Titokzatos idegenek

17. rész: Hatalmas veszteség

  Mindenki tudomást szerzett a történtekről; a Scottban fejlődő bogárról, Kitty balesetéről és a közelgő műtétről, ami egyáltalán nem volt veszélytelen. Logan és Bestia önként jelentkeztek, hogy segédkeznek a műtét folyamán, a harcosra pedig egyébként is szükség volt, hogy megölje a bogarat, amint sikerült kioperálni Scottból.

  A műtét előtt Scott még beszélgethetett egy kicsit Jeannel.

  − Remélem, sikeresen túl leszek ezen az egészen − kezdte Scott. − A professzor szerencsére megnyugtatott, hogy semmit sem fogok érezni a műtét alatt.

  − Ne beszélj ostobaságokat! − szólt rá Jean. − Sikerülni fog, ebben biztos vagyok.

  Hangja elég meggyőző volt, magában viszont csak reménykedett, hogy tényleg minden simán menjen.

  − Ha te mondod, biztos úgy is lesz − mondta Scott. − Már alig várom. Semmi gond, semmi bogár... és újra együtt lehetünk.

  Jean még adott egy puszit Scottnak, aztán elindultak a gyengélkedő felé. Jeannek feltett szándéka volt, hogy megvárja Scottot a gyengélkedő előtt. Öt perc alatt odaértek, majd Scott bement, Jean kint maradt.

  Az operáció hosszú volt. Nagyon hosszú. Jean számára minden perc egy örökkévalóság volt, ahogy ült a gyengélkedő előtt, Scottra várva. Nem hallatszott bentről semmi. A gyengélkedő falai tökéletes hangszigetelő anyagból készültek, egy hangfoszlány sem szűrődött ki. A percekből lassan órák lettek, időközben be is sötétedett, de Jean csak ült és várt a gyengélkedő előtt.

  Egy távoli toronyóra tizenkettőt ütött. Eljött az éjfél, de még mindig semmi. Valami probléma merült fel? Könnyen meglehet...

  Jean még tíz percet várakozott, amikor a professzor, Logan és Bestia kijöttek a szobából. Mindegyikük a padlót nézte, nem mertek Jeanre pillantani. Jeannek erre nagyon rossz előérzete támadt. Berohant a gyengélkedőbe.

  Scott még mindig egy ágyon feküdt. Mellkasán látszott még a heg, ahol minden bizonnyal a professzor kivette az embriót. Hirtelen magas hangú visítozást hallott. A sarokban állt a harcos, kezében pedig egy kis lényt szorongatott.

  A lény kígyószerű teste ide-oda tekeredve próbált kiszabadulni. Nem volt hosszabb, mint 50 cm, már volt szája, benne apró, tűhegyes fogak tömkelege. Sárgásbarna bőrén még látható volt egy halványvörös réteg, mely akár vér is lehetett. A harcos viszont hüvelykujjának egyetlen mozdulatával annyira hátrahajtotta a lény fejét, hogy annak kiroppant a nyaka.

  Jean Scott fölé hajolt − de Scott már nem lélegzett. Nem élte túl a műtétet.

  − Sajnáljuk, Jean − hallatszott a professzor hangja. Jean megfordult, de rajta és Scotton kívül csak a harcos volt a szobában. Biztos egy hangfelvételt játszott le. − Nem tudnánk ezt szemtől szemben elmondani, ezért megkértük a harcost, hogy vegye fel és játssza le neked. A műtét bizonyos szempontból sikeres volt, más szempontból sajnos nem. Az embriót sikerült eltávolítani, de Scott nem élte túl. Hidd el, ez mindannyiunknak hatalmas veszteség, nekünk is fel kell dolgozni... még egyszer, nagyon sajnáljuk.

  Jean Scott fölé hajolt, lehajtotta a fejét és zokogni kezdett.

FOLYT. KÖV.