3. fejezet

Erik vidáman fütyörészve nyitotta ki a hűtőajtót, hogy valami ennivalót keressen uzsonnára. Már a hét eleje óta egyedül volt otthon. Dannek valami nagyon fontos nekromantaügyben el kellett utaznia, addig pedig rábízta a házat.

A fiú nem részegült meg a hirtelen jött szabadságtól. Nem hívta át a barátait bulizni, inkább arra használta ezt az időt, hogy olyasmit vigyen véghez, ami Dan jelenlétében nem igazán lett volna kivitelezhető. A barátaival gyorsan arrébb toltak néhány bútort, hogy ne akadályozzák, kiköltöztették az íróasztalát és a számítógépét, a többit pedig gondosan letakarták alufóliával. Amikor ezzel elkészültek, nekifogtak kékre festeni a gyerekszobát.

A festék még most is száradt. Erik csak néha ment be a saját szobájába, hogy megnézze, milyen állapotban van a festék. Erre az időre kiköltözött Dan szobájába, ami a ház urának távollétében végre lehetővé vált számára.

Gépsonkát és vajat vett elő a hűtőből, majd az előző nap vásárolt szeletelt kenyérből készített szendvicset magának. Uzsonnáját majszolva nézett be a gyerekszobába. A festék szépen száradt, legkésőbb pénteken, de akár már csütörtökön is visszaköltözhet. Az addig hátralévő egy vagy két napot elviselni pedig már sétagalopp lesz. Kiköltözni a gyerekszobából nem volt olyan leányálom, mint amilyennek először tűnt. Dan ágya iszonyúan kemény volt, ráadásul a fűtést sem lehetett annyira feltekerni, mint a gyerekszobában. Hiába volt már tavasz, itt északon, a kanadai határ mentén ilyenkor sem ritka a farkasordító hideg.

Ahogy a szendvicsét majszolta, gondolatai egyre-egyre elkalandoztak. Az a lány... aki ma érkezett az iskolába... És az a rengeteg hasonlóság kettejük között... Ez nem lehet véletlen. Lehet, hogy ő is...

Hangosan kopogtattak az ajtón, ami visszarángatta a valóságba. Vajon ki lehet az? Gyorsan kisietett az előszobába, és mielőtt újra kopogtathattak volna, ajtót nyitott. Egy sötét hajú, nagydarab, izmos férfi állt előtte, állán körszakállal. Vastag zakót és hozzáillő nadrágot viselt, úgy nézett ki, mint aki valamilyen hivatalból jött.

– Szervusz, Lukas! – köszöntötte Erik a vendéget. – Mi járatban erre?

– Elküldtek, hogy nézzem meg, jól vagy-e – mondta az. – Bejöhetek?

Erik elállt az ajtóból, hogy beengedje a jövevényt. Lukas Moor szintén nekromanta volt, Dan jó barátja. Sokszor meglátogatta kettejüket, így Erikkel is jól ki tudtak jönni.

– Látom, a házat még nem bontottad le – állapította meg Lukas, miután becsukta maga mögött az ajtót.

– Azt nem. Csak kihasználom, hogy egyedül vagyok benne.

– Aha – Lukas körülnézett, de nem vette észre, hogy néhány bútor máshová került. Erik frissen festett szobáját pedig a csukott ajtó miatt nem látta. – Amúgy megvan mindened?

– Persze.

– És a suli? Hogy megy?

– Megyeget – felelte Erik, majd uzsonnája végeztével nekiállt mosogatni. Dan is mindig így beszélgetett Lukasszal. Valamit mindig csinált közben. Ha nem talált semmilyen éppen elvégzendő házimunkát, akkor olvasott. Lukas is hozzászokhatott már, mert most sem tette szóvá, miközben leült az asztalhoz.

– Semmi újdonság? Semmi sem történt mostanában?

– Kaptunk egy új osztálytársat. Egy lányt...

– Igen? – csapott le a témára és az asztalra Lukas. – Csinos?

– Az – Erik leállt a mosogatással, és az ablakon kifelé bámulva felidézte magában Debbie képét. – Az a hosszú, fényes, vörösesbarna haj... Azok a magukkal ragadó zöld szemek... Az a tökéletes alak a szolid ruha alatt...

– Hohó! – szakította félbe vigyorogva Lukas. – Úgy látom, valaki máris teljesen belebolondult.

– Lehet. És van benne még valami különleges. Szerintem ő is nekromanta.

Lukas szeme tágra nyílt. Ez a kijelentés teljesen váratlanul érte.

– Miből gondolod? – kérdezte végül.

Erik beszámolt Lukasnak a Debbie-vel folytatott beszélgetéséről. A férfi érdeklődve hallgatta hogy Debbie is a nevelőapjával lakik Spinville-ben, mindkét fiatalt roppantul érdekli a biológia és hogy mindketten különórákat vesznek a nevelőapjuktól. Elgondolkodva vonta össze a szemöldökét, amikor kiderült, hogy Debbie-t a biológián belül inkább az állatok érdeklik.

– Biztos vagy benne, hogy nekromanta lehet? A vonzódása az állatok iránt nekem gyanús egy kicsit.

– Ugyan, mindenkinek kell valami hobbi. Dan mondta, hogy el kell vegyülni a civilek között, hogy ne ártsák bele magukat a dolgainkba.

– Nem tudom... Lányokat ritkán avatunk be, a te korodbelieket pedig még ritkábban. Bizonyított tény, hogy a lányok viselkedését sokkal jobban befolyásolják az érzelmek, mint a fiúkét. A nekromanták alapvetően egész életükben hergelik a Halált, aki utána annál nagyobb örömmel visz magával minket. Az igazat megvallva, nem sok esélyt látok rá, hogy tényleg nekromanta lenne.

– Akkor mi ez a rengeteg hasonlóság? Puszta véletlen?

– Lehet. De az is elképzelhető, hogy ugyanolyan kettős életet él, mint mi.

– Nem most mondtad, hogy nem lehet nekromanta?

– Nem csak a nekromanták élnek kettős életet. A druidáknak éppúgy érdekük, hogy valódi személyazonosságuk rejtve maradjon, mint nekünk.

Hosszú másodpercekig kínos csend ült a szobára. Eriknek nehezére esett belegondolni, hogy Debbie esetleg druida lehetne. A nagy próbálkozásnak az lett a vége, hogy nem bírta tovább és elnevette magát.

– Ez teljességgel lehetetlen – mondta Lukasnak két nevetőgörcs között. – Ez a lány... olyan jól elbeszélgettünk... nem lehet druida. Sokmindent el tudnék képzelni... akár nekromanta, akár civil... de hogy druida lenne... azt nem.

Lukas nem szólt semmit, csak figyelte a heves fejrázást, amivel Erik nyomatékot adott a szavainak. A fiú a reakció hiányából arra következtetett, hogy Lukas nem hisz neki.

– Ugye erről nem szólsz Dannek? – kérdezte elkomorulva. – Debbie egy nagyon kedves lány, és én bízom az ítélőképességemben. Nem lehet ellenség.

– Nézd, az tény, hogy nem szólhatunk bele, kivel barátkozol. Megnyugodhatsz, nem tiltalak el ettől a lánytól, és szerintem Dan sem fog, ha megtudja. Én viszont nem fogom megemlíteni neki. Igazságosabb lenne, ha te mondanád el.

Erik bólintott. Eszébe sem jutott elhallgatni Debbie-t Dan elől, és magától is biztos volt benne, hogy nevelőapja sem ellenezné a barátságukat. Dan mindaddig nem szólt bele a dolgaiba, amíg azok nem hátráltatták jelentősen a tanulmányaiban.

Lukas újra körülnézett. Nyilván olyan változásokat keresett, amikről értesítenie kéne Dant, mielőtt hazaérve szívinfarktust kapna a látványtól. Ilyesmit azonban nem talált, így végül elindult kifelé.

– Nekem mennem kell – mondta búcsúzóul. – Dan szombaton jön. Addig elleszel?

– Valahogy csak ki fogom bírni.

– Biztos? Megvan mindened?

– Persze, de ha valami elfogy, úgyis lemegyek a boltba – felelte Erik, jóformán kilökdösve vendégét az ajtón. – Örülök, hogy benéztél, de mondtad, hogy már menned kell. Védd Dan hátát, nehogy megöljék...

– De hát ilyesmiről szó sem volt...

– Nem baj. Akkor is. Sosem lehet tudni, mikor támadnak rá. Szia!

Lukas felemelte a kezét, hogy elköszönjön, de Eriknek ennyi is elég volt. Bólintott Lukas kézjelére és becsukta az ajtót. Nem érezte, hogy udvariatlan lett volna. Csak reflexszerűen azt csinálta, amit Dantől látott mindig. Lukas rendes ember volt, csak minden témát megragadott, hogy egy beszélgetést kezdeményezzen vagy folytasson. Ha az ember nem dobja ki, mint ahogy ő tette az előbb, a végtelenségig képes lenne beszélni. És soha nem sértődött meg, ha valahonnan kidobták.

– Ezt megúsztam – sóhajtotta, miközben végighúzta kezét a homlokán, majd nekifogott a szokásos napi teendőinek.