Út a kórházba

„Lakli” Lalival senki sem barátkozik. Ebben bizonyosan közrejátszik, hogy illik rá az osztálytársaitól kapott gúnynév. Lali mindig is egy kicsit butuska gyerek volt. Nem is kicsit, nagyon. Pontosabban még az sem fordult meg a fejében, hogy ha naponta legalább tízszer elmondják lököttnek vagy bunkónak, annak esetleg valami igazságtartalma is lehet.

Csakhogy Lali is állandóan új dolgokat fedez fel. Legutóbb például talált egy roppant egyszerű, célravezető, ugyanakkor eléggé fájdalmas módot a suliból – igazoltan! – való hiányzásra.

Aznap délután éppen az iskolai öltözőkhöz igyekezett. Pár perc múlva kezdődött volna a fociedzése, amiről a világért sem akart lemaradni. Labdarúgásból saját véleménye szerint kitűnő volt, még talán Puskás bácsival is felvehette volna a versenyt, igazság szerint viszont olyan rosszul játszott, mintha két bal lába lett volna – ehhez pedig hozzá kell tennünk, hogy jobblábas.

Végre odaért az öltözőkhöz. Két, első ránézésre egyformán fehér ajtóval találta szembe magát. Arra nem gondolt, hogy esetleg felnézzen és elolvassa a rajtuk csüngő táblácskákat, ráadásul ideje sem maradt sok, így egy határozott mozdulattal belökte a jobb oldalit.

Célt tévesztett, vagy ha úgy jobban tetszik, félrenyúlt. A női öltözőbe nyitott be, ahol a főiskola baseballcsapata öltözött éppen vissza edzés után. Még fel sem ocsúdott a szeme elé kerülő gyönyörű, karcsú testek látványából, amikor a lányok sikítozni kezdtek, hogy elijesszék a hívatlan látogatót. Mivel a fiú esetében ez annyit használt, mint elefántnak a bolhacsípés, a kettes számú önvédelmi terv lépett életbe.

Nem tudni, hogy Lali tömegvonzása nőtt meg hirtelen, vagy valami más oka volt a különös jelenségnek, mindenesetre az öltözőben tartott tárgyak egyszercsak gyorsulni kezdtek a fiú felé: cipők, ruhák, majd ezeket követték a padok és a szekrények. Az viszont nem kis bajtól mentette meg hősünket, hogy ez utóbbi tárgyak túl nehezek voltak a köztük és a fiú közti távolság megtételéhez. Ezzel szemben sikerült még nagyobb bajba juttatnia.

Lali végre megmozdult, először azóta, hogy benyitott az öltözőbe. Jobb kezét felemelte, majd levett egy vörös, csipkés melltartót a füléről, ami még az előző roham során akadt fel oda. Ez idő alatt, tekintve, hogy a csapattagoknak még mindig nincs nyugtuk tőle, előkerültek a nemrég elcsomagolt ütők. Elég volt néhány jól irányzott ütés, ami még az amerikai élvonalbeli csapatok játékosainak is dicsőségére vált volna, és hősünk eszméletét vesztve a padlóra zuhant. A lányok összeszedték az eldobált dolgaikat, felöltöztek, majd ott hagyták az ájult fiút.

Lalira az alig pár perc múlva edzésre siető társai figyeltek fel. A földön fekvő tanulót látva azonnal kihívták a mentőket. Nyilván nem ismerték meg, annyira össze volt verve, de utólag már csak nem küldhették el a kiérkező orvosokat.

Hősünket kórházba szállították, ahol megvizsgálták, majd nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket állapítottak meg. Azóta viszont már két hét eltelt, Lali pedig még mindig múmiaként bekötözve fekszik a kórházi ágyon. Látogatója nincs, nyugodtan ki merem jelenteni, hogy nem is lesz, sőt: ha az iskolában esetenként szóba kerül, mindenki abban reménykedik, hogy minél később épül fel.

Ami pedig a baseballcsapat tagjait illeti, őket iskolatanács elé állították, ahol minden meggyőzés nélkül kijelentették: a lányok bölcs és kézenfekvő döntést hoztak, amiért jutalmuk egy szabadnap lett.