20. rész: Különleges fogoly

Bart és Layla már nem is gondolkodnak rajta, mióta haladnak zavartalanul. Miután különváltak a többiektől, végigmentek azon a szűk járaton, összefutottak néhány katonával, akik párokban őrködtek a barlangokban. Nem jelentettek különösebb akadályt, könnyen legyőzték őket. A tündérnek csak az nem tudta elkerülni a figyelmét, hogy Bartot meglátva a katonák még nem voltak ellenségesek.

Ezt azonban nem teszi szóvá. Semmi jó nem sülne ki abból, ha a fiú megtudja, hogy gyanakodik. Ha igaza van, csak elárulná magát, ha viszont nincs igaza, vérig sérti. Tipikusan olyan téma ez, amit nem tanácsos felhozni a közelében.

– Te nézed egyébként, hogy merre megyünk? – kérdezi végül. – Mert én már nem emlékszem.

– Semmi ok az aggodalomra – hangzik a magabiztos válasz. – Nem fogunk eltévedni.

– Ez igazán megnyugtató.

Bart pár kanyarral később hirtelen megtorpan és felemelt kézzel Laylát is megállítja maga mögött. Fejét oldalra fordítja, mintha fülelne.

– Te is hallod ezt? – kérdezi.

Layla is hallgatózni kezd. Először nem hall semmit, amiért a fiú megállt volna. Pár másodperc múlva viszont alig hallható nyöszörgésre figyel fel. Tovább a folyosón mintha valaki sírna. Méghozzá egy lány.

– Azt hiszem hallok... valamit. Mintha...

– Ez nekem nagyon ismerős.

Bart sietős léptekkel indul tovább. Laylának igencsak szednie kell a lábát, ha követni akarja. A szipogás egyre közelebbről hallatszik, végül pedig a forrását is megtalálják: egy cellának kialakított üregből jön a folyosó jobb oldalán. Bart az utolsó néhány métert már futva teszi meg, mielőtt térden csúszva megérkezne az üreg elé. Lakójára meredve pedig hirtelen felkiált:

– Rose!

Egy kislány sínylődik a cellában. Jóval fiatalabb mindkettejüknél. Hosszú, szőkésbarna haja csapzottan omlik a vállára, de a körülményekhez képest egész ápoltnak tűnik. Csak néhány napja hozhatták ide. Barna szeme viszont majdnem ugyanolyan, mint Barté. Ráadásul a fiú még a nevén is szólította. Laylába hasít a felismerés: ő lenne Bart kishúga, akiről még annak idején beszélt, amikor először találkoztak? De akkor mégis mit keres itt?

A bebörtönzött kislány hiába tűnik Bart húgának, valósággal halálra rémül a fiú látványától. Kétségbeesetten igyekszik összekuporodni az egyik sarokban, hogy minél távolabb kerüljön tőle. Nadrágja valószínűleg farmer, de a fölsőjét már semmiképp sem lehetne azonosítani a rengeteg kosztól, ami ráragadt. Viselkedését azonban nem csak Layla nem érti. Bart ugyanolyan tanácstalanul térdel a rácsok előtt.

– Mi a baj? – kérdezi végül. – Nem ismersz meg?

– Bátyó... – hüppög a kislány. – Miért kellett idehoznod?

Layla tekintete abban a pillanatban Bartra szegeződik. Képes volt idehozni a saját húgát? Ezt azért sosem nézte volna ki belőle. Csakhogy a fiú ugyanolyan döbbentnek tűnik, mint ő.

– Hogy? – hebegi. – Ezt nem értem...

– Pedig csak néhány napja volt, hogy hazajöttél. Azt mondtad, szünet van az iskolában, aztán megölted anyut és aput, engem pedig idehoztál...

– Micsoda? – kérdezi felháborodva Layla, vádlón mutatva a fiúra. – Te megölted a saját szüleidet?

– De... De... Ez lehetetlen – próbál Bart védekezni. – Én végig Blooméknál voltam...

– Addig, amíg vissza nem mentünk. Utána megkérted Stellát, hogy hadd jöhess vissza. Ráadásul pont azt mondtad, hogy hazamész.

– Tényleg hazamentem, de senkit nem találtam otthon. Kihalt volt a ház, nem tudtam, hol lehetnek. Arra gondoltam, talán bementek a városba, de semmi... Amióta a Vörösforrásban tanulok, nem is láttam őket...

A tündér továbbra is vádló tekintettel néz Bartra. Ha hihet Rose-nak, minden jel arra utal, hogy a fiúban egyáltalán nem lehet megbízni. De akkor is... Mi értelme volt idehozni és tömlöcbe zárni a saját húgát? Ennek egyáltalán semmi értelme. Ha viszont Rose hazudik, és más magyarázata van annak, hogy idekerült... Akkor meg miért kenné rá a bátyjára, hogy idehozták? Újabb magyarázatra váró kérdés.

Amíg a tündér magában vívódik, kinek higgyen, Bart megszólal:

– Nézd, tényleg feloldhatatlan ellentmondásba kerültünk. De az igazság az, hogy én is megrökönyödve állok előtte. Annyit kérek, hogy hagyjuk a magyarázkodást máskorra. Legalább Rose-t vigyük ki innen minél hamarabb, rendben?

Layla egy hosszú pillanatig farkasszemet néz a fiúval. Igyekszik bármi gyanúsat kiolvasni a tekintetéből, de ártó szándékot nem talál benne. Végül lassan bólint.

– Rendben, de utána még visszatérünk erre.

Bart a sziklára helyezi a tenyerét ott, ahol a rács beágyazódik a kőzetbe. Nem telik bele sok idő, és az első vasrúd már ki is került a helyéről.

– Ezt hogy csinálod? – kérdezi a lány, de szinte csak maga elé motyogva. Bart azonban így is meghallotta a kérdést.

– Csak a szikla szerkezetét puhítom meg egy kicsit – érkezik a válasz, miután a második rúd is kicsusszan a helyéről, szabad utat engedve Rose-nak. – Mintha csak felaprózódna.

A kislány vonakodva jön ki a cellájából. Tekintetét végig bátyján tartja, amikor pedig kiér, azonnal Laylához simul, mintha a tündértől várná, hogy megvédje.

– Úgy tűnik, együtt visszük ki – jegyzi meg Layla, miközben elindul arra, amerről jöttek. Rose szorosan mellette, Bart pár lépéssel arrébb, a másik oldalon követi.