4. fejezet

Nem maradtam sokáig az ájult katona mellett. Amint eljutott a tudatomig, hogy mit tettem, első dolgom volt egy jó búvóhelyet találni, ahol a társai nem találnak meg. Pont jókor határoztam el magam, ugyanis alig másztam be egy nagyobb konténerbe, már hallottam is a lépteiket.

– Te jó ég, Johnes! – kiáltotta az egyikük, amikor meglátta ájult társát a padlón. – Mit tett veled az a…

– Uram! Vigyük be őt is, bizonyára még életben van.

– Vigyék! Miután pedig lecsatlakoztunk, vizsgálják át az Avengert! Megeshet, hogy az a mocsok ott akart elbújni.

Hallottam, ahogy felviszik a katonát a másik hajóra. Amikor a lépteik zaja elhalt, kikászálódtam a konténerből, ekkor azonban mást hallottam meg. Az a bizonyos hang volt. Rövid időn belül már harmadszor.

– Meg kell mondjam, hatásos volt a kis színjátékod az imént. De ha nem akarsz darabokban lebegni, mint ahogy ez a hajó fog, akkor nagyon gyorsan indulj el a mentőkomp felé.

Ijedten néztem körül a hang forrása után kutatva.

– Ki van ott? – kérdeztem fennhangon, mivel a katonák már nem voltak a közelben. – És hol?

– Még mindig nem jöttél rá? – kérdezett vissza gúnyosan. – Megáll az eszem...

Bár a hang a mielőbbi távozást javasolta, tisztában voltam vele, hogy eltart egy kis ideig, amíg az Avenger lecsatlakozik rólunk. Feltett szándékom volt visszamenni a kabinomhoz a dolgaimért. El is indultam, figyelmen kívül hagyva a hang heves tiltakozását.

– Hé! Te most mégis hová mész? A mentőkomp az ellenkező irányban van! Nekem sem lesz belőle semmi hasznom, ha most megöleted magad! Ezért mentettelek meg? Ezért a néhány percért?

A kabinomban magamhoz vettem a legszükségesebb cuccaimat, amiket be tudtam tömködni a zsebeimbe. A fülkéből kilépve már nekem is a mentőhajó volt az első gondolatom, de ismét megtorpantam. Tekintetem a Rangidősök Folyosójára vándorolt.

– Hátha van még ott valaki – motyogtam, miközben elindultam az egyetlen szoba felé.

– Mi?! Nem! Nem! Nem! Most azonnal fordulj vissza, és...

Hirtelen elhallgatott, amikor benyitottam az ajtón. Meg is tudtam érteni, mi vette el a szavát. Nekem is elakadt a lélegzetem az elém táruló látványtól.

Az ajtó mögött a férfiemberek valóságos paradicsoma várt rám. A szoba nagyjából ötször lehetett nagyobb, mint az én kabinom. A berendezés hatalmas ágyakból és kanapékból állt, a rikító színű paplanok, párnák, takarók mindent beborítottak.

Már maga a szoba is vidám, nyugtató hatást keltett, a lakói pedig még inkább. Első nekifutásra kilenc lányt számoltam meg, akik egytől egyig felém fordultak, amikor beléptem. Legtöbben a harmincas, esetleg negyvenes éveik elejében járhattak, de olyat is láttam, aki alig tűnt húsznak.

– Te, tudod mit? Felejtsd el, amit az előbb mondtam…

– Te lennél az új fiú? – lépett oda hozzám az egyik nő. Harminc év körülinek tippeltem. Vörös haja a vállára omlott, és volt benne valami, amitől úgy éreztem, mindjárt elolvadok. Arca szép és kedves, barna szeme szeretetet tükrözött. Egész lénye azt éreztette velem, hogy akár az életemet is nyugodtan rábízhatnám. – Korábban nem láttalak itt. Csábított az ismeretlen, igaz?

– Igen! – vágta rá a hang minden késlekedés nélkül.

– Még mit nem! Mármint… – helyesbítettem a nő értetlen arcát látva. Hirtelen rá kellett döbbennem, hogy azt a hangot egyedül én hallom, senki más. – Ha lehet, inkább kihagynám…

Iszonyatosan nagy zavarban voltam. Minden vagyonomban le mertem volna fogadni, hogy a főtt ráknál is vörösebb vagyok. Igyekeztem az előttem álló nő szemébe nézni és a mennyezet felé tekintgetni, lefele még véletlenül sem. A szobában lakó lányokban ugyanis egyetlen dolog volt közös: egyikük sem viselt semmilyen ruhát.

– Nem hallották a riadót? – próbáltam másra terelni a szót.

– Az a katonáknak szól, nem nekünk – felelte. – Lehet, hogy mi is a seregben szolgálunk, de mi nem vagyunk katonák.

Ez utóbbit mondjuk sejtettem. Arra azonban kíváncsi lettem volna, hogy akkor mégis milyen beosztásban dolgoznak a hajón. Már épp meg akartam kérdezni, amikor ismét megszólalt a hang a fejemben.

– Máris elfelejtetted, hogy mindjárt felrobbantanak minket?

– Tényleg! – kaptam észbe. – Menjenek a mentőkomphoz gyorsan, amint tudok, megyek én is.

Értetlenül nézett rám.

– Miért...

– Erre most nincs idő, csak menjenek!

A nő néhány pillanat alatt maga köré gyűjtötte a többieket, majd együtt elindultak a mentőkomp felé. Már én is folytattam volna a keresést valami hasznos dolog után, amikor éreztem, hogy valaki megrángatja a ruhámat.

Amikor visszafordultam, egy a többieknél sokkal fiatalabbnak tűnő lányt láttam magam előtt. Nagyjából a mellkasomig érhetett föl. Mély, tengerkék szemébe nézve ismét felidéztem a képet, ami a szobába belépve fogadott. Akkor kilenc lányt számoltam, de ő mintha nem lett volna közöttük.

– Köszönöm, bácsi, hogy megment minket – mondta hirtelen, miközben mélyen meghajolt, majd a társai után sietett.

Nem jutottam szóhoz. Csak néztem a távolodó kislány vállára leomló szőke haját, közben pedig a fejemben csak úgy tolongtak a kérdések. Mégis mit keres itt ez a kislány? És mit keresnek itt a többiek? Valami modern hárem lennének, akik a kikapcsolódásra vágyó katonák minden óhaját lesik? Törvényes ez egyáltalán? És hogy válogatják hozzá a lányokat?

– Hmm… Tíz gyönyörű nővel egy mentőkompban… Ugye, mekkora mázlisták vagyunk, öregem?

A hang rángatott vissza a valóságba. A lányokat már nem láttam sehol. Már kezdtem kételkedni benne, hogy a támadás meg minden tényleg valóság volt-e. De a következő pillanatban minden igazolódott. Egy női hang egyszerre harsant fel az összes hangszóróból:

– Figyelem! Ellenséges rakéta közeledik. Becsapódás tizenöt másodperc múlva.

Világos volt, hogy már semmit sem vihetek magammal a fedélzetről. A becsapódásig való visszaszámolással a fülemben rohantam a mentőhajó felé. Ötnél fordultam be valahogy az utolsó folyosóra, de annyira siettem, hogy majdnem túlszaladtam rajta. Önmagamat megszégyenítve fogtam bele a hajrába. Láttam a folyosó végén a célomat jelentő ajtót és a lányokat, ahogy biztattak. Magamban meg is köszöntem nekik, hogy nem indultak el nélkülem.

Már csak néhány méter lehetett hátra. Kezdtem elhinni, hogy gond nélkül eljuthatok a biztonságot nyújtó ajtóig. De az élet megint rám cáfolt. Abban a pillanatban, hogy átfutott az agyamon a megmenekülés lehetősége, a jobb oldalamon robbanás kíséretében átszakadt a fal. A lökéshullámtól nekiestem a másik falnak, végül ájultan estem össze pár lépésnyire a biztonságtól.