3. fejezet

A különhajón nem hagytak sokáig tétlenül üldögélni. Hamarosan a kapitány magához hivatott, hogy megkapjam első feladatomat.

– Gyerekjáték lesz – nyugtatgatott. – A Persalus felszínének túlnyomó többségét sűrű, áthatolhatatlannak tűnő erdőségek borítják. Ennek ellenére odafent úgy döntöttek, hogy itt is szeretnének egy kolóniát létesíteni. Az urán valami nagyon ritka változatára bukkantak a föld alatt. Első lépésként azt kell kiderítenünk, mennyire alkalmas ez a bolygó a kolonizálásra. Úgyhogy szépen lemegy, kutatásokat végez, mintákat gyűjt és feljegyzéseket készít...

– Kérdéseim lennének, uram – szóltam közbe, mire felvonta a szemöldökét. – Miért pont nekem kell ezt csinálnom? Nem erre képeztek.

– Mindenki azt teszi, amit mondanak neki. Egyébként úgy olvastam, maga inkább a szellemi munkában jeleskedik, és ez nagyon is az.

– Kapok kíséretet?

– Miért kapna? Az esély, hogy húsevő állattal találkozzon odalent, közelít a nullához. És a bennszülöttekkel sem kell törődnie. Őskőkori ember szintjén megrekedt szerencsétlenek, semmi veszélyt nem fognak jelenteni.

A munka egész jól ment. A kezdeti kétségek után már kezdtem hinni benne, hogy a kapitánynak igaza volt. De a minták nagy részének begyűjtése után rá kellett jönnöm, hogy mégiscsak tévedett. Egy bennszülött bizonyára ellenséges behatolónak nézett és rám lőtt. Valami köpőcsövet használhatott fegyvernek, mert én csak arra eszméltem, hogy egy nyílvessző fúródik a jobb karomba. Egyáltalán nem tűnt életveszélyes sérülésnek, mégis jobbnak láttam félbeszakítani a kutatómunkát. Onnantól kezdve egyetlen cél lebegett a szemem előtt: élve kijutni a Persalusról…

– Na jó, elegem van! – fakad ki odakint az egyik katona. – Bemegyek, és elintézem.

– Gyere csak! – suttogom magam elé mosolyogva. – Tartogatok neked itt valamit.

Ahogy meghallom a lépteit, gondolatban ismét becélzom a seregben átlagos homlokközepet, majd kibújok az ágy mögül és lövök. Amikor visszahúzom a fejem, már csak hörgést és egy tompa puffanást hallok.

– Lelőtte! – kiabálják odakint. – Torkon lőtte Morrist!

Torkon. Tehát ő meg pont magasabb volt, mint az átlag.

– Eggyel kevesebb, gratulálok – szólal meg a hang a fejemben. – De most aztán lesheted, mikor merészkedik be a következő.

Ebben sajnos igaza van. Viszont még mindig legalább négyen tanácskoznak a kórterem előtt, így kirohanni egyenesen öngyilkosság lenne. Muszáj tovább várnom, legalább még egy kicsit.

Addig is ott tartottam, hogy félbe kellett szakítanom a kutatómunkámat a Persaluson a bennszülöttek ellenségessége miatt. Nem szedtem ki a nyilat a karomból, ezt a feladatot a biztonság kedvéért inkább meghagytam az orvosi személyzetnek. A hajón végül kioperálták az egészet. Egy szálka sem maradt bennem, de a seb körül néhány óra alatt elfeketedett a bőröm.

Az Inspiration kutatócsoportja azonnal rávetette magát a belőlem kioperált nyílvessző maradványaira. Utána pedig rám. Kiderült ugyanis, hogy a nyíl valamiféle méregbe volt áztatva, de arról fogalmuk sem volt, pontosan mibe, és hogy ez milyen hatással lehet az emberi szervezetre. Vizsgálatok sokaságán estem át, de egyik sem talált bennem semmi rendkívülit.

Pedig a méreg hatása már akkor is ott volt bennem. Csak éppen önálló tudattal rendelkezett, ami azt diktálta neki, hogy húzza meg magát addig, amíg el nem jön az ő ideje. Akkor még én sem sejtettem, mekkora változást okoz majd a megléte.

Sajnos a megfelelő pillanat nem váratott olyan sokáig magára. Talán pár nap telt el az óta, hogy összegyűjtöttem a mintákat és továbbindultunk a Persalusról, amikor kiderült, mégis mennyit ér az információ, amit szereztünk. A sereg egy másik hajója, az Avenger megtámadott minket az úton. A riadó hangorkánja közepette megszállták a fedélzetet, lelőttek szinte mindenkit. Én maradtam az utolsó a legénységből, ezért inkább megadtam magam. Amikor visszavittek oda, ahol feljutottak a hajóra, szembekerültem az Avenger parancsnokával: Buck Huck őrmesterrel.

– Hol vannak a Persaluson végzett kutatás eredményei? – kérdezték tőlem.

Reménykedtem benne, hogy ha válaszolok, életben hagynak, ezért inkább útbaigazítottam őket. A csapat nagy része el is indult az iratokért, egy ember maradt velem, hogy őrizzen. Csakhogy az őrmester is figyelemmel kísérte az akció kezdeti fázisát, most pedig odahajolt az emberéhez.

– Öld meg, miután a többiek felpakolták a zsákmányt! – súgta neki, vigyort csalva a katona arcára. – Utána űrszemétté változtatjuk ezt a kócerájt.

Az őrmester visszasétált az Avengerre, én pedig kettesben maradtam az őrömmel. Szívem vadul kalapált a gondolatra, hogy itt fejeződött be katonai pályafutásom. Szerencsémre volt valaki, aki ezt másképp gondolta: a méreg hatása elérkezettnek látta a megfelelő pillanatot, hogy felfedje magát.

– Megölni?! És te ezt hagynád? – harsant egy hang a fejemben, de olyan váratlanul, hogy összerezzentem tőle. Félő volt, hogy a velem maradt katona abban a pillanatban lelő.

– Mi van? – förmedt rám az őrmester embere. – Miért húzod úgy össze magad, mint egy gyáva nyúl?

Talán azért, mert tényleg az vagyok, suhant át az agyamon. De nem mertem megkockáztatni, mire számíthatnék egy ilyen pimasz válasz után, így hát mást kellett kitalálnom.

– Mintha hallottam volna valamit – mondtam ki végül az igazságot, mert semmi más nem jutott eszembe. Elfordultam, és kinéztem a folyosóra, jönnek-e már a társai. Kíváncsi voltam rá, mennyi időm lehet még.

– Mégis mit hallottál? – kérdezett vissza a katona, majd ő is kilesett a folyosóra. De míg én csak az egyik irányba néztem el, ő megfordult, hogy a másik irányt is figyelni tudja. Végül visszafordult hozzám, és ismét megszólalt. – Van még más is a hajón?

Értetlenül néztem rá, ami még jobban felidegesíthette. Ezt támasztotta alá az is, hogy kigúvadt szemeivel újra kinézett a folyosóra. Amikor hátat fordított nekem, ismét meghallottam azt az ismeretlen hangot:

– Na most!

Az elfeketedett hegből kiindulva rendkívül fura bizsergés áradt szét a jobb karomban, ami a következő pillanatban már magától mozgott. Ujjait összefonta a bal kezem ujjaival, majd a két ököl megemelkedett és egy jól irányzott ütést mértek a katona tarkójára. Csak ámulni tudtam, ahogy eszméletlenül összeesett előttem.