Kirly-kaland

1. fejezet

Mit szólnál egy kis versenyhez? Benne vagy? Akkor idézd fel életednek azt az élményét, amit a leghihetetlenebbnek tartasz! Amit semmiképp sem tudnál elhinni, ha más mesélné neked. Lehet jó is, rossz is, teljesen mindegy. Megvan? Remek! És vajon mi az? Telitalálatod volt a lottón? Esetleg lesérültél életed legfontosabb találkozójára menet? Vagy netán addig kerested a bátorságot, hogy megszólítsd álmaid nőjét, amíg más lecsapott rá? Bármilyen őrültség lehet. De én azért fogadni mernék, hogy az én mesém képes még egy lapáttal rátenni.

Azonnal bele is kezdenék, csak most sürgősebb dolgom van. Ha röviden és tömören kéne elmondanom, túlélésről van szó. Itt rekedtem egy kórházban, amit nagyjából egy fél órája vett körbe a katonaság. Tisztán hallom a lépteiket, ahogy engem keresnek az épületben.

Engem és még valakit. Ugyanis nem vagyok egyedül. Ránézek a mellettem kuporgó kislányra. Alacsony, vékony termetű, de még gyönyörű nő lehet belőle később. Egész testében remeg. Vállára leomló, szőke hajjal keretezett arcáról és mély, tengerkék szeméből csak félelmet tudok kiolvasni. Olyan törékenynek tűnik… Mondjuk meg tudom érteni, mitől reszket ennyire. A hadsereg gyakran visszaél vele, hogy egyre nagyobb szükség van rá, ezért újabb és újabb engedményeket kap. Mindkettőnk életét rendesen megkeserítették. Lucy, ez a szerencsétlen kislány miattuk konkrétan a második olyan műtétjére várt egy órával ezelőtt, amiről más lányok csak rosszabb esetben hallhatnak egész életükben. Ő pedig még tizenöt éves sincs.

Egy katona lépteit hallom az ajtón túli folyosó felől. Abban a kórteremben bújtunk el, ahová Lucyt hozták az orvosok. Felborítottuk az első ágyat, és most itt kuporgunk mögötte. A folyosóról nem látni minket, csakhogy ez az alak bejön körülnézni. Ez nem jó. Előhúzok egy pisztolyt az övemből. Őrült ötletnek tűnik, de ha megtalálnak, ennél már csak rosszabb lehet.

– Lucy! – suttogom. – Próbálj meg átkúszni az utolsó ágy mögé! Majd fedezlek.

A kislány rémülten bólint. Látszik, hogy legszívesebben tiltakozna, de tudja, hogy csak az ő érdekében történik mindez. Miután jelez, hogy felkészült, kibújok a fedezékből, és leadok néhány lövést a katona felé. Nem lő vissza, inkább beugrik az ajtófélfa mögé. Természetesen nem találtam el. Sosem bántam jól a fegyverekkel, de legalább elég időt szereztem Lucynek, hogy eljusson a terem másik végébe.

– Megtaláltam! – ordítja a járőr a rádióba. – Második emelet, déli folyosó, hatos kórterem! Fegyveres, és vele van a lány is! Erősítést kérek!

Visszabújok az ágy mögé, onnan hallgatom, hogy a kért erősítés úton van. Hogy is mondták annak idején? A helyzet fokozódik, vagy valami ilyesmi. De ha már belemásztam ebbe a slamasztikába, ki is kéne jönni belőle valahogyan. Lapos oldalpillantást vetek egy elfeketedett hegre a jobb karomon. Nem sokkal az előtt került oda, hogy találkoztam volna Lucyvel. Bár kínál egy megoldási lehetőséget, nagyon reménykedtem benne, hogy nem szorulok rá jó ideig. Most azonban nincs más választásom, kénytelen leszek használni.

– Jól van – motyogom magam elé. – Most mutasd meg, mit tudsz!

– Ó, szóval ismét hajlandó vagy szóba állni velem? – hallok egy hangot a fejemben. – Azt hittem, már sosem jön el ez a pillanat…

– Nem akarom leírni a helyzetet, hallhattad te is, mi folyik odakinn – mondom halkan, miközben próbálok nem törődni a gúnyos megjegyzéssel. – Ki kéne jutnunk innen, különben ki tudja, mi lesz. Valószínűleg végünk.

– Az azért engem is kellemetlenül érintene…

A hegből kiindulva különös bizsergés fut végig a karomon. Még mindig képtelen vagyok hozzászokni, pedig már megtörtént néhányszor. Mivel nem akarok a folyosón szembetalálkozni az erősítéssel, jobbnak látom, ha itt várom be őket.

Ha kíváncsi lennél rá, ez az egész őrület még gyerekkoromban kezdődött. Az agyam mindig is jól fogott, fizikai munkához ugyanakkor nem voltam túl erős. Szüleim világéletemben értelmiségi pályára szántak. Csak hát a tervek azért vannak, hogy tervek is maradjanak. Körülbelül annyi idős lehettem, mint most Lucy, amikor egy katonatiszt a csapatával csak úgy „kedvtelésből” mészárlást rendezett a környékünkön, megölve a családomat is. Hangzatos neve volt: Buck Huck őrmester. Amolyan nagykutya, az egyik legbefolyásosabb személy a seregben. Ahogy hallottam, tárgyalta az ügyét a bíróság, de csak a csapatát büntették meg, őt magát nem.

Az őrmesternek hála az utcára kerültem. Ott nem tudtam boldogulni, hiszen mint minden kétkezi munkásnak, úgy tolvajnak is csapnivaló voltam, így pár órán belül az egyik árvaházban kötöttem ki. Ekkor szembesültem vele, milyen jó, hogy a katonaság fokozódó tevékenysége mellett jóformán naponta nyílnak új árvaházak szerte a galaxisban.

Még nem is említettem volna? Olyan időt élünk, amikor már nem a Föld az egyetlen emberlakta bolygó. Éppen ezért van olyan nagy szükség a katonaságra, hogy fenntartsák a rendet. Ennek hátulütője, hogy a velem vagy a Lucyvel történtek nem is olyan ritkák. Illetve, ami Lucyvel történt, az eddig példa nélküli. Legalábbis én még hasonlóról sem hallottam.

Az árvaházban hallottam az őrmester tárgyalásáról. Gondolom, felesleges lenne mondanom, mennyire nem tartottam igazságosnak. Dühömben annyira megfeledkeztem magamról, hogy az első lehetséges alkalommal jelentkeztem katonának. Mivel a sereget állandóan bővíteni kell, folyamatosan toborozzák az embereket, ez pedig akkor számomra tökéletesnek tűnt. Még az előtt belevetettem magam a dolgok sűrűjébe, hogy lett volna időm átgondolni a helyzetet.

Újoncokra a hadseregnek mindig szüksége van, ezért figyelmen kívül hagyták, hogy nem vagyok a legmegfelelőbb „katona-alapanyag”. Részt vettem a kiképzésen, de igazán pocsék eredményeim voltak. Mint kiderült, egy elefántot sem tudnék eltalálni és már az akadálypályák felénél kifogy belőlem a szusz. Két dologhoz értettem igazán: a lapuláshoz és a számítógépekhez. Igaz, át kellett küldeniük továbbképzésre, hogy megtanuljam feltörni a gyakrabban használt kódrendszereket.

Az újoncok között állandó téma volt a hadsereg belső politikája. A tisztek nyíltan versengenek egymással, így bizonyosodva meg róla, hogy minden pozíciót a legrátermettebb ember foglaljon el. Még akkor sem szólnak bele ebbe a versengésbe, ha valaki úgy dönt, végleg megszabadul a riválisaitól. Ez pedig tökéletes lehetőséget kínált, hogy megfizessek az őrmesternek.

Kiképzésem későbbi szakaszában az Inspiration nevű hajóra lettem beosztva. Ez egyike volt azon különhajóknak, ahol a hozzám hasonló zöldfülűek szolgáltak, így ezeket általában csak kisebb feladatokkal bízták meg. Az ilyen különhajókon a legénység nagy része oktató, akik szükség esetén segíteni tudnak és elmagyaráznak mindent. A kapitány, James Hutchinson vállalta, hogy első nap körbevezet. Megmutatta a vezérlőt, a hajtóművet, a karbantartó folyosókat, a tizenöt fős mentőhajót, jóformán mindent. A túra végére maradt a szállásomként szolgáló kabin, csakhogy ekkor szemembe ötlött egy nem sokkal mellőle induló folyosó.

– És az mi? – kérdeztem.

– Ez a minden hajónkon megtalálható úgynevezett „Rangidősök Folyosója” – válaszolta, miközben a folyosóról nyíló egyetlen ajtón kisétált valaki. – Neked és a hozzád hasonló újoncoknak szigorúan tilos ide a belépés.

Érdekesnek tűnt, hogy a hajónak egy részére ilyen szabályozást vezessenek be, de nem volt igazán sok időm töprengeni rajta. Egyrészt viszonylag hamar találtak nekem más elfoglaltságot, másrészt nem kellett megvárnom, hogy tiszt legyek, mielőtt alkalmam nyílt rájönni, mit is rejt az a folyosó.