2. rész – A látogató

Az iskola, amit képviselve a Druida küzd, az előző holdtölte óta az egyik legnevesebbé nőtte ki magát. Az ódon épület előtt elterülő, a lemenő nap sugaraiban fürdő tágas udvaron most egy sötét alak szalad keresztül. Első ránézésre a legszokatlanabb látványnak tűnik, hiszen az iskola és a gladiátorok védelmét fegyveres őrök biztosítják. Vajon hogy jutott át a főbejáratnál állomásozó őrségen?

Az alak a gladiátorok szálláshelyei felé veszi az irányt. Már ha egyáltalán szálláshelynek lehet nevezni azokat a cellákat, ahol a harcosok álomra hajthatják a fejüket. A barátságtalan kőépület bejárata előtt őr áll, aki a vastag faajtó két oldalán égő fáklyák fényében észreveszi a közeledő idegent. Az alak köpenyt visel, a hozzátartozó csuklya takarásában pedig nem látni az arcát. Az őr előrelép, és felemeli fegyverét.

– Álljon meg! – kiáltja. – Mi dolga van itt?

– Csak ami máskor is – hangzik a csuklya alól egy lágy női hang. – A bátyámhoz jöttem.

– Ja, maga az? – kérdez vissza az őr, és leereszti a lándzsáját. – Akkor már sejtem, hogy jutott át a kinti őrségen... Rendben, menjen!

A gladiátorok érdeklődve figyelik, ahogy a köpenyes nő magabiztosan elhalad a cellák között. Jól tudja, hol van, akit keres. Megállíthatatlanul lépked egészen az utolsó celláig. Ott végül megáll, és suttogva megszólítja a cella lakóját:

– Hallasz még? Vagy már alszol?

A megszólított eddig a kis elkerített helyiség közepén ült, és gondolataiba mélyedve figyelte az ereje teljében lévő holdat. Vendége szavait hallva most feláll, és szembefordul vele. A zöld szempár fürkészni kezdi a csuklya alatt lévő arcot. Végül az arc, amit előző holdtölte óta annyian láttak és annyian imádtak az arénában, ellágyulni látszik: a Druida szája mosolyra húzódik.

– Örülök, hogy végre újra látlak. Rég voltál itt.

A nő hosszú, vörös haja kibomlik, ahogy hátrahúzza a csuklyát a fején. Némely szomszédos cellából meghökkent morgás hallatszik, amint lakóik felismerik a jövevényben a császár szobalányát. Azelőtt sosem esett meg ilyesmi, az ehhez hasonló alkalmak csak a Druida ittléte óta fordultak elő, igaz, azóta sem túl gyakoriak.

– Sajnálom, de a palotában kezdett elterjedni a szóbeszéd, miszerint az egyik cseléd kimarad éjszakánként – mondja a nő. – Nem mertem megkockáztatni, hogy elkapjanak.

– Világos. Vigyázz magadra! Nagyon sokat kockáztatsz ezzel.

– Tudom, de nem nyughattam, amíg nem voltam biztos benne, hogy jól vagy. A harcaid egyre veszélyesebbek. Az a Kalapács majdnem megölt téged. Óvatosabbnak kéne lenned. Már ő is a legjobbak közül való volt, és a császár csak még képzettebbeket küld majd ki ellened az arénába. Főleg most, hogy láthatta, ahogy ma megsérültél...

– Csak egy kis karcolás.

– Ezt nem tudja. És még mindig hajthatatlan. Nem akarja visszaadni a szabadságodat.

– Ha csak a magamét kéne visszaadnia, talán már megtette volna...

– Most meg még mesterkedik is valamiben. Ma felfogadott egy harcoktatót is valamelyik iskolából. Ez nekem nagyon nem tetszik.

A Druida erre csak legyint, mintha egyáltalán nem érdekelné, mire készül a császár. Látogatója aggódó arccal folytatja.

– Biztos vagy benne, hogy ez az egyetlen megoldás létezik? Nincs esély megszökni?

– Azonnal üldözőbe venne az összes légió. Talán még Róma határáig sem jutnánk el. A császárt kell valahogy meggyőznöm. A cél érdekében pedig bármennyi csatára képes vagyok.

A nő pár pillanatig farkasszemet néz a Druidával. Két megszólalásig hasonlító szempár fürkészi a másikat. Végül ismét a látogató szólal meg.

– Nagyon remélem, hogy tudod, mit csinálsz. Lehet, hogy a következő ellenfeled talál valami hatásos technikát a stílusodra – szemében könnyek jelennek meg. – Túl fontos vagy nekem... Nem akarlak elveszíteni...

– Én emiatt nem aggódnék. Elég nagy kelléktáram van, hogy kitaláljak valamit...

– Elég nagy kelléktárad? Jóformán csak a földet és a tüzet használod. Jó, elismerem, hogy a levegőnek ilyen látványos küzdelmeknél nem sok hasznát veszed, mert a nézőknek is látniuk kell valamit. De a mostani nyár rendkívül forró, így a víz is kevés. A te „nagy kelléktárad” máris a felére csökkent. Be kéne látnod, hogy ez nem éppen a legbíztatóbb előjel.

– Nem lesz semmi gond. A császárnak is csak véges számú lehetősége van azt tekintve, kiket küldhetne ki ellenem. Úgy érzem, már nincs messze a vége...

– Persze, a megérzéseid! – kel ki magából kiabálva a nő. – Mint például az, hogy ne féljünk a rómaiaktól, mert nem fognak bántani minket? Végülis tényleg nem bántottak, csak eladtak rabszolgának! Ha jól emlékszem, téged csakis azért vett meg ez az iskola, mert valami tehetségnek tapasztalat kellett volna! Egyszerűen nem számítottak arra, hogy te fogod megölni őt többszázas nézőközönség előtt, hanem meg akartak öletni! Nem így volt?

– De – hangzik a tömör, fáradt felelet.

– Akkor kérlek, ne hivatkozz a megérzéseidre, mert már kiderült, nagyjából mennyire megbízhatóak. Nem változtál semmit. Még mindig ugyanaz az optimista álmodozó vagy, aki mindig is. Egyszer az életben elgondolkozhatnál rajta, mégis mekkora az esélye, hogy mindig az lesz-e, amit vársz.

A nő visszarántja fejére a csuklyát, majd sebes léptekkel távozik. A Druidából fáradt sóhaj tör elő.

– Na mindegy – motyogja maga elé. – Majd megnyugszik...

A szemközti cellából hirtelen mozgolódás hallatszik, majd lakója elfojtott hangon átszól a Druidának:

– Öregem, ez aztán a tűzrőlpattant cseléd...

– Ő sem változott semmit, könnyen képes felidegesíteni magát, de utána nagyon hamar le is csillapodik.

– Egyáltalán honnan ismered te a császár szobalányát?

– A húgom.

– Nem mondod komolyan! Én úgy hallottam, hogy rabszolgakereskedők hozták... vagy nem?

– Méghozzá velem együtt. Aztán ő felkeltette a császár figyelmét, aki megvette. Én meg ide kerültem.

– Hihetetlen... És akkor az a gyűrű...

– A családé. A tulipán rajta pedig amolyan családi címer, ha úgy jobban tetszik.

– És örülsz?

– Mégis minek?

– Hogy a húgod a palotában van... biztonságban...

– Na persze! Az egyetlen dolog, amiért még harcolok, hogy a császár visszaadja a szabadságunkat, és elhagyhassuk ezt a birodalmat. Veszély szagát hozza a keleti szél. Nagy veszélyét.

A Druida megfordul, majd leheveredik a cellában a priccsre. Részéről befejezte a beszélgetést. Inkább ismét gondoltaiba merül. Újabb napon van túl. Újabb ellenfelet győzött le. Ráadásul még a húga is ép és egészséges. Pozitív jövőben reménykedve hunnya le a szemét. Arra gondol, hogy már bármelyik nap szabadok lehetnek a húgával, hogy hátrahagyják nemcsak Rómát, hanem az egész birodalmat.