5. fejezet

Lassan kezd besötétedni. Hát ez remek! Mintha nem lennénk így is elég szorult helyzetben. Éjszaka egyébként is korlátozott mozgásterünk van, hiszen Lucy ilyenkor alszik, mint minden hasonló korú gyerek. Elkezdek türelmetlenül mocorogni a helyemen. Így tényleg nem fogjuk sokáig bírni.

– Meddig fogunk még itt ücsörögni? – hallom kintről a katonákat, akik ezzel megerősítenek benne, hogy ők is elképesztően unják a várakozást.

– Menjünk be mind egyszerre, valamelyikünk csak leszedi.

Fél percig csend van a folyosón. Visszafojtott lélegzettel várom, mi fog ebből kisülni. Ha minden jól sikerül, rövid időn belül kijutunk ebből a kórteremből. Ha nem… Erre inkább nem is gondolok.

– Na jó, felkészülni! – hangzik kintről az utasítás. – Bemegyünk.

– Hoppá! Szorul a hurok.

– Tudok róla – morgok magam elé. – Fecsegés helyett inkább te is készülj fel!

Öt katonát hallok bejönni. Fejben sikerül elkülönítenem az egyes lépteket, így magamban látom, hol vannak. Felismerem, melyik áll meg egy pillanatra, tökéletes alkalmat kínálva vele. Azonnal feltérdelek az ágy mögött és lövök, miközben tekintetemmel már a következőt keresem. Az eltalált katona még a padlóra sem esett, amikor egy újabb golyóval a második életet is kioltom, majd visszabújok a fedezékembe. Két lövés, két halál. És még az ágy mögé is sikerült visszahúzódnom, mielőtt bárki válaszolt volna.

– Mi a büdös fene…? – kiabál az egyik állva maradt katona. – Kirly nem célozhat ilyen jól! Lehetetlen, hogy ő…

Ismét előbújok, és fejbe lövöm a kiabálót. Egyre inkább kétes, hogy ura vagyok-e saját cselekedeteimnek. Én magam is érzem, hogy a harag és a bosszúvágy különösen erősen dolgozik bennem. Még mindig Buck Huck őrmesternek akarok megfizetni, és ennek hatására szinte teljesen kifordultam régebbi önmagamból. Mintha egy örökkévalóság telt volna el a gyámoltalan kissrác óta, aki bekerült abba az árvaházba, miután megölték a szüleit.

– Valaki aludni szeretne – mondom fogcsikorgatva.

A két utolsó katona rám szegezi a fegyverét, mire gyorsan hasra vetem magam. Két golyó is elsüvít felettem, de végül épségben érek földet.

– Ne csevegj, miközben az életed van veszélyben! Ezt igazán megtanulhatnád végre.

– Ezt most meg kéne köszönnöm?

– Jól esne.

– Akkor álmodozz tovább!

– Szerinted eltaláltuk? – hallom az ajtó felől.

– Mintha úgy láttam volna…

– Nem csoda, ha a szemüveged ott lapul a jobb zsebedben…

– És mit gondolsz? Meghalt?

– Lehet. Nézzük meg!

– Komolyan mondom, ha ezt elhibázod tíz centiről, letagadom, hogy ismerlek.

– Bárcsak én is letagadhatnám, hogy… Várj csak! Mégis miből gondolod, hogy ismersz?

– Ébresztő! Én te vagyok.

– Még csak az...

Nem érek a mondat végére. A következő pillanatban a katonák áthajolnak az ágy fölött. Mindketten kapnak egy-egy golyót a szemük közé. A lövésektől hátraesnek, és hangos puffanással terülnek el a padlón. Felpattanok, kisietek a folyosóhoz és elnézek mindkét irányba. Senki, még lépések zaja sem szűrődik erre. Ez valamennyire megnyugtat. Visszamegyek az utolsó ágyhoz, ahol Lucy végigvészelte ezt az egész kalamajkát.

– Jól vagy? – kérdezem, miközben gyengéden megpaskolom a fejét. Lassan bólint.

– Igen. De nem vagyok álmos, Jack bácsi.

Elmosolyodom. Talán azért van, mert olyan fiatal, de ösztönösen bácsiz, amióta csak megismertük egymást. Amíg nem tudta a nevemet, addig egyszerűen csak bácsi voltam. Most már Jack bácsi. És ez minden bizonnyal így is marad, bármit csinálok.

– Hogyhogy nem vagy álmos?

– Már aludtam várakozás közben.

Mosolyogva lépek az ablakhoz. Nálam nagyobb stratégák talán óvakodnának ettől. Hiszen annyiszor hallani ablakon bemászó kommandósokról, bedobott gránátokról vagy arról, hogy egy mesterlövész leszedi az ablakban álldogáló áldozatot.

Én nem vagyok nagy stratéga. De jó néhány dolgot én is látok innen. Egyrészt mi a másodikon vagyunk, úgyhogy annyira nem nagy az esély rá, hogy gránátot dobjanak be. Főleg úgy, hogy Lucy élve kell nekik. Másrészt, ezen az oldalon egy hatalmas park terül el a kórház épülete mellett, így kommandósok sem ugorhatnak be sűrűn, kivéve, ha képesek helyből négy-öt méter magasat ugrani. Végül pedig két háztömbön belül nem látok egyemeletesnél magasabb házakat, így senkinek sem lehet erre az ablakra jó rálátása.

Az már nem ennyire megnyugtató, hogy mi sem ereszkedhetünk le innen. Az épület még mindig a katonák gyűrűjében van. Gyalog semmiképp sem hagyhatjuk el a kórházat.

Lucyt az ajtóhoz vezetem, közben pedig eszembe jut, mit gúnyolódott a testetlen hang az egyik katonán. Kíváncsiságból odalépek a testéhez és belenyúlok a jobb zsebébe. Szinte azonnal érzem, hogy egy szemüveg akad a kezembe. A kitörni készülő nevetéssel viaskodva megyek tovább.