2. fejezet

Debbie Clears vonakodva szállt ki az ezüstszürke BMW hátsó üléséről. Egész lénye ellenkezett az új iskola ellen. Sőt, az egész városba költözéstől kilelte a hideg. Életében először  került ilyen távol a szüleitől. A szülei, akik tizenöt éven át biztos pontot jelentettek az életében, akiktől tizenöt éven keresztül az iskolán kívül jóformán egy tapodtat sem mozdult, most nem voltak vele.

– Tényleg szükséges volt idejönni? – kérdezte a volánnál ülő férfitól.

– Tényleg – morgott vissza az. – Épp itt az ideje, hogy vadállatokon gyakorolj. Ennél pedig nincs alkalmasabb hely. Ezt a fél hetet még élvezd ki, amíg felmérem a terepet...

A BMW csikorgó kerekekkel elviharzott. Debbie beletörődő arccal nézett utána. Nevelőapja ült a volánnál, akitől mást nem is várhatott volna. Amióta megismerte, mindig is ilyen hideg volt vele szemben. Csakhogy most a szülei kinevezték a férfit a nevelőapjának, így kénytelen volt hozzászokni, hogy a nap huszonnégy órájában ilyen fogadtatás várja otthon.

Debbie szülei druidák voltak. A nekromantáktól eltérően, akik ritkán alapítanak családot és inkább beavatási szertartások keretében emelnek új tagokat maguk közé, a druidák soraiban többen voltak, akik nem tették fel egész életüket a háborúban való részvételre. Ők általában letelepednek és családot alapítanak, amikor elegük volt a harcokból. Debbie egy ilyen pár első gyermekeként jött a világra. Szülei tíz éves korában olyan tanárt hívtak hozzá, aki jobban meg tudta tanítani rá, hogyan viselkedjen druidaként, mint ők. Választásuk a "Halottgyilkos" Miziga Lee-re, egy nyugdíjazott tábornokra esett, aki ebből az alkalomból vette fel a Jason Stats álnevet kedvenc akcióhőse után.

Jason háborús érdemei megkérdőjelezhetetlenek voltak. Még a nekromanták között is hírhedtté vált a neve. Gyakran használt mondása volt: „Akit én megölök, az úgy is marad”, ezzel utalva a számtalan mozgásra bírt halottra és azokra a nekromantákra, akiket vadállataival tépetett szét. Tipikusan az a fajta volt, akinek a harc az élete. Napjában legalább hússzor szóvá tette, mennyire nem ért egyet a feletteseivel, akik kiszámíthatatlan viselkedésére és a törvények semmibe vételére hivatkozva nyugdíjazták. "Csak azért, mert a farkasaimmal sétálgattam az utcán!", mondogatta leplezetlen gúnnyal a hangjában.

Tanítás területén azonban igencsak volt még hova fejlődnie. Arrogáns volt és türelmetlen, sosem elégedett meg azzal, amit Debbie vért verejtékezve elért. A helyzetet tovább rontotta, hogy a lány eleinte ígéretes tanítványnak mutatkozott, ezért Jason úgy vélte, még többet várhat tőle. Amikor még otthon, Chicagoban igyekezett tanítani a druidaélet fortélyaira, Debbie nagyon gyorsan tanult. Könnyűszerrel elsajátította a növények megelevenítését, és az azóta eltelt öt év eredményeként a háziállatokra is képes volt rákényszeríteni az akaratát. Azonban a neheze még csak most következett. Egy vadállat irányításához sokkal nagyobb koncentráció kellett.

Jason pont ezért hozta ide. Annak idején innen származtak kedvenc farkasai, akik a leghűségesebbek voltak hozzá. A Spinville-t körülvevő erdők vadjai a jól képzett druidák számára felértek egy elithadsereggel. Mivel Jason ragaszkodott ezekhez a vadakhoz, Debbie szülei megengedték neki, hogy elhozza lányukat ide, ráadásul az itt töltött időre még Debbie nevelőapjának is kinevezték, hogy megfelelően gondját tudja viselni.

Debbie első napjára készült az új iskolájában. A kapun belépve bukfencet vetett a gyomra. Vajon sikerül itt barátokat szereznie? Amióta Jasonnél tanult, a chicagoi barátnői egytől egyig elpártoltak mellőle. Jason elvárta, hogy minden nap megjelenjen az óráján, egyáltalán nem érdekelte, hogy Debbie a barátaival is szeretne valamennyi időt eltölteni.

Amikor a tanári irodában bemutatkozott, szívesen fogadták. Egy fiatalos tanárnő intette magához. Ms. Pruddy, a leendő osztályfőnöke kísérte el a termükbe még első óra előtt. A tanárnő mutatta be a Chicagoból érkezett lányt, majd egy szőke, telt arcú fiú mögött lévő, üres padra mutatott az ablak mellett.

– Úgy látom, Erik mögött van még hely, ülj le oda!

Debbie elindult a szabad pad felé. Már épp a szőke fiúhoz ért, amikor egy összegyűrt papírgalacsin repült el közvetlenül előtte. Erik éppen az ablakon keresztül figyelte az udvart, így teljesen váratlanul érte az oldalról jövő támadás. A papírdarab arcon találta, és meglepettségéből csak akkor ocsúdott fel, amikor Debbie már leült mögé. Akkor felvette a galacsint a földről, szétterítette és olvasni kezdte.

A délelőtti órák végtelenül hosszúnak tűntek. Debbie ezalatt felmérte, hogy a tanulással való becsatlakozással kevesebb gondja lesz, mint várta. Nagyjából egy héttel járhattak előrébb, mint ahol Chicagóban abbahagyta. Pont ennyi ideig nem volt iskolában, amíg Jasonnel eljöttek a nagyvárosból és berendezkedtek az itteni ideiglenes lakásukba.

Ebédszünetre hamar ért le, így talált magának egy szabad kétszemélyes asztalt az ablak mellett. Már épp nekiállt az öt majonézzel meglocsolt halrudacskájának és a párolt rizsnek, amikor valaki megszólította:

– Bocsi, leülhetek ide?

Debbie felnézett, és kis híján megakadt a falat a torkán. Az a szőke fiú állt mellette, aki mögött helyet foglalt az osztályteremben.

– Hogyne, persze – hebegte, miután sikerült lenyelnie az ételt.

A fiú leült vele szemben, és hozzálátott a saját adagjához. Hosszú ideig egyikük sem szólt semmit, csak az evőeszközök zörgését lehetett hallani. Végül ismét Erik kezdett beszélni:

– És hogy érzed, nehéz dolgod lesz itt? – kérdezte.

– Szerencsére annyira nem vagyok lemaradva. Csak az a néhány óra esett ki, amíg átköltöztünk – Debbie körülnézett, azt a fiút keresve a tekintetével, aki hozzávágta Erikhez a papírgalacsint. – A barátod hol van?

– Archie? Ő otthon kap enni. Nem fizetik neki a menzát. Ahogy elég sokaknak nem. Eddig rémes volt egyedül lejönni ebédelni... Hogyhogy eljöttél Chicagoból? Elég volt a városi levegőből?

– Igazából a nevelőapám hozott ide. Azt mondta, egy kis környezetváltozás csak jó lehet, még ha csak rövidebb ideig tart is.

– Ezek szerint visszamentek?

– Előbb-utóbb. De ahogy ismerem, inkább utóbb.

– És a nevelőapád miért jött ide? Vadász?

– Nem. Természetkutató. Kíváncsi, mitől ilyen veszélyes ez a környék.

– Én is a nevelőapámmal lakok. Nagyon rendes, talán még a valódi szüleimnél is jobban támogat.

– És ő hol dolgozik?

– A temetőben. A sírokat gondozza.

– Vagy úgy... Te is elköltöztél a szüleidtől?

– Tulajdonképpen csak a házukból. Ők már rég meghaltak. Ahogy a nagyszüleim is.

– Ó... Sajnálom...

– Ugyan, már túltettem magam rajta. Egyébként is nap mint nap találkozom velük. Dan háza pont a temetővel szemben van, így minden reggel iskolába jövet elsétálok a sírjuk mellett.

Erikkel beszélgetni igazán felemelő érzés volt. Mint kiderült, kettejük életében sok közös vonást lehetett felfedezni. Azon kívül, hogy jelenleg mindketten egy-egy nevelőapaként megnevezett gondviselővel laktak Spinville-ben, mindkettejüket rendkívül érdekelte a biológia. Az már csak részletkérdésnek számított, hogy míg Eriket az anatómia, Debbie-t inkább a zoológia érdekelte a biológián belül. Az is szóba került, hogy az iskolán kívül mindketten különórákat vesznek a nevelőapjuktól. Ahogy fény derült az újabb és újabb közös vonásokra, Debbie lassan kezdett kételkedni benne, hogy lehet-e mindez a véletlen műve.

A délutáni órák félbeszakították a beszélgetésüket. Debbie életében először érzett késztetést arra, hogy ne az órára figyeljen, hanem levelezésbe kezdjen osztálytársával. Csakhogy még ha kicsivel is, de le volt maradva a többiekhez képest, és ez az ő esetében elég volt ahhoz, hogy ellenálljon a kísértésnek.

Tanítás után kénytelen volt hazasietni, hiszen lemaradását minél előbb be akarta hozni. Jason nem jött érte, ezért gyalog kellett hazamennie azon az úton, amit nevelőapja szerint reggel a kocsiból megjegyezhetett. Ennek ellenére sokáig téblábolt, míg végül sötétedéskor hazatalált.

Szép kertesházban laktak a város szélén. A virágágyásokkal teli kertet narancsszínű kerítés választotta el az úttól. A ház mögött ugyanez a kerítés húzódott, ott viszont az előző tulajdonos meghagyta a fa eredeti színét. A másik oldalon már az erdő kezdődött öt méteren belül.

Debbie hirtelen valami furcsára lett figyelmes, ahogy a kulcsával kinyitotta a kerítésbe épített ajtót, ami a kertbe nyílt. Különös hiányérzete támadt, és nem is alaptalanul. A ház mellett elnézve meglepetten tapasztalta, hogy ott nincs meg a kerítés! Jason bizonyára lebontotta a nap folyamán. Bármiben fogadni mert volna, hogy nevelőapja mindezt egyetlen célból tette: hogy még közelebb lehessen szeretett vadállataihoz.

Morgást hallott a háta mögül. Amikor megfordult, hogy megnézze, mi az, egy vicsorgó farkassal találta szemben magát. Az állat dühösnek látszott, mintha Debbie a területére hatolt volna be. Hát ez remek! Nem elég, hogy lebontja a kerítést, de már egy házőrzőt is szerzett magának.

Jason kihajolt a legközelebbi ablakon. Vagy meghallotta farkasa morgását, vagy a dühét érezte meg, és kíváncsi volt, mi történt.

– Ja, csak te vagy az? – kérdezte, amikor észrevette Debbie-t. – Már azt hittem, betörő.

– Nem szólnál rá, hogy ne morogjon?

– Miért nem szólsz rá te? Ugyanúgy meg tudnád tenni, mint én.

Jason eltűnt az ablakból. Debbie először még utána akart kiáltani, hogy tiltakozzon, de nem jött ki hang a torkán. Inkább minden figyelmét a farkasra összpontosította, így próbált meg kapcsolatot teremteni vele. Chicagoban rengeteg alkalma volt gyakorolni háziállatokon, bármit csinálhatott közben, mindig rá tudta venni az állatokat, hogy azt csinálják, amit akar. Most azonban nem akart kockáztatni. Ezerszer hallotta már, mennyire nehezebb a vadállatokkal bánni. Érezte is, hogy a farkas gondolatai sokkal rendszertelenebbek és zavarosabbak, mint amivel eddig találkozott.

– Nem kell félned tőlem – mondta nyugodt hangon Debbie. – Nem vagyok betolakodó.

A morgás lehalkult, de a farkas nem mozdult a helyéről. Debbie óvatos lépést tett az ajtó felé. Mivel az állat továbbra is csak meredten figyelte, óvatos léptekkel az ajtóhoz ment, majd besurrant rajta. Magában szitkozódva sietett a szobájába. Egy hírhedten vad farkast befogni házőrzőnek... Ilyen őrültség is csak Jasonnek juthat az eszébe.