Persus, I. számú kutatóintézet, kísérleti labor

A Bosszú lovagjai: -8 év

Brad tekintete szüntelenül a fali monitorokat fürkészi. A két elitkatona-jelölt életjeleit a nap huszonnégy órájában figyelnie kell valakinek, hogy a legapróbb rendellenességet is ki tudják szűrni és szükség esetén megtehessék a szükséges lépéseket.

Az egyes számú alannyal eddig nem volt semmi gond. Él boldogan a kis családjával, még csak túlzott mértékű stressz sem érte. Ott szunnyad benne az a káprázatos képesség, arra kárhoztatva, hogy életében mindössze egyszer használja. De ez az egy alkalom még nem jött el. Még csak most lép serdülőkorba. Legalább annak a végét megvárják. Hiszen most még a szülői háztól sem merészkedik messzebb a sarki boltnál. Ha majd egy kicsit önállóbb lesz…

A kettes számú alany napjai ezzel ellentétben az életben maradásért folytatott harcokkal telnek. Az a törzs, ahova befogadták, pontosan úgy bánnak vele, ahogy kell. Teljes erőbedobással készül arra a napra, amikor szembenézhet a „testvérével”, bár ő ezt még nem tudja.

Az elmúlt tizenkét évben Brad többször is megkérdőjelezte, hogy valóban szükség van-e erre a kísérletre. Az első alanynak – Bartnak – semmi esélye nincs a túlélésre. Tulajdonképp csak azért hozták létre, hogy korai halált haljon a klónja keze által…

Nem. Nem gondolkodhat így. Ez egy tudományos kísérlet, ami gyakran jár áldozatokkal. Objektívnek kell maradnia, nem hagyhatja, hogy bármi is befolyásolja. Munka közben nem sajnálhat senkit és semmit. Ezt megtanulta az intézetben töltött hosszú évek alatt.

Merengéséből kopogtatás zökkenti ki.

– Szabad!

Az ajtó kinyílik, és Ryder Woggs lép be rajta.

– Van egy kis időd? – kérdezi.

– Mire?

– Meniz beszélni akar veled.

– Akkor nincs túl sok választásom, igaz?

Brad feláll a székéből, átengedve azt az egyik keze alá dolgozó munkatársának. Meglepetésére azonban a szobából kilépve Ryder nem az igazgatói iroda felé, hanem a másik irányba indul el a folyosón.

– Azt hittem, Menizhez viszel.

– Mindjárt. Csak még Sarah-t is magunkkal visszük.

– Minek kellünk mi neki?

– Gondolom lusta az összes jelentéseteket elolvasni. Nemrég érkezett egy beszámoló Samtől, azóta pedig nem hagyja nyugodni a téma.

Kisvártatva megérkeznek egy újabb faajtóhoz. Sarah még Bradnél is gyorsabban kötélnek áll, így hamarosan már hárman baktatnak az igazgatói iroda felé.

– És milyen immár nyugdíjas igazgatónak lenni? – kérdezi Sarah. – Megnyugodtál tőle?

– Egy kicsit – feleli Ryder. – Annak örülök, hogy nem hoztam szégyent az intézetre egy félbehagyott kutatással. De ezt a Rongby-projektet én indítottam el, akár nyugdíjaztak, akár nem. Ez a felelősség életfogytig fennáll.

– Rongbynál semmi nyoma nem maradt, hogy velünk üzletelt volna. Ha el is bukik, senki nem találja meg a kapcsolatot.

– Sam is ezt mondta, de sosem lehet tudni. Én mindenesetre próbálok felkészülni, hogy valamikor betoppannak a rendfenntartók.

– Azt mondtad, az előbb érkezett meg a beszámolója – veti közbe Brad. – Milyen fejlemények vannak?

– Mármint azon kívül, hogy új csatlósokat keres magának? Úgy tűnik, most talált egyet. A Vörösforrásban történt egy kis baleset. Az egyik tanuló felrobbantotta magát, súlyos sérülésekkel szállították kórházba. Rongby elment meglátogatni, hogy lehetőleg besorozza maga mellé, úgyhogy nagy valószínűséggel megmarad.

– Rongbynak pedig lesz két embere, akik legalább annyira gyűlölik Szaladint, mint ő maga.

– Ráadásul ha beszervezi ezt a tanulót, belső információkat is megszerezhet az iskoláról. Így marad kettő.

Az igazgatói irodából hangok szűrődnek ki, amikor odaérnek. Odabent valaki épp beszél.

– …Persze, megoldjuk. Nyugodtan jöhetnek, bármikor. Szintúgy.

Mr. Woggs kopogására szinte azonnal érkezik a válasz:

– Gyere be!

Az iroda nem sokat változott. A legszembetűnőbb különbség mindössze az, hogy Mr. Woggs maszkgyűjteménye lekerült a falról, átadva helyét egy vázányi egzotikus virágnak. A helyiség többi része változatlan maradt. Új tulajdonosa, egy magas, szikár, körszakállas férfi az íróasztal mögül tekint vendégeire.

– Á, Ryder! – kiált fel, amint az ajtó becsukódik. – Nem is mondtad, hogy ezzel a Derek Rongbyval ilyen kellemes beszélgetni.

– Talán mert nekem nem volt olyan kellemes…

– Ugyan, ugyan… Nem ezért hívtam a két barátunkat is ide – a férfi lassan feláll, és végignéz két dolgozóján. – Sarah Oyek és Bradley Mills. Az intézet két legmegbízhatóbb csoportvezetője. Úgy tudom, titeket ért a megtiszteltetés, hogy Derek Rongby rendelését teljesítsétek.

Brad és Sarah idegesen bólintanak. Nem igazán értik, mire megy ki ez az egész.

– Meséljetek egy kicsit róla! Milyen tapasztalatokkal gazdagodtatok?

Mivel ennek hallatán Sarah és Brad csak egymásra merednek, azon tanakodva, hogy melyikük kezdje, a férfi visszaül az asztala mögé.

– Kezdjük akkor a hölggyel – mondja, és egy szék felé int az íróasztal másik oldalán.

Sarah idegesen fészkelődik a széken egy darabig, közben az új igazgató egy iratköteget húz maga elé. Brad csak most veszi észre, hogy mellette az asztalon még két köteg van – egy viszonylag kicsi és egy sokkal nagyobb.

– Nos, itt az áll, hogy a tied volt a kétszáz „átlagkatona”, amik el is készültek.

– Igen, Mr. Meniz. Így volt.

– Ki volt a minta?

– Az egyik emberem. Teljesen átlagos erőnléttel, de a kiképzés során ez fejleszthető.

Mr. Meniz kérdezősködése legalább fél óráig tart. Ezalatt rendkívüli érdeklődést mutat Sarah személyes véleménye iránt, többek közt arra, hogy szerinte megismételhető lenne-e az eljárás. Bradnek borsódzni kezd a háta, amikor Mr. Meniz őt szólítja a székbe.

– Tehát Bradley – kezdi az igazgató, maga elé húzva a kisebbik iratköteget, – te vitted le a katonák páncéljának mintadarabját a fémművesekhez, ugye?

– Igen. Én voltam.

Brad igyekszik nyugodt hangon beszélni, de a zsigerei azt súgják neki, valami nincs rendben az intézet új igazgatójával. Még ha csak abból indul is ki, amiket Sarah-tól kérdezett, Marko Menizről könnyen el tudja képzelni, hogy egymás után fognak elkezdődni a katonai célra felhasználható kutatások. Neki pedig ez a kevés is elég volt, amit Rongbynak csináltak. Bár külsőre próbálja fenntartani a nyugalom látszatát, legszívesebben kirohanna az irodából.

– Hogy fogadták a feladatot? Tetszett nekik, hogy a változatosság kedvéért nem konténereket kellett gyártaniuk?

– Valamilyen szinten biztos élvezték. De sok munkájuk volt vele, elkészíteni a formákat meg minden…

– Szerintem pont ez a kihívás jelenti a szakmai fejlődés kulcsát. Remélem, egyetértesz velem.

– Ez igaz, de…

– Örülök. Ugyanis új feladatot kapnak. Talán hallottatok róla, milyen baleset történt Magixban. Az egyik iskola valamelyik tanulója magára robbantott egy kisebb labort és súlyosan megsérült. De túléli, már stabilizálták az állapotát. Mr. Rongby az előbb jelentkezett. Művégtagokat kéne gyártani a srácnak. Egyeztessetek a fémművesekkel, milyen ötvözetet használjanak! Megszerezzük, semmi probléma.

Brad nem szól semmit. Újabb megrendelés Rongbytól? Ez egy független kutatóintézet, nem pedig Rongby gyára, ahonnan kénye-kedve szerint bármit megkap.

– Erről akkor ennyit – mondja Meniz, és maga elé veszi a legnagyobb iratköteget. – Most pedig mesélj ezekről az elitkatonákról…

Brad már felkészült erre a részre. Részletesen elmeséli az egész munkafolyamatot, mindenre kitér, ami az eszébe jut. Mr. Meniz figyelmesen hallgatja végig, és Brad már nyugodtan állna fel a székből, amikor az igazgató megkérdezi:

– És mikor lesz a várva várt összecsapás?

– Még kell nekik néhány év, mire felkészülnek. A fiúk még csak most lépnek a serdülőkorba, ez mindenki számára kritikus időszak. Egyelőre hagynunk kéne őket.

Csend telepszik az irodára. Brad fogadni merne, hogy nem csak Meniz felől, hanem a háta mögül is kutató tekintetek szegeződnek rá.

– Rendben – szólal meg végül az igazgató. – Már csak egyetlen kérdésem van. Meddig kéne hagynunk őket?

– Nagyjából tíz évig – válaszol Brad szemrebbenés nélkül. Bár legszívesebben azt mondaná: örökre. – Addig mindenképp, amíg kilépnek a serdülőkorból.

– Legyen – hagyja rá Meniz, majd int a kezével, jelezve, hogy elmehetnek.

Brad nagyot fújtat, mikor végre kilép az igazgatói iroda ajtaján. Rosszabb is lehetett volna. Nincs oka panaszkodni. Mr. Woggs azonban szinte azonnal félrehívja, hogy négyszemközt beszélhessenek.

– Mi volt ez az előbb, Brad? – kérdezi. – „A fiúk még csak most lépnek a serdülőkorba”?

– Mi ezzel a gond?

– Amikor nekem jelentettél, akkor még csak alanyok voltak. Most meg már fiúk? Bradley, könyörgöm, csak azt ne mondd, hogy elkezdtél kötődni hozzájuk…

– Ugyan, az csak kicsúszott a számon. Egyáltalán nem kötődöm Barthoz és az ikertestvéréhez…

– Bart és az ikertestvére? – visszhangozza Ryder. – Brad, ezt most azonnal fejezd be! Még ha el is kezdtél kötődni hozzájuk, most már semmit sem tehetsz. Mindenképp össze fognak csapni.

– Tudom. Megyek, járok egyet.

Azzal Brad elindul a folyosón, magára hagyva az aggódva utánanéző Rydert.