Persus, I. számú kutatóintézet, igazgatói iroda

A Bosszú lovagjai: -20 év

– Igen, ez csak természetes. Nem, nem fogunk… Eddig sosem végeztünk félmunkát, és nem most fogjuk elkezdeni. Csak annyiról van szó, hogy folyamatosan újabb és újabb nehézségekbe botlunk. De amint meglesz minden, amire szükségünk van, azonnal nekiállunk az elitkatonájának. Nem fog csalódni…

Persus legnagyobb kutatóintézetének igazgatója, egy pocakos, vastag bajuszú férfi megsemmisülten dől hátra a székében. Nem mondhatni, hogy az előbbi beszélgetés váratlanul érte, hiszen idestova már hét éve húzódik a projektjük indulása, a megrendelő pedig kezdi elveszteni a türelmét. Muszáj megsürgetnie a többieket, különben annak az ígért összegnek lőttek. Bár maga a tudat, hogy volt egy tervük, amit végül nem tudtak kivitelezni, még rosszabb lenne. Ilyen ugyanis még sosem fordult elő. Ő lenne az első igazgató, akinek le kell fújnia egy kutatást… Ez nem történhet meg.

Az igazgató apró, zöld szemével körbenéz a fehérre festett szobában. Mi mindennek voltak szem- és fültanúi ezek a falak… Például amikor tíz éve két katona behozott valakit az intézetbe. Azt mondták, hogy a parancsnokuk, és könyörögtek, hogy mentsék meg az életét. Szó mi szó, tényleg súlyos volt az állapota. Nem hazudtak azzal, hogy ha az intézet nem tud segíteni, akkor senki sem tud. Tíz perccel később jött is a jelentés, hogy nem lehet megmenteni a szétroncsolódott szöveteket. Még egy utat nem élt volna túl, nekik kellett sürgősen segítséget hívniuk a megmentéséhez. Gyógyítók érkeztek távoli világokból, az ő segítségükkel sikerült rengeteg küzdelem után stabilizálni az állapotát.

Senki sem hitte, hogy végül sikerült megmenteniük a férfi életét. A test sérült részeit nem sikerült meggyógyítaniuk, nem tudták visszanöveszteni a húst és a bőrt az arca nagy részére és a kezeire. Az alsó állkapcsa is hiányzott. Hónapokig feküdt eszméletlenül egy elkülönített szobában. Még mielőtt magához tért volna, az egyik gyógyító a saját kiserkent véréből kent szét egy keveset a szájpadlásán, közben pedig varázsigéket mormolt. A férfi torka felragyogott, amikor működésbe lépett a szóformáló varázslat.

Már az is meglepetésként érte őket, hogy ha eszméletlenül is, de azt a néhány hónapot túlélte az a férfi. Az meg már egyenesen csodaszámba ment, hogy néhány hónap után visszanyerte az eszméletét. Persze sok időbe telt, mire újra talpra állhatott és még többe, mire elhagyhatta az intézetet. Három teljes évig tartott a felépülése, nem csoda, ha időközben megunta a szobája látványát. Így hát amikor végre elég erőt gyűjtött ahhoz, hogy lábra álljon, rendszeresen körutakat tett az épületben. Lenyűgözték az itt folyó munkálatok, különösképpen a klónozással kapcsolatosak. Kipattant a fejéből az ötlet, miszerint ilyen eljárással gyorsan fel lehetne állítani egy lojális sereget. Szinte azonnal kérte, hogy csináljanak neki egy kétszáz főből álló csapatot.

Nem szívesség volt. A férfi üzleti ajánlatot tett. Ráadásul igencsak zsíros üzleti ajánlatot. Elkezdte finanszírozni a csapata felállítására irányuló kutatásokat is. Ők ennek ellenére immár hét éve nem tudnak felmutatni semmit, ez idő alatt pedig ki tudja, hány „normális” katonát toborzott már a tervezett kétszáz mellé. Igaz, a késésnek is megvolt a maga oka.

Először is figyelmeztették, hogy bármennyire is vissza tudják szorítani a klónok szabad gondolkodását, lehetetlenség az összes önállóságukat elvenni tőlük. Nem tudnak és nem is akarnak robotok szintjére lebutított, önállóság nélküli embereket, ez a megrendelő Derek Rongby érdekeit sem szolgálná.

Továbbá Rongby az „átlagos” kétszáz fő mellé egy elitkatonát is kért. Valakit, akit maga mellé emelhet, ha újra szembenéz azokkal, akiktől a sérüléseit szerezte. Brad és kis csapata viszont töprengeni kezdtek, mitől is lehetne elit az elitkatona. Alapból úgy gondolták, hogy valamilyen különleges képességgel mindenképp fel kell ruházni. De hogy mivel… erre csak nemrég találtak választ, amikor egy másik intézetről hallották, hogy beérkezett hozzájuk valami különleges genetikai állomány. Bár még nem tudták tisztázni, mégis milyen képességeket hordoznak azok a gének, biztosra vették, hogy megtalálták a megoldást a problémájukra.

A DNS megszerzése azonban újabb akadályokba ütközött. Hiába kérték tőlük a genetikai mintát, nem voltak hajlandóak csak szép szóra odaadni. Kellett valaki, aki el tudja hozni, lehetőleg úgy, hogy senki ne jöjjön rá, mi történt. És kiváltképp senki se jusson el hozzájuk. Itt jött be a képbe Sam Ricó.

Ricóra még jóval régebben találtak rá. Kitaszított kisfiúként ücsörgött egy park padján. A környezetében mindenki tudta, miféle szerzet ő, és senki nem volt hajlandó felkarolni egy eltorzult gyereket. Azonban az akkori igazgató meglátta benne a lehetőséget. Befogadta és az intézet területén belül minden eszközzel támogatta alakváltó képességei fejlesztését, tökéletesítését. Akkor bővült ki a kutatóintézet hálókörlete, és ezen túl nyitva tartották a szemüket és a fülüket, hátha hallanak hasonló sorsú emberekről. Az akkori igazgató jött rá arra, amit már nagyon jól megtanultak azok, akik követték a helyén: ha megsegíted ezeket a bajbajutottakat, a lojalitásukat kapod jutalmul. És kevés hasznosabb dolog létezik a világon, mint egy csapatnyi különleges képességekkel rendelkező férfi és nő, akikre szinte bármilyen feladatot rábízhatsz.

Mikor bekerült az intézetbe, Ricóról mindenki azt hitte, meghalt. Szokássá vált, hogy a befogadott „kitaszítottak” új személyazonosságot kaptak. A régi csak problémákat és előítéleteket szült volna. Ugyanis ezeket az embereket nem tartották az intézet falai között. Fontos volt, hogy hálával tekintsenek az itteniekre, ezt pedig nem tudták volna elérni, ha raboknak érzik magukat. Amíg nem zavarták a munkákat, szabadon járhattak-kelhettek az épület falain belül és kívül.

Sam Ricó volt a legjobb lehetőség erre a feladatra. Ő volt az első különleges képességgel rendelkező személy, akinek menedéket nyújtottak az intézetben. Ő az, aki tanúja volt a kutatóintézet minden erőfeszítésének, hogy sorstársait felkarolja és elszállásolja. A csomag megszerzéséért és szállításáért ígért összeg pedig pluszban feledtethette vele, hogy amit tesz, az átlépi a törvényesség határait. Előzetesen két hónapot kért, amíg átér, megfigyeli a biztonsági rendszereket, előkészül, megszerzi, amit kell és visszahozza. Nem volt értelme siettetni, hiszen neki is megvoltak a korlátai, és azzal csak a lebukást kockáztatták volna. Az pedig nem férhet össze sem a projektjükkel, sem pedig az intézetről kialakult makulátlan képpel.

Mivel az elitkatona sokkal több figyelmet igényel, úgy döntöttek, azt veszik előre. Biztos ami biztos alapon az átlagos klónok készítéséhez szükséges felszerelés is készen áll egy ideje, már csak azt várják, hogy ő, mint az igazgató megadja az engedélyt a „gyártás” elindítására. Ő viszont inkább a nagyobb kihíváson szeretne előbb túl lenni. De Brad és csapata újabb kérdéssel állt elő, ami miatt újra kell gondolnia az egészet.

Valaki Brad csapatában kitalálta, vajon hogyan kéne képezni azt a bizonyos elitkatonát. Leporoltak egy régebbi kutatási javaslatot, amiben kíváncsiak voltak, vajon a környezet, amiben az ember felnő, mennyire befolyásolja a tehetségét valamiben. Az elitkatonához ezt úgy kapcsolták hozzá, hogy két klónt csinálnak a megszerzett genetikai anyag felhasználásával. A kettő tökéletes mása lesz egymásnak, mind kinézetben, mind tudás és képességek terén. Az egyetlen különbség az lesz, hogy az egyiket beadják egy szerető családhoz, ahol mindent megkap, a másikat pedig egy olyan közösségbe adják, ahol minden nap küzdenie kell a túlélésért.

Az igazgató nem nagyon látta értelmét egy ilyen kísérletnek. Az eredményt már a kezdetektől fogva sejteni lehetett, sőt, fogadni is lehetett volna rá. A szerető családban felnövő alany elkényelmesedik, tompulnak a képességei, a reflexei, és amikor sor kerül az összecsapásra kettejük között, már nem lesz ellenfele a másiknak. Ráadásul talán már csak a következő igazgató idejében lenne meg az eredmény, legkevesebb tizenöt, de még inkább húsz évet kell várni rá. Brad mégis annyit erősködött, hogy végül beleegyezett a kísérlet elvégzésébe.

Rongby meglepően jól fogadta a hírt, hogy az elitkatonájára a tökéletesség érdekében évtizedeket kell várnia. Amolyan engesztelésképpen biztosította felőle, hogy az „átlagos” klónok készítését minden további késlekedés nélkül elkezdik. Rongby ezt visszautasította, mondván: az elitkatonája nélkül úgysem száll harcba senkivel. Kérte, hogy továbbra is tájékoztassák a fejleményekről, illetve kilátásba helyezte, hogy a jövőben szüksége lehet Sam Ricóra is.

Az igazgató néha rendkívül kíváncsi lett volna, Rongby hol van, mit csinál éppen. Szinte biztos, hogy készülődik arra a bizonyos visszavágóra, amit az intézetben tartózkodása idején gyakran emlegetett. Kétszáz hűséges katona élén egy jó stratéga nagy sikereket érhet el, de Rongby nem olyannak tűnt, aki bármit is a véletlenre bízna. Nem fog megelégedni a kétszáz lebutított klónnal.

A pocakos férfi tekintete elidőzik az ajtó melletti falra felakasztott falapra. Leginkább egy hatalmas képkerethez hasonlít, benne mindenféle színű és formájú maszkkal. Fiatalabb korában a hobbija volt a maszkok gyűjtése. Ő tette ki az iroda falára, hogy emlékeztesse, milyen sokfelé járt annak idején. Bármelyik darabra ránézett, azonnal beugrott, honnan van és milyen alkalomból járt ott, ahonnan szerezte. A legtöbbet nyaralás közben vette, de van, amelyikre üzleti úton tett szert, a sarkokban lévőket ajándékba kapta. És volt egy középen, ami nagyon különleges történettel rendelkezett.

Akkor került az intézet igazgatói székébe. A kollégáival mindig is jó viszonyt ápolt, így az első napján készültek neki egy kis meglepetéssel. Egy barátságos versenyt rendeztek, ahol a közeli város különböző pontjaira kellett eljutni. Hat vagy hét pontot jelöltek ki, mindenki más útvonalon ment, de a célállomás mindenkinek ugyanaz volt: a főtér és a piac, ahol utolsó feladatként egy megjelölt tárgyat kellett megtalálni. Természetesen olyasvalaki jelölte meg azt a bizonyos tárgyat, aki később nem indult a versenyen, de apró segítségül kiült a megfelelő stand elé. Igaz, ez csak keveseknek volt segítség, mert csak kevesen tudták, ki jelölhette meg a célt, ráadásul ők sem pontosan. A szerencsést ugyanis úgy sorsolták ki, hogy egyik induló sem volt jelen.

Szórakoztató verseny volt, mindenkinek jólesett kiengedni egy kicsit a gőzt. Az igazgató másodiknak ért ki a piactérre, és azonnal elkezdte keresni azt a tárgyat, amin egy ott helyben kapott kártya szerint pirossal ráírt „I.P” felirat díszelgett. Alig telt el pár perc, amikor észrevette, hogy az egyik stand körül különösen sok ismerőst lát az intézetből. Odasietett, hiszen a józanész is azt diktálja, hogy egy versenyen a legtöbb néző a célnál gyűlik össze.

A kérdéses standnál maszkokat árultak. Még ma sem tudja mosolygás nélkül felidézni azt a napot. Az intézetben mindenki tudta, mennyire komolyan gyűjti ezeket az „arcvédőket”. Nem is tartott sokáig, amíg megtalálta azt, amelyiket megjelölték. Egy gyönyörű, bár kicsit ijesztő csontfehér darabot. Egész arcra való volt, a homloktól az állig elért. Csak két rést vágtak rajta a szemeknek. Majd’ kiugrott a bőréből örömében, amikor megtudta, hogy győzelme jeleként megtarthatja. Szerencsére a feliratot könnyen el lehetett távolítani, utána pedig mehetett is a tábla közepére.

A tábla közepén azonban már csak egy megüresedett szög árválkodik a maszkok között. Amikor Rongby itt volt az irodában, hogy megtegye az üzleti ajánlatot a klónsereg felállításáról, elvitte azt is. Nem lehetett hibáztatni, hiszen az arca kétharmadáról valósággal leégett a hús és a bőr, valamivel el kellett takarni, másképp nem mehetett volna emberek közé. A maszkért is itt hagyott egy szép összeget, az igazgató viszont gyakran eltűnődött rajta, megérte-e eladni imádott nyereményét.

Töprengéséből az ajtó nyílása zökkenti ki. Egy fiatalos, harmincas éveiben járó férfi lép be rajta, kezében egy kisebb köteg papírral. Becsukja maga mögött az ajtót, az igazgató íróasztalhoz lép, és leteszi terhét főnöke elé.

– Mr. Woggs – morogja üdvözlésképpen, egy fejbiccentéssel kísérve.

– Mit hoztál, Brad? – kérdi az igazgató, miközben rápillant az elé tett köteg tetején lévő lap fejlécére. Majd valamivel megkönnyebbültebben dől hátra, hogy tekintetét ismét a vele szemben álló tudósra emelje.

– Sam megérkezett a DNS-sel. Minden készen áll az elitkatona elkészítéséhez.

– Helyes. Rongby az előbb keresett, hogy haladunk. Kezdi elveszteni a türelmét, hogy még mindig nem tudtunk nekilátni a katonájának. Már azon gondolkoztam, hogyan sürgesselek meg titeket. De ezek szerint nem lesz rá szükség. Elmehetsz.

Brad egy kurta meghajlást mutat be, majd sarkon fordul és sietős léptekkel távozik az irodából. Az igazgató pedig nekiáll figyelmesen átolvasni az asztalán heverő papírköteget, melynek fejlécén az áll:

„Összegző jelentés a D. R. számára génkezelt elitkatona projektjének első fázisáról – A felszerelés és kísérleti anyagok beszerzése”