2. fejezet

Újabb lépéseket hallok az ajtó felől. Ezek szerint megérkezett az erősítés. Remek! Csak azért nem mondom, hogy ennél rosszabb már nem is lehet a helyzetünk, mert már számtalanszor kiderült, hogy az élet gyakran rácáfol az ilyen kijelentésekre. Mintha ezzel akarná tudatni velünk, mennyire gyér a fantáziánk. Attól, hogy mi nem tudunk valaminél rosszabbat kitalálni, neki még rengeteg lehetőség van a tarsolyában.

Megszorítom a fegyveremet és feszülten várok. Bizonyos szempontból előnyöm van. Mostanában már eléggé ismerhetik a Jack Kirly nevet. Ha valaha is megnézték az aktámat, akkor tisztában vannak vele, hogy nálam még egy bányaló is jobban céloz. Csakhogy az aktámat rég frissítették utoljára, így pár dolog nincs benne. Például hogy az előző állítás nem mindig tekinthető igaznak.

Fél perc sem telik el, máris hallom, ahogy az egyik katona bejön a szobába. Magamban igyekszem felvázolni a helyzetet. Egyedül jött be, tehát nyilván türelmetlenebb a társainál, akik még meghallgatják a már korábban itt lévő katona beszámolóját. Csak az ajtó felől jöhet, más út nincs befelé. Mennyi is a seregben az átlag magasság? Száz… hetven, ha jól emlékszem. Számolásban szerencsére jó vagyok. Abból vonjunk le durván ötöt, és máris ott vagyunk valahol a homlok közepén vagy a két szem között.

A neszek alapján tájékozódva gondolatban becélzom a felvázolt pontot, majd kibújok az ágy mögül és szinte azonnal lövök. Utána azonnal fekszem vissza a fedezékembe, így nem látok sokat az eseményekből. Egyedül azt hallom, hogy a golyó gellert kap a katona sisakján. A fenébe! Ezek szerint alacsonyabb volt az átlagnál… De legalább sikerült hangos káromkodásra és menekülésre kényszerítenem.

– Biztosak vagytok benne, hogy Kirly az? – kérdezi szitkozódva a társaitól, amikor visszaér hozzájuk. – Egy lövést adott le, az is kis híján megölt!

– Ő az, semmi kétség – hangzik a válasz. – A lány is vele van, felismertem. Talán csak mázlija volt.

– Mázli?! – kérdez vissza a hang a fejemben. – Ezt kikérem magamnak! Ez tudás, nem mázli!

– Nem lehetne egy kicsit csöndesebben?

Kint a katonák kérdezősködnek a társuktól:

– Láttad, hol bújkál?

– Az első ágy mögött. Felborította, így pont megfelel neki fedezéknek. Miért kérded? Eszedbe jutott valami?

– Bedobhatnánk egy gránátot, nem? Az csak megoldja a helyzetet...

A lélegzetem is elakad meglepetésemben. Egy gránátot? Ennyire durvulni azért nem kéne. És a többi beteg? Csak nem vitték még ki az összeset…

– Megőrültél? – szidják le a többiek egy emberként a társukat. – Nem figyeltél? Az előbb volt szó róla, hogy vele van a lány, őt pedig élve kell kivinnünk innen!

– Élve? – kérdez vissza gúnyosan a hang. – Te, azt hiszem, eszembe jutott valami. Kitalálod?

– Ezt most rögtön felejtsd el! – fortyanok fel. Nagyon is jól tudom, hogy mire gondol, de nem lennék képes végigcsinálni, bármennyire is az életem múlna rajta. – Nem fogom túszként kirángatni a teremből. Kint úgyis mesterlövészek várnának ránk, akik egy szempillantás alatt leszednek.

– Ha van más ötleted, csupa fül vagyok.

Erre nem tudok mit felelni. Az igazat megvallva nem gondolkoztam komolyabb stratégián. Arra számítottam, hogy a katonák mind bejönnek a terembe, aztán pedig csak lesz valahogy. A legjobb persze az lenne, ha egyesével jönnének, de erre nem látok sok esélyt.

– Bocsika, de azt hiszem, a hallásom már nem olyan jó, mint régen. Biztos az a rengeteg lövöldözés… Mit is mondtál?

– Jól van, nem éppen erre számítottam. Még ki kell találnom valamit.

– Ha megfogadsz egy tanácsot, akkor gyorsan, addig meg használhatnánk, amit én kitaláltam.

– Elhallgatnál végre? Semmit sem hallok.

Nincs mit tenni. Nem rohanhatok ki csak úgy fejvesztve. Nekik kéne bejönniük, akkor én tehetnék szert még egy kis előnyre. Ehhez viszont várnom kell. Meg persze reménykedni, hogy a kintiek megunják, hogy nem áll szándékunkban kimenni.