Persus

A Bosszú lovagjai: -7 év

Hajnalodik. Egy fasorral szegélyezett, kanyargós földúton egy óriás lépked eme világ legnagyobb kutatóintézete felé. Ránézésre egy nagyra nőtt embernek tűnik, aki legalább két méter magas és másfélszer, talán kétszer olyan széles, mint átlagos társai. Vastag nyakán kopasz fej ül, tekintetét haladás közben is folyamatosan úticéljára függeszti. Öltözete mindössze egy selyemnadrágból és egy pár könnyű, hosszúszárú csizmából áll. Meztelen felsőteste és négy karja csak úgy duzzadnak az izmoktól.

Amint az óriás közelebb ér, azt is látni, hogy tol valamit maga előtt. Egy kerekesszéket, amiben egy sokkal kisebb alak ül. Hosszú köpenyt visel, ami eltakarja az egész testét. Egyedül az arca látszik, amiről leesett a csuklya, miközben az intézet épületét szemlélte. Rövid, vörös haja még csak nemrég nőhetett ki, zöld szeméből ámulat sugárzik.

– Erre azért nem számítottam – suttogja a kerekesszékes. – Ez még pompásabb, mint mondtad.

– És belülről csak még szebb – feleli az óriás. – Azt majd megnézheted magadnak.

– De nehogy elkezdjétek a bulit, amíg itt tartanak! Meg akarok fizetni Szaladinnak… Csak kaparintsam egyszer a kezeim közé, esküszöm, megbánja, hogy így bánt velem…

– Ahhoz kézre is szükséged lesz, úgyhogy nyughass!

A furcsa páros lassan elér az intézet kapujához. Az óriás nem engedi el a kerekesszéket, hanem egy harmadik kezével üti be a kapu mellett elhelyezett terminálon a 01-es kódot. A következő pillanatban egy körszakállas férfi holografikus arca jelenik meg.

– Igen? Ki az? – kérdezi.

– Bruno Spencer – felel az óriás. – Mr. Rongby kérésére jöttem. Úgy tudom, van néhány pótvégtagjuk Erik barátom számára.

– Ó, igen, igen. Jöjjenek csak be!

A kapu csikorgó hanggal kinyílik. Spencerék továbbindulnak, és meg sem állnak az épület főbejáratáig. Ott egy biztonsági őr várja őket, aki azonnal eléjük is lép.

– Segíthetek valamiben? – kérdezi, gyanakodva fürkészve a jövevényeket.

– Bruno Spencer – mutatkozik be az óriás. – Ez pedig a barátom, Erik Spengler. Marko Meniz vár minket.

– Egy pillanat, mindjárt…

– Semmi szükség rá! – szól közbe egy korosodó férfi, aki ebben a pillanatban lép ki az ajtón. A fekete hajába vegyülő ősz tincsek mennyiségéből ítélve nagyjából ötvenhez közelíthet. – Bradley Mills, szolgálatukra. Mr. Meniz engem küldött a vezetőjüknek. Ha jól emlékszem, Mr. Spencer, önnel már találkoztam.

– Igen, bár sok alkalmunk nem volt beszélgetni legutóbb – mondja Spencer, miközben megrázza a tudós kinyújtott kezét. – Maga felelős azért az elitkatonáért.

– Úgy van – bólogat Brad, és bevezeti a vendégeket az épületbe. – Sajnos az a rossz hírem van a főnökük számára, hogy az elit még mindig nem mondható késznek…

– Az most várhat. Jelen pillanatban az a legsürgősebb dolgunk, hogy Erik új végtagokat kapjon. Egyébként is, a főnök még nyitva akarja tartani a szemét újabb hűséges követők után. Szeretne biztos lenni a dolgában, tudja.

– És jól halad a tervezésben? Már ha egyáltalán kérdezhetek ilyet.

– Ó, a tervek nagy része elkészült. Erik hasznos információkat szolgáltatott a Vörösforrás felépítéséről, ráadásul az iskola nagy része ugyanolyan, mint amikor a főnök is odajárt. Tudja, ő is specialistának tanult a bátyjával együtt. Csak aztán szembekerültek a három igazgatóval…

– Igen, hallottam a történetet. Itt voltam, amikor a főnökük lábadozott és sokat mesélt a bátyjával együtt megvívott csatákról. Meg is értem, ha revánsot akar.

– Alfeát a főnök szintén jól ismeri. A szülei jó barátai voltak a mostani igazgatójának, a főnök pedig többször is láthatta az alaprajzot. A Felhőtoronnyal sajnos már nem állunk ilyen jól, Mr. Ricó feladata annak a boszitanyának a feltérképezése. Megjegyzem, remek munkát végez.

– Nekünk is nagy segítségünkre volt az adottsága. Az elitkatonájukhoz ő szerzett genetikai állományt. Itt vagyunk.

Néhány kanyar és folyosó után egy világosra lakkozott faajtóhoz érnek. Brad benyit rajta, maga után hívva a jövevényeket. Az ajtó túloldalán egy tágas, napfényes szoba várja őket. Középen nagy, sötétkék szőnyeggel letakart üres tér. Az egyik sarokban egy puhán megvetett ágy kapott helyet, mellette éjjeliszekrény. Kicsit távolabb a fal mentén egy kényelmesnek tűnő kanapé, a másik falon az ablak mellett könyvespolc áll.

– Sajnos itt kell tartanunk a barátját egy időre. A formák már nagyrészt készen vannak a végtagokhoz, de amíg méretre szabjuk, a helyére csatoljuk és amíg Mr. Spengler hozzászokik, az legjobb esetben is hónapokig tart. De valószínűbbnek tartom az egy-két évet.

Spenglernek elakad a lélegzete. Egy-két év? Addig Brunóék simán véghezviszik a tervüket nélküle is.

– Megvárjuk – hangzik Spencer válasza, miközben az ágyhoz tolja barátját. – A főnök idestova huszonhárom éve tervezi az akciót, újabb kettő már nem a világ.

Spencer óvatosan kiemeli társát a tolószékből, és az ágyra helyezi. Ezt követően még pár órát marad és jóízűen elbeszélgetnek Braddel. Spengler csak néha tud csatlakozni a beszélgetéshez, a maradék időben inkább a rá váró tortúrát próbálja elhessegetni a fejéből. Bármilyen fájdalommal is járt igazi végtagjainak elvesztése, a fémvégtagok felcsatolása nagy valószínűséggel legalább annyira fájdalmas lesz.

Mikor látszólag kibeszélgették magukat, Bruno távozás előtt még bátorítóan megveregeti a vállát.

– Csak semmi pánik – mondja mosolyogva. – Itt jó kezekben vagy.

Erik egyetértően bólint. De amikor az ajtó becsukódik nagydarab barátja mögött, újra elfogja a reszketés.