9. rész – Szökés

Anita magába roskadva ült a fal tövében. Tudta, hogy ezzel teljesen tönkreteszi az iskolai egyenruháját, de már nem érdekelte. Semmi sincs a közelében, amit felhasználhatna, hogy kijusson innen.

A cellája nem volt éppen mesterien megépítve. Az olajraktár kibővítése a britek számára annyiból állt, hogy ástak hozzá egy alagsort, aminek viszont sem padlót, sem falakat nem készítettek. Anita a kőkemény, hideg földnek támasztotta a hátát. Alig pár ember által alkotott dolog volt itt: egy egyszerű lépcső, amin a raktárba lehetett feljutni, valamint a cellák közti válaszfalakként szolgáló karvastagságú rácsok, ezeken kívül semmi.

A kislány a rácsok között átpillantott a szomszéd cella sarkában álldogáló osztálytársára. James is elég letörtnek látszott, és neki eggyel több oka volt rá, mint Anitának: a fiú kezét erős bilincsek tartották a háta mögött, így akadályozva meg, hogy használni tudja az erejét. Ráadásul Joker újra el akarta végezni rajta a kísérletet, aminek hatására druida lett belőle, ezúttal viszont öntudatlan géppé akarta változtatni az esetleges jövőbeli ellenszegülések megelőzése érdekében.

Bár őr nem volt az alagsorban, a berendezés hiánya miatt a helyiségben igen nagy visszhang keletkezett, amit egy, a lépcső tetején álló katona is kiabálásként érzékelt volna. Éppen ez volt az oka, hogy James először kettejük cellájának válaszfalához sétált, majd Anitát is odahívta.

– Jól vagy? – kérdezte suttogva.

– Voltam már jobban is – felelte a kislány. – Most már kezdem érteni, miért voltál mindig olyan lehangolt. Ez borzasztó. És semmink sincs, amivel megszökhetnénk…

– A nővéreid papírmesterek. Akkor te is az vagy, ugye?

Anita meglepődött a kérdésen.

– Az vagyok, de mégis más. Úgy vagyok papírmester, hogy nem kell állandóan a könyveket bújnom…

– Az most nem nagyon számít – mondta a fiú, majd oldalt fordult. – Reggel a folyosón szórólapokat osztogattak, és én kaptam az utolsót. Itt van a zsebemben. Legalább a kezemet kiszabadíthatnád vele.

A kislány fellelkesült a hír hallatán, átnyúlt a rácsok között, és elkezdett kutatni barátja zsebében. Meg is találta az említett lapot, amivel egy pillanat alatt megszabadította a fiút a bilincsektől.

– Így sokkal jobb – suttogta megkönnyebbülten James. – Állj egy kicsit hátrébb!

A fiú leguggolt, megfogta az egyik rácsot, majd a tövében a föld felé nyújtotta a kezét. Kisvártatva a talaj annyira meglazult, hogy a vasrúd egyszerűen kicsúszott belőle. Az így keletkezett rés már elég nagy volt ahhoz, hogy Anita átférjen rajta. A kislány átpréselte magát osztálytársa cellájába, és hálálkodva barátja nyakába borult.

– Köszi – suttogta.

– Nincs mit – válaszolt James, és alaposabban szemügyre vette a rácsot. – Ez pedig még hasznunkra válhat… Csak ne lenne ilyen nehéz!

Anitának nem kellett több: egy mozdulattal félbevágta a rudat. Osztálytársa elégedetten bólintott.

– Tökéletes. Ha esetleg közel kerülnének, ezzel meg tudjuk magunkat védeni.

A fiú Anita felé nyújtotta a rács egyik felét, majd egy újabbhoz lépett, hogy azt is kilazítsa, és szabad utat alakítson ki a lépcsőig. Nem kellett sokáig foglalatoskodnia: a rúd pár másodpercen belül már ki is csúszott a helyéről. James ott hagyta a földön, és kilépett a cellák közt húzódó kis folyosóra. Anita követte, majd hangtalanul elindultak a lépcső felé, fülüket hegyezve minden gyanús zaj után.

A lépcsőn fellopózva egy valamivel tágasabb szobába jutottak, ami valószínűleg régebben a raktáros szállásaként működött. Aki az épületet tervezte minden bizonnyal nem éppen olajraktárnak szánta, vagy nagyon szűk volt a költségvetése: a szoba falai, padlója és mennyezete mind fából készült, ahogyan a raktár többi része is. Jelenlegi funkciójában jóformán egy szikra is elég lett volna, hogy az egész porig égjen.

A szoba falai mentén Anita számos polcot vett észre. Nem hitt a szemének. Ilyen mázlijuk nem lehet! A polcokon egymás mellett sorakoztak a vaskosabbnál vaskosabb kötetek, amiket minden gond nélkül használhat a szabaduláshoz. Egy kicsit már kezdett megijedni, hogy egy vasrúddal kell hadonásznia a kifelé vezető úton.

A kislány felvette a legvastagabb könyvet, és minden zsebébe eltett egy-egy vékonyabbat vésztartalékként. Eközben James a szoba másik oldalán lévő ajtóhoz lépett, majd kilesett rajta.

– Egy hosszú folyosót látok, szerintem kivezet a raktárból – szólalt meg. – Csakhogy elég sok az oldalajtó, könnyen meglephetnek minket. A legtöbbet szállásnak használják, középtájt pedig jobbra lesz egy helyiség, ahova félretették az összes olajoshordót.

Anita egy kis ideig csodálkozva nézett osztálytársára, amiért az ilyen részletesen ismeri az épületet, de aztán rájött, hogy ez egyáltalán nem meglepő, hiszen ő is itt volt elszállásolva jó ideig. Inkább barátja mellé lépett, majd megszólalt.

– Tűnjünk innen! Már nagyon unom ezt a helyet.

A fiú bólintott, majd kinyitotta az ajtót. A két gyerek határozott léptekkel indult el a folyosón, csakhogy a távolság közepénél, ahol James szerint a hordókat tárolták, egy balra nyíló ajtón keresztül Joker lépett ki a folyosóra. Anita és barátja gyorsan megpróbáltak valahová elbújni, de már késő volt: a férfi észrevette őket.

– Ti meg hogy jutottatok ki? – kiáltott fel, amikor meglátta a két foglyot. – Mindenki ide! Szökési kísérlet!

Anitáék előtt az összes ajtó feltárult, amiken felfegyverzett katonák rohantak ki. Megálltak a szőke férfi előtt két sorban, amelyekből az első leguggolt, és térdére támasztotta a fegyvert. Teljesen kitöltötték a folyosót, mellettük még egy egér sem juthatott volna át.

– Anita! Fedezz, amíg gyorsan kitalálok valamit! – szólt James a kislánynak.

Anitának nem kellett kétszer mondani: papírból falat emelt maguk elé, majd feszülten várta barátja ötletét. Nem kellett sokat várnia. James a feje felett elkezdte körkörösen mozgatni a kezét, majd a lányhoz fordult.

– Élesek? – kérdezte a lapokra bökve.

A papírmester bólintott, és hamarosan úgy érezte, hogy elkezd fújni a folyosón a szél. De hisz ez lehetetlen! Eddig sehol sem láttak egyetlen ablakot. A szél elkezdte lebontani az Anita által emelt falat, a lapokat a katonák felé repítve. Hamarosan iszonyú jajveszékeléstől lett hangos a folyosó, ahogy az éles papírok az őrök testébe csapódtak.

A szokatlan fegyverek elől Joker sem tudott hová menekülni. Fájdalmasan felordított, amikor egy lap az oldalába fúródott. Amikor viszont Anita és James a közelébe mentek, már vigyorgott.

– Ennyire alábecsül, D ügynök? – kérdezte, miközben kivett egy fekete távirányítót a zakója zsebéből. Anita csak egy vörös gombot látott rajta.

– Vége van, uram – motyogta a férfi fölött James. – Veszített.

– Csak szeretnéd. Nem mentek sehova – mondta Joker, majd megnyomta a gombot.

Michelle, Maggie és Nenene az egyik dombról kémlelték az ellenséges erődöt.

– Mégis hogyan akartok bejutni? – kérdezte az írónő.

– Kevés információnk van, nem igazán lehetséges ilyen körülmények között tökéletes tervet készíteni – vélekedett Michelle. – Elölről támadni nem lenne logikus, mert azonnal kiszúrnak. Körbe kéne nézni, van-e valahol egy hátsó ajtó vagy ablak, amin besurranhatnánk. Ha nem gond, innentől csak ketten mennénk. Eléggé veszélyes lehet…

– Michelle! – kiáltott fel Maggie, és a raktárra mutatott. – Azt nézd!

Az épület egyik pillanatról a másikra meggyulladt, néhány másodperc múlva pedig már az egész raktár lángokban állt.

– Nem! – kiáltott fel Michelle, és rohanni kezdett az épület felé. – Anita!

Maggie és Nenene követték társukat, aki néhány méterre a lángoktól állt meg. Arcán könnyek futottak végig, és leroskadt a földre.

– Ne! – motyogta alig hallhatóan. – Ezt nem tudom elhinni…

Fél percig csak a lángok ropogása törte meg a csendet. A három lány némán meredt maga elé. Végül Maggie észrevett valamit a lángok között.

– Odanézzetek! – hívta fel a szokatlan jelenségre nővére és az írónő figyelmét.

A lángok között egy sötét folt mozgott, ami egyre nagyobb lett. Mintha valaki sétált volna a tűzben – pontosabban két valaki. Kisvártatva Anita és James tűnt elő a lángok közül egy vastagabb vízburok oltalmában. A félgömb formájú átlátszó vízfalat a fiú tartotta fent, látszott, hogy minden erejével koncentrál.

– Anita! – kiáltotta örömében Michelle, és szorosan magához ölelte a húgát. – Attól féltem, hogy elvesztettelek…

– Jól vagyok – próbált kibontakozni az ölelésből a kislány. – Joker ránk gyújtotta az egész raktárt. Még szerencse, hogy James mellettem volt, és megidézett egy burkot, így át tudtunk vágni az égő folyosón.

Az említett fiú, aki időközben eltűntette a vízpajzsot, ebben a pillanatban összeesett a fáradtságtól. A burok fenntartása minden erejét felemésztette.

– James! – kiáltották a lányok, és a fiú köré gyűltek. Maggie gyorsan megvizsgálta, majd megnyugodva jelentette James állapotát a többieknek.

– Semmi baja, csak kimerült.

A fiú ébren volt, de felállni már nem volt ereje. A hangja is remegett, amikor végül megszólalt:

– Nem esett bajod, Anita?

– Semmi – felelte a kislány. – De te aztán jól ránk ijesztettél.

– Sajnálom. Nem akartam.

– Várjatok egy kicsit! – vágott közbe Michelle. – Azt mondtátok, Joker keze volt a dologban?

– Pontosan – felelt Anita. – Ő tette James-et druidává, most pedig ő rabolt el minket. És ti hogy tudtatok utánunk jönni?

– Volt egy szemtanúja a parkban elkövetett rablásnak – mondta Maggie. – A kis barátnőd, Hisami mindent elmesélt, így akadtunk végül a nyomodra.

– Hisa látott minket a parkban? – kérdezett vissza döbbenten Anita. – Én nem láttam.

– Nem mindegy? – vetette közbe Michelle. – Az a lényeg, hogy megtaláltunk titeket.

– Való igaz… nővéreim – szólalt meg James, majd elvesztette az eszméletét.

A fiú szavai általános döbbenetet váltott ki a papírmesterekből. Michelle mosolyogva fordult Maggie-hez.

– Szerinted komolyan nővéreinek tekint most már minket, vagy csak a fáradtság miatt nem tudja, mit beszél? – kérdezte.

– Nem tudom – felelte Maggie. – Ha majd felébred, megkérdezheted tőle.

Anita viszont nem kételkedett benne, hogy a fiú megtalálta bennük a családját. Leguggolt barátja mellé, majd megcsókolta. Hosszú végteleneknek tűnő másodperceken keresztül megszűnt körülötte a világ, amibe viszont hamarosan szőke nővére rángatta vissza.

– Na de Anita! – kiáltotta mosolyogva Michelle. – Hiszen te magad mondtad: szerelemről szó sem volt köztetek.

– Az ember változik – vágott vissza a kislány.

– Michelle! – hajolt oda nővéréhez Maggie. – Ezzel nem az lesz a gond, hogy az iskolában gúnyolódni szoktak rajta?

– Most ígérjétek meg, hogy erről senkinek egy szót sem szóltok!

– Persze, nem kell izgulnod – csitította Nenene, aki az elmúlt percekben mást sem csinált, csak jegyzetelt a papírjaira.

– Te meg mit firkálsz?

– Csak az új regényem vázlatát írom. És már meg is van hozzá egy tökéletes cím: Szerelemről nem volt szó.

– Milyen csodás cím! – ujjongott Michelle. – Ugye majd kapok belőle egy példányt?

– Majd én is elolvasom – csatlakozott Maggie.

– Nem kéne hazavinni James-et? – fordult Anita a nővéreihez.

– Végül is igazad van csak nem várhatjuk meg itt, hogy felébredjen…

Michelle és Maggie felemelte a fiút, majd húguk és a még mindig jegyzetelő írónő nyomában elindultak hazafelé.

Bár Anita aggódott barátjáért, nem igazán tudta elképzelni, mikor lenne ennél is boldogabb. Segített valakinek, hogy lerázza magáról a britek vasigáját és ezzel együtt szerzett egy új barátot, ha pedig ez nem lenne elég, valahogy Nenenét is sikerült ihlettel megajándékoznia. Ráadásul Jokert is elintézték – ezúttal örökre.

Vége

                                                                                     Írta: Sumiregawa Nenene

                                                                                     Fordította: Juhász Barnabás (^ ^)