk?

– Volt ott egy férfi, akit mintha Anita ismert volna… De nem nagyon láttam a bokroktól…

– Anita ismeri? – kérdezett vissza Maggie. – Hogy hívták?

– Nem hallottam semmilyen nevet, fogalmam sincs… De eléggé érdekesen beszélt. És titeket is emlegetett. Valami olyasmit mondott, hogy elégtételt vesz rajtatok, vagy valami ilyesmi.

– Minket is ismer? Ki lehet az?                          

– Vagy a britek, vagy a Dokusensha – vélekedett Michelle. – Mindkettő lehetséges, bár az előbbi valószínűbb… Ha megnézzük a helyszínt, talán okosabbak leszünk.

Hirtelen Nenene rohant le a lépcsőn a dolgozószobájából, és fáradtságtól, valamint izgalomtól zihálva elállta a kijáratot. Kezében papírtömböt és tollat tartott.

– Ebből engem sem hagyhattok ki – jelentette be indulatosan. – Ez az év sztorija, nem fogok  megelégedni azzal, hogy majd elmesélitek, mi történt. Én is veletek megyek.

A két papírmesternek nem igazán tetszett az ötlet, de az írónő makacsságát ismerve inkább beleegyeztek a dologba, majd Hisami vezetésével kimentek a parkba.

A kitaposott ösvényekkel tarkított füves tér, ami igen kevés helyen látott betont, szinte teljesen ugyanolyan volt, mint általában. Az egyik csapás mentén viszont embernagyságú gödrök jelentek meg, amiket minden bizonnyal a közelmúltban áshattak, különben már betemették volna őket. A park felügyelete nagyon szigorúan vette az ilyen eseteket. Néhány méterre az úttól két iskolatáska hevert a fűben.

– Anitáék itt álltak – mondta Hisami, és megállt az ösvényen, alig egy méterre a gödröktől.

– Nem azt mondtátok, hogy Anita laposra ver mindenkit, aki megpróbálja elrabolni? – szegezte a kérdést a papírmestereknek Nenene, azok viszont a helyszínt vizsgálták.

– Nem volt idejük védekezni – állapította meg Maggie a gödröket figyelve. – Túl gyorsan és túl közelről jött a támadás.

– Mire pedig észbe kaphattak volna, már a táskájukat is elvették – fejezte be Michelle a táskák mellől. – Átgondolt, célszerű terv. A támadók tudták, kiket készülnek elrabolni.

– Britek?

– Minden bizonnyal. A Dokusensha emberei nem nagyon ássák be magukat.

– Akkor a következő állomás a támaszpontjuk.

– Pontosan – bólintott a szőke lány, majd Hisamihoz fordult. – Kiszabadítjuk őket, ne félj! Hazatalálsz innen?

– Persze – mondta a kislány, majd habozott egy kicsit, végül sétálva elhagyta a parkot.

A támaszpont ugyanolyan volt, mint ahogy Michelle és Maggie legutóbb is találták. Csakhogy mivel már nem számíthattak a druidára, a britek megerősítették a védelmet: több tucatnyi fegyveres őr járőrözött a sátrak között.

– Hogy akartok bejutni oda? – kérdezte Nenene.

– Legutóbb könnyebb lett volna beosonni James mellett, most tényleg sokan vannak – csatlakozott Maggie. – Ezek már tényleg belátják a tábor egész területét.

– Nem is kell bemennünk – szólalt meg Michelle, majd Nenene papírtömbje után nyúlt. – Elkérhetek pár lapot?

– Mire készülsz?

– Egyszerűen felteszek az egyiknek pár kérdést. Vagy ha kell, idecsalom – vázolta fel tervét a szőke lány, majd a kölcsönkapott papírból egy testhez simuló fölsőt és egy merészen felvágott szoknyát alakított ki. – Várjatok meg itt!

Amikor Michelle elindult a tábor felé, Nenene még odasúgta Maggie-nek:

– A nővérednek eléggé érdekes ötletei vannak.

– Nekem mondod? – kérdezett vissza az, és tovább figyelte nővérét, aki egyre közelebb ért a brit támaszponthoz.

– Jó estét! – köszönt Michelle az egyik ároknál őrködő katonának.

– Maga meg mit keres itt? – hangzott a korántsem barátságos felelet.

– Az érdekelt, vajon hol találkozhatok ilyen helyes katonákkal, mint ön – fogott bele a színjátékba a lány, a merész ruha által biztosított lehetőségek szerint bevetve női bájait. – Ugye nem akarja azt mondani, hogy tényleg ilyen sátrakban laknak?

Az őr nem felelt. Szótlanul legeltette szemeit a csábító domborulatokon. Michelle szinte hallotta, ahogy a férfiban feléled a fajfenntartó ösztön. Ha nem Anita épsége múlt volna rajta, biztos lecsapta volna a katonát, mostani tervéhez viszont lassan minden összejött: az őr végül sokkal barátságosabban szólalt meg, mint az előbb – ha nem ez lett volna a cél, ijesztően barátságosan szólt a hangja.

– Nem, itt csak a tudományos felszerelést tartjuk – mondta, majd nyugat felé mutatott, amerre a dombok egyre magasabbak lettek. – Pár kilométerre van egy erődnek átépített olajraktár, ott vagyunk elszállásolva…

– Milyen izgalmas! És odaviszi a túszait is?

– Igen.

– Köszönöm, később talán benézek – igyekezett elköszönni Michelle, mert már őt is kezdte idegesíteni a férfi tekintete.

– Ha a bejáratnál megállítanák, csak mondja, hogy Jones őrmestert keresi! Akkor be fogják engedni.

– Nem felejtem el – mondta a lány, immár az őrnek háttal állva. – Viszlát!

Maggie és Nenene tátott szájjal bámultak rá, amikor visszaért. Mint kiderült, a feketehajú lány nővére egész akcióját távcsővel kísérte figyelemmel, majd mindent kommentált az írónőnek. Michelle-t viszont egyáltalán nem érdekelte társai megrökönyödése, csak az számított, hogy végre átöltözhetett. Semmi kedve nem volt a rögtönzött küldetést ebben a kihívó ruhában folytatni. Ezek után elmesélte, mit tudott meg az őrtől.

– Szóval még pár kilométer nyugatra – összegezte a hallottakat Maggie. – Közel vagyunk.

– Nem lesz könnyű dolgotok – szólt közbe az írónő. – Ha az emberrablók ismernek titeket, biztos számítani fognak rátok. Egy ostromra csak nem készültetek fel.

– Három nővér… – kiáltotta Michelle, de hirtelen eszébe jutott, hogy hiányos a létszám, és szégyenében elhúzta az arcát. – Bocsánat, elfelejtettem… Két nővér kupaktanács. Ki szavaz arra, hogy megfelelő felkészültség hiánya ellenére azonnal Anita és James segítségére siessünk?

Michelle és Maggie keze tétovázás nélkül lendült a magasba, ráadásul bár eddig ilyen ügyekbe nem volt sok beleszólása, Nenene is felnyújtotta a karját. A két nővér kérdő pillantását látva indulatosan morgott:

– Biztos vagyok benne, hogy a vakarcs is minél előbb ki akar szabadulni. Az ő nevében szavazok.

A papírmesterek mosolyogva néztek szállásadójukra. Azért az írónő is aggódik a húgukért. Végül lassan elindultak nyugat felé, ahol a dombok mögött meg is találták az olajraktárt, amiről a katona beszélt.

Az épület külsején nem látszott, hogy erődnek használják. A kívülről már-már roskadozónak tűnő építmény fagerendákból összetákolt falai semmi jelét nem adta annak, hogy a belsejében számos brit csapat állomásozik – annak meg már végképp nem, hogy valahol foglyokat is tartanak bent.