3. rész – Kétségek között

Szakad az eső. A nyár folyamán először. Égi dörejek vegyülnek a közönség kiáltásaiba. Az aréna sárrá ázott talaján heten vannak még talpon. Közülük négyen páncélt viselnek, és igyekeznek óvatosan, alakzatba rendeződve megközelíteni a velük szemben álló bőrruhás Druidát. Körülöttük tíz további páncélos gladiátor sártól szennyezett holtteste hever. Legyőzőik pedig ott állnak a két fél között: két sárból megformált emberalak, nedves homokból összeállt lándzsákkal a kezükben.

A Druida egy pillanatra felnéz a császár felé. Az egy kicsit idegesen, mégis érdeklődve figyeli a küzdelmet. De a Druida szeme mást keres a lelátón, amit nem talál. Ellenfelei kihasználják az alkalmat, és mind a négyen megrohamozzák. A Druida már későn reagál, az utolsó utáni pillanatban adja ki a sárembereknek a néma parancsot. Az egyik homoklándzsa még célba talál, és halálos sebet okozva átfúródik az egyik gladiátor mellvértjén, de a nyomában érkezőket már nem tudják lefegyverezni. Két kard suhint egyszerre, ezt követően pedig két fej válik le a sártestekről. Az alakok lefejezett maradéka tehetetlenül esik szét, hogy visszatérjenek oda, ahonnan jöttek: a küzdőtér esőáztatta talajába.

A harmadik életben maradt gladiátor eközben vészesen közel kerül a Druidához. Kardja ívesen lendül, és mély vágást ejt ellenfele bal karján. A Druida hátratántorodik, majd jobb karjának lendítésére a megelevenedett sár egy oktopuszcsápot megszégyenítő erővel félrelöki a támadókat. A Druida nem indul utánuk. Sebét vizsgálja és dörzsöli, mintha az esővízzel akarná kitisztítani. Újra felpillant a császár felé, de amit tekintetével keres, még mindig nincs ott. Csak a császár gúnyosan mosolygó arcával kerül szembe.

A három gladiátor lassan összeszedi magát. Alakzatba rendeződve indulnak el a Druida felé. Az nem akarja megterhelni sebesült karját, de védekeznie muszáj. Gondolván, hogy a legjobb védekezés a támadás, felemeli ép karját. Ennek következtében százával emelkednek a levegőbe az apró sárcseppek, amik a Druida fejének magasságába érve már szilárd, éles kavicsokként merednek a támadók felé. És egy hosszú, feszült pillanattal később a Druida karja előrelendül, és a száz meg száz vérszomjas tű elindul, hogy teljesítse a gyilkos parancsot.

Az égi dörejek valósággal elhalnak a közönség kiáltásai mellett. A Druida ökle a magasba lendül. Újabb győzelmet aratott, újabb csatával került közelebb a hőn áhított szabadsághoz. Egy utolsó pillantást vet a császár felé, még egyszer körbenéz a lelátókon. Látszik rajta, hogy keres valamit – vagy valakit. De nem találja. Fejét csüggedten lehajtja, majd hátat fordít a többszáz helyen a falhoz szegezett ellenfeleinek, és elindul kifelé az arénából.

Ismét fogy a hold. Lassan semmi sem marad belőle. Sokak szerint ez a legrosszabb előjelek egyike. Élükön a Druidával, aki most cellája egyetlen apró ablakán keresztül figyeli a pöttyökkel tarkított égbolton ezüstösen ragyogó fonalvékony csíkot. Gondolatai sötétek és aggodalmasak. Nem találkozott húgával azóta, hogy legyőzte a Kalapácsot. Csak nem történt vele valami?

Ráadásul most még inkább egyedül érzi magát. A holdat egész kicsi kora óta a barátjának tekintette. Amikor éjszakánként magányosnak érezte magát, a holdhoz beszélve mindig sikerült megnyugodnia. De rendszeres időközönként pár éjszakára még ez az egy barátja is magára hagyja. Ez az egy barátja, aki amikor kerekedett, amikor gyönyörűen ragyogott, már a puszta jelenlétével erőt adott neki... Aki minden alkalommal meghallgatta... Még ő is elhagyja. Ilyenkor még a Druida is gyengének érzi magát.

Odakint még mindig szitál az eső, bár hevessége meg sem közelíti a délután tapasztaltat. Már az égi dörejek is elhaltak, így tisztán hallani a megélénkült motoszkálást a környező cellákban. A hangok visszahúzzák a Druidát gondolatai közül. Valaki közeledik az elkerített helyiségek között kialakított szűk folyosón. A Druida reménykedve lép oda cellája ajtajához, de nem az érkezik, akire várt. Az iskola igazgatója áll vele szemben a rácsok túloldalán.

– Reméltem, hogy még nem húzod a lóbőrt. Igaz, jelen helyzetben azt is meg tudtam volna érteni – mondja, miközben vet egy pillantást a Druida a csata óta bekötözött bal felkarjára. – Üzenetet hoztam.

– Nem érdekel – válaszolja csalódottan a Druida, és visszafordul a priccs felé.

– Biztos vagy benne? – szól utána az igazgató. – Egyenesen a császártól hoztam.

A Druida megáll a mozdulat felénél, amivel már ledőlne a priccsre, és visszanéz az igazgatóra.

– A császár üzent? – kérdezi. – Nekem? Mégis mit?

– Csak annyit, hogy a holnapi lesz az utolsó csatád az arénában.

– Fenyeget?

– Ezúttal nem. Azt üzeni, ha holnap győzöl, szabad vagy.

A Druida nem jut szóhoz a döbbenettől. A remény, ami azóta halódott benne, mióta a Kalapács legyőzése utáni este utoljára találkozott húgával, most ismét fellángol benne. Látszólag az igazgatónak sincs több mondanivalója. Megfordul, és távozik. A szemközti cella lakója ugyanakkor izgatottan lép a rácshoz.

– Ezt nevezem! Holnaptól szabad leszel?

– Úgy tűnik – válaszolja a Druida, de látszik rajta, hogy gondolatai teljesen máshol járnak.

– Valami gond van?

– Aggódom. Holdtölte óta nem láttam a húgomat. Az még nem gond, hogy nem jön ide, hiszen bármikor megeshet, hogy szigorítanak a palota védelmén. De még a küzdelmeken sem látom. Nagyon remélem, hogy nem esett semmi baja.

– A helyedben nem aggódnék annyira. A palota az egyik legbiztonságosabb hely a birodalomban. Szerintem az őrök senkit sem engednek a közelébe.

– Bár biztos lehetnék benne, hogy igazad van.

– Holnap ott lesz a császár mellett, figyeld csak meg! Úgyis tudják, hogy veled együtt őt is szabadon kell engedniük. Nem fognak semmilyen trükkel próbálkozni, majd meglátod. Egyébként pedig kár, hogy nem maradsz tovább. Úgy hallottam, nemrég feltűnt egy új gladiátor az arénában. Egy nő. Egy igazi amazon.

– Amazon? Kímélj meg tőle!

A Druida a női gladiátor hírére csak legyint, és mosolyogva heveredik le, hogy kipihenje magát következő és egyben utolsó csatája előtt.