1. rész – Nyaralás

Szokásos hétvégi napnak indult ez is a kávézóban. A lányok az asztalok körül sürögtek-forogtak, miközben rendeléseket vettek fel, illetve vittek ki a vendégeknek. Nem sokkal dél után akadt egy kis probléma, amikor a semmiből hirtelen egy lebegő alak tűnt fel, elriasztva az összes vendéget a kávézóból. Hosszú fülek, zöld haj – ki más is lehetett volna, mint Dren?

– Te jó ég, Dren, már itt sem hagysz nyugton minket? – üvöltött az űrmanó felé Zoey, és egy keze ügyébe került tányért hajított az irányába.

– Nyugi, cicus! – próbálta Dren megnyugtatni, miközben kitért az edény útjából. – Most nem harcolni jöttem.

– Te mindig harcolni jösz, Dren – vágott közbe Renee. – Hisz ez a dolgod, vagy nem?

– Nos... már nem.

– Hogy érted, hogy már nem? – kérdezett vissza Kikki.

– Úgy, hogy leváltottak. A Kékség már kezd türelmetlen lenni...

– Leváltottak? – hökkent meg Zoey is. – És ki vette át a helyed? Az a másik két idióta?

– Tarbra és Shardonra gondolsz? Még ha csak ők vették volna át, de sajnos nem ilyen egyszerű a helyzet...

– Akkor ki? – kérdezte Bridget. – Valami szuperűrmanó-alakulat?

– Majdnem – válaszolt mosolyogva Dren. – Nincs szupererejük, de így is egy mindenre elszánt csapat. Nálunk a Tízek Társaságaként váltak ismertté...

– Vagyis már tízen vadásznak ránk? – vágott közbe újra Kikki. – Az már keményebb dió...

– Ugyan, tíz újabb eszement – fojtotta belé a szót Zoey. – Simán elbánunk velük, akárhányan vannak...

– Nos, ez egyáltalán nem igaz – vette vissza a szót az űrmanó. – A Tízek Társasága azon kevés csapat közé tartozik, akik még egy megbízást sem hagytak félbe vagy buktak el...

– Ezzel mi is így vagyunk.

– Befejezhetem? Nálunk ők a legjobbak, és egyáltalán nem ostobák, ahogy ti feltételezitek. Sőt, nagyon is sokat foglalkoznak egy megbízás teljesítésének kidolgozásával, nem rohannak fejjel a falnak. Fő erényük, hogy rendkívül precízek.

– Rendben, bízd csak ránk őket! – mondta Renee. – Úgysem bújkálhatnak sokáig, hiszen az űrmanók nem igazán hasonlítanak az emberekre...

– Hidd azt nyugodtan... Csakhogy ők előszeretettel bújnak álruhába, amíg megfigyelik az áldozatukat és játszanak vele, majd pedig akkor támadnak, amikor az a legkevésbé számít rá. Az egyetlen, ami mindig rajtuk van...

– No lám, tehát Tooka mégiscsak igazat mondott – csendült egy gúnyos hang Dren háta mögött. A kávézóban két újabb lebegő alak jelent meg: Shardon és Tarb.

– Információkat szivárogtatsz ki az ellenségnek, Dren? – kérdezte a kis űrmanó gúnyosan mosolyogva.

– Én csak... – próbált Dren mentegetőzni, de Shardon megragadta a karját.

– Te velünk jösz – szólt, majd a másik két űrmanóval együtt elteleportált.

A lányok megdöbbenten álltak a történtek előtt. Hihetnek egyáltalán Drennek? Shardon felindultságából úgy tűnt, minden okuk megvan rá. Akkor viszont egy rettegett bandával kell megküzdeniük, akik álruhában szinte bárhol megjelenhetnek? És hogyan végződhetett volna Dren utolsó mondata? Egy biztos: azoknak az űrmanóknak először is meg kell közelíteniük őket, ha megfigyelést vagy támadást terveznek. De ha álruháról van szó, akkor mindenki gyanús lehet.

Nem volt sok idejük ezen töprengeni, ugyanis néhány perccel az után, hogy a három űrmanó eltűnt, kopogtak a kávéház ajtaján. Zoey nyitotta ki az ajtót, aminek a másik oldalán egy postás állt. A lány alaposan szemügyre vette a férfit, mivel még frissen hangzott a fülében Dren figyelmeztetése. A postáson azonban nem látott semmi rendkívülit. A szokásos egyenruhán felül a férfi csak egy egyszerű, aranyból öntött karikagyűrűt viselt az ujján. Kezében borítékot szorongatott.

– Elnézést, a tulajt keresem – mondta. – Sürgős küldemény érkezett a számára. Itt találom?

– Bent van az irodájában, ha kell, átvehetjük...

– Ne fáradj, Zoey, itt vagyok – hallatszott a hátuk mögül Elliot hangja. – Valami zajt hallottam az előbb, mi volt az?

– Semmi, igazán semmi – mondta Zoey. Nem volt benne biztos, meg kéne-e említenie főnökének Dren látogatását.

– Biztos? – kérdezett vissza Elliot, miközben átvette a borítékot.

– Igen, teljesen. És te mit kaptál? Megmutatod?

– Miért kéne megmutatnom?

– Minden nap keményen dolgozunk, ráadásul egyfolytában megmentjük a Földet, igazán megmutathatnád...

– Ismered a mondást, miszerint a kíváncsiság okozza a macska vesztét?

– Igen, mintha már hallottam volna róla...

– A helyedben ennek tudatában kérdezősködnék.

– Na! Ez nagyon gonosz volt tőled.

– Legalább azt mondd meg, ki küldte! – szólt közbe Kikki.

Elliot megfordította kezében a borítékot.

– Nincs rajta se bélyeg, se feladó, se címzett... Ezt hogy kézbesítették... – fordult volna a postáshoz, de az már eltűnt.

A fiú óvatosan nyitotta ki a borítékot, amiből egy meghívónak tűnő levél és egy jegy került elő.

– Ez meg mi? – kérdezte Corina, miközben főnöke elolvasta a levelet.

– Azt írja, nyertem egy egyhetes utazást Hawaiira – morogta végül. – Pedig sehol nem játszottam...

– Kit érdekel? – kérdezte Zoey kitörő örömmel. – Már nagyon régen el akartam oda utazni...

– Egy ilyen bulit nem szalasztunk el, az fix – ujjongott Kikki is, és a többiek is izgatottnak tűntek.

– Lehet, hogy nem hagynátok ki, csak van egy apró probléma – csillapította őket Elliot. – A jegy csak egy személyre szól.

– Mi? – hökkent meg Zoey. – Na ne! Akkor most mi lesz?

– Úgyis rám férne már egy kis pihenés, szerintem elmegyek egyedül.

– És mi lesz a kávézóval? – kérdezte Bridget. – Vagy addig szabadságot kapunk?

– Arról azért ne is álmodjatok! Megkérem egy jó barátomat, hogy vegye át a helyem. Tudja, mivel foglalkozunk itt, úgyhogy ugyanúgy követnetek kell majd az utasításait, mint az enyémeket. Értve vagyok?

– Teljesen – mondták a lányok kórusban.