Szerelemben és háborúban…

1. fejezet

Erik Mycomb a szokásos úton haladt iskolája felé. Semmi különöset nem érzett ebben a napban. Ugyanolyan szokványos szerdai nap volt, mint bármelyik. Pontosabban ugyanolyan, mint bármelyik az utóbbi öt hónap során.

Öt hónap… Pedig mintha csak tegnap kellett volna értesítenie iskoláját a lakcímváltozásról. Mintha csak tegnap mondogatta volna a barátainak naphosszat, hogy ezentúl abban a takaros kis házban fog lakni a temetővel szemben. Méghozzá az új gondviselőjével.

De ez igazából sokkal régebben kezdődött. Kilenc éves lehetett, amikor édesapja életét vesztette egy grizzlyvel való találkozás során. Spinville-ben ez nem volt ritkaság. A kis városkában az állandó lakosság nem érte el az ezret sem. Ez volt talán a legészakibb település az Egyesült Államokban, ami még nem Alaszkához tartozott. Minden oldalról sűrű tűlevelű erdők vették körbe, melyekben valósággal hemzsegtek a nagyvadak. Grizzly, barna, fekete és örvösmedvék, hiúzok, pumák és még ki tudja, milyen vadállatok tették ezt a helyet a vadászok kedvencévé. De csak a legvakmerőbb vadászok merészkedtek ide. Ennyi vad között egyáltalán nem volt veszélytelen kimenni az erdőbe. Még puskával sem.

Kalandvágyó vadászokból ennek ellenére nem volt hiány. A Spinville-i erdő hamar legendássá vált. Ha egy vadász dicsőséget akar szerezni és valóban naggyá akar válni, akkor itt is sikerrel kell járnia. Egy vadásznak Spinville olyan, mint egy teniszezőnek Wimbledon vagy egy kerékpárosnak a Tour de France. Karrierjének legnagyobb kihívása – és legnagyobb dicsősége, ha sikerrel veszi.

Erik apja gombászni volt, amikor a végzetes baleset történt. Belebotlott egy anyába és két bocsába. Nem volt vadász, így fegyvert sem vitt magával. Esélye sem volt a kölykeit védelmező anyagrizzly ellen. Eriket is szíven ütötte, amikor édesapjának szétszaggatott holttestét megtalálták az erdőben. Anyjához képest viszont nagyon jól tűrte. Az özvegyen maradt asszony teljesen összeroppant, másfél év után belehalt a bánatba.

Szülei halála után Eriket sokat betegeskedő nagyszülei vették magukhoz. Akkor volt tizenegy, és a következő négy évet velük töltötte. Először nagyanyja, majd öt hónappal ezelőtt nagyapja is magára hagyta. Erik egyedül maradt a nagyvilágban, legalábbis úgy tűnt. Csakhogy akkor lépett színre ő.

Az elárvult fiút szinte rögtön felkereste egy különös férfi. Dan Nicholsként mutatkozott be, és nem is sápadt bőre, vállig érő fekete haja, fátyolos szeme vagy jómódinak tűnő ruházata tette különössé. Sokkal inkább a járása és a többi embert folyton fürkésző tekintete volt feltűnő. Óvatosan lépkedett, mintha mindenhol csapdát sejtene, egyszerre volt elképesztően könnyed, ugyanakkor szokatlanul nehézkes. Még ha próbálta is leplezni, hihetetlen kettősség érződött ebben a férfiban.

Erik vonakodva fogadta el az idegen ajánlatát. Voltak barátai az iskolában, nem is kevesen, bár kétséges volt, hogy bármelyikük szülei befogadták volna. Erről nem Erik tehetett, egyszerűen errefelé rendkívül nehezen lehetett egy családot fenntartani. Spinville-ben szinte kizárólag egygyermekes családok éltek, második gyermeknek nagyon ritkán akadt hely.

Erik végül elfogadta a férfi ajánlatát. Nem tartott sokáig, amíg összecsomagolta a cuccait és átköltözött Dan takaros kis házába a temetővel szemben. Saját szobát kapott, mindennel, amire szüksége lehet. Puha ágy, frissen húzott ágynemű, íróasztal számítógéppel, külön könyvespolc, ahol azokat a könyveket tarthatta, amik tényleg érdekelték... Csupán a legalsó polcra kerültek olyan művek, amiket Dan megkövetelt tőle. És ezek témája adott választ a férfi elsőre nagyon is furcsa viselkedésére.

Dan Nichols nekromanta volt. Olyan varázserővel rendelkezett, amivel mozgásra tudta bírni a holtakat. A fajtájabeliek Mosuf Aliként ismerték, a Dan csak az általuk civilnek nevezett emberek között használt álnév volt.

Erik tisztában volt vele, hogy Danhez költözni sokkal nagyobb változást jelent majd az életében. A férfi beavatta mindenbe, a valódi nevétől kezdve a nekromanták létezésén keresztül egészen odáig, hogy fajtája emberemlékezet óta végtelennek tűnő háborút folytat. Erik minden szükséges tudás birtokában döntött úgy, hogy elfogadja Dan segítségét és hagyja magát belerángatni a csatározásokba.

Már az első héten túlesett egy beavatási szertartáson. Több magasrangú nekromanta jelenlétében Dan egy apró tűvel öt szúrást ejtett Erik szíve fölött, majd jobb kezének ujjait az apró, vérző sebekre nyomta. A fiú úgy érezte, mintha jég tódulna az ereibe, ahogy a vére mohón szívta magába a nekromanta varázserejét. Az öt pötty azóta sem tűnt el a bőréről, élete végéig viselni fogja, mint egy bélyeget, ami nekromanta létéről tanúskodik azoknak, akik tudják, mit jelent.

Az első és legfontosabb az volt, hogy Erik új személyisége rejtve maradjon a világ elől. Ugyanúgy folytatta az iskolát, mintha semmi sem történt volna. Ebből a szempontból Dan egyáltalán nem bizonyult olyan szigorúnak, mint előtte a szülei vagy a nagyszülei. Nem várta el, hogy Erik színötös mintatanuló legyen. Egyetlen kikötése az volt, hogy a fiú biológiából kiemelkedően teljesítsen, különösen akkor, amikor az emberi test felépítéséről van szó, hiszen ez a tudás nagyban hozzájárul majd nekromanta tanulmányaihoz.

Eriknek nem esett nehezére elfogadni Dan feltételeit. Az emberi test egyébként is érdekelte, mostanában egyre többször játszott el a gondolattal, hogy testnevelő lesz. Dan támogatta ezt az elképzelését, de más tantárgyaknál is szívesen segített Eriknek a tanulásban. Nem győzte mondogatni, hogy a nekromantáknak is szükségük van valamilyen végzettségre, hiszen a háborúban igencsak gyakoriak a mostanihoz hasonló átmeneti szünetek. Ilyenkor sokkal kevesebb összecsapásra kerül sor, nekik pedig el kell tudniuk vegyülni a civilek között.

Erik hétköznapjai úgy teltek, mint bármely más korabeli kamaszé. Nap közben az iskolapadban ült, délután házi feladatot írt és a következő óráira tanult, gyakran pedig a barátaival múlatta az időt. Hétvégente azonban jöttek Dan különórái, amikor ők ketten elmerültek a nekromanták történelmében és szokásaiban. Ezeken a foglalkozásokon tanulta meg, hogy az évezredes háború, amibe hagyta magát belerángatni, egy a nekromantákhoz hasonlóan saját létezésüket titkoló embercsoport ellen folyik. Ez az embercsoport nagyon hasonlított a civilek fantáziavilágában létező druidákhoz, viszont Dan magyarázata szerint korántsem rendelkeztek akkora hatalommal, mint képzeletszülte társaik. Leginkább kihasználják, hogy képesek kommunikálni az állatokkal és gyakorlatilag ráuszítják őket az ellenségre. Ritkábban a növényekhez fordulnak, megelevenítik az ágakat, a gyökereket, az indákat, amik elkapják és megfojtják vagy összeroppantják áldozatukat.

Amit Erik a legnehezebben tudott elhinni, az volt, hogy bár ez a hadakozás a druidákkal már ilyen hosszú ideje tart, az egyszerű emberek eddig semmit sem vettek észre belőle. Dan ezt is igyekezett megmagyarázni azzal, hogy sem a druidáknak, sem a nekromantáknak nem érdekük, hogy a civilek puszta félelemből egy harmadik félként beleszóljanak a háborúba. Ez volt az oka, hogy minden összecsapást igyekeztek olyan helyen megvívni, ahol senki sem látja őket.

Mivel a nekromantatörténelem szinte kizárólag a háború körül forgott, Eriknek rengeteg kiváló harcos nevét kellett megtanulnia, akik kivételes dolgokat vittek véghez. Ilyen volt például Ariba Ni, aki egyszerre hozta vissza csontvázként egy japán kisváros temetőjének ötszáz halottját, akik ezután tizenöt druidával és a befolyásuk alatt álló tíz farkassal, két szibériai és egy bengáli tigrissel, egy barnamedvével és egy leopárddal végeztek egyetlen éjszaka alatt. Még azt is sikerült elsimítani, hogy szöktek meg az állatok a helyi állatkertből és hogy tépték szét egymást a temetőben, miközben valószínűleg élelem után kutattak.

A holtak megidézésének még csak az elméleti alapjainál tartottak. Csontok és izomcsoportok nevei, elhelyezkedésük, illetve hogy ezek közül melyek állapota egy nekromanta számára... a gyakorlatba ezeket Dan csak akkor akarta átültetni, amikor Erik ezt már mind tudta.

Az elmúlt öt hónap Erik számára ebben a látszólag feszített tempóban telt, pedig valójában nem érezte annak. Dan ügyelt a fokozatosságra, sosem terhelte túl az elmélettel, mint mondta, a gyakorlat éppen eléggé fárasztó lesz. Ráadásul sosem erőltette a különórákat, amikor Eriknek épp a barátaival volt programja, és ezt a tanítványa nagyon is értékelte. Mégpedig azzal, hogy amikor Dan órát tartott neki, teljes odaadással figyelt.

– Erik! Hé, haver, ide!

Erik annyira elmélyedt a gondolataiban, hogy észre sem vette egyik jóbarátját, Archie Tensont, aki az iskolakapu előtt integetett és kiabált felé. Erik mosolyogva lépett le a járdáról, hogy átkeljen az úton, amikor egy autó megállásra kényszerítette.

Egy ezüstszürke BMW hajtott el az iskola előtt, és leparkolt néhány méterrel arrébb. Erik egy kis ideig még figyelte, hátha kiszáll belőle valaki, de mivel ez nem történt meg, újra körülnézett, majd átment az úton, hogy csatlakozzon Archie-hoz és a többi diákhoz, akik beözönlöttek az iskola kapuján.